Ha minden rendben megy, látni fogom, hogy milyen Moszkva 2042-ben. Valószínűleg nem hasonlít majd arra, amit Vlagyimir Vojnovics leír a Moszkva 2042 című könyvében. Legfeljebb két dologban: hogy akkor is valamilyen bizánci típusú hatalom kezében lesz, bár az aktuális istenséget, amelynek a város hódol, másnak fogják majd hívni, talán Olajnak vagy Gáznak. És hogy a nyilvános vécékben akkor sem lesz vécépapír. Vojnovics - kinek könyvei hazánkban meglehetősen ismeretlenek, az összes többi kortárs orosz emigráns és nem emigráns íróéval együtt - vidám és optimista kirándulást tesz a nem is olyan távoli, még emberi léptékű jövőbe, hogy szemügyre vegye a megvalósult kommunizmus országát. Az utópia utópiája ez, merthogy már a száz évvel korábbi idő (az új időszámítás, a Nagy Októberi óta) is az utópia jegyében telt és annak megvalósításán fáradozott, ezt tehát megfejelni egy jövőképpel... Nem anti-Orwell lesz belőle, hanem inkább egy kedélyes, élhetetlen 1984. Mellesleg a könyv 1987-ben jelent meg Nyugaton, és az olvadó birodalomban már 90-ben kiadták. De a regény minden időktől függetlenül a karneváli nevetés nagy irodalmához tartozik. Semmi sem reménytelen benne, legfeljebb az örök körforgás. Hogy kiút, az nincs.
Sorakoznak benne szépen Vojnovics nevető elődei: Gogol kisembere, akit a szél is meg a hatalom is rángat (Vojnovics másik, magyarul is megjelent regénye, A kucsma Gogol Köpönyegének kortárs újraírása), Bulgakov meg az egész 30-as évek orosz rövidprózája Zoscsenkóval az élen, Ilf-Petrovék és persze az Amerikában élt kortárs Szergej Dovlatov, akit mostanában szívesen adnak ki nálunk. És nemcsak ők, hanem a régmúlt írói, Rabelais meg az egész nem hivatalos irodalom. (És ha már minták, akkor itt vannak a jövőbe utazó francia felvilágosítók, akik, komolyan véve felvilágosító szerepüket, valami jobbról álmodnak.)
Mert mindig kétfajta irodalom volt, ahogy azt Vojnovics íróhőse is állítja, aki a jövőbe utazva, mint afféle mai kíváncsi Candide számba veszi a jövőt és benne önmagát, saját művei utóéletét. A kétféle irodalom: a hivatalos meg a nem hivatalos. Vagy ahogy a megvalósult kommunizmusban számon tartják, az elsődleges és a másodlagos. Az elsődleges: a 19. század meg nagyjából minden, ami "meg lett haladva", a másodlagos: ami a Genialisszimusz dicsőségére íródott, ha nem éppen általa. Az irodalom, mint minden boldog korban, a társadalmi működést is modellálja: Moszkva ugyanis elsődleges terméket fogyaszt és másodlagosat gyárt, amely másodlagos terméket, népies nevén szart, leadja és újrahasznosítja. Az elsődleges és másodlagos irodalom paródiájában felismerni vélem a nagy Mihail Bahtyin kultúraelméletét, amelyet éppen Rabelais-ról szóló könyvében fejtett ki. Egyetemi tanulmányaimból úgy emlékszem, ebből nőtte ki magát a karneválelmélet, aminek lényege a kultúra alulnézete, parodisztikus szemlélete. Alulnézeti kérdés egy kultúrával kapcsolatban például az, hogy van-e papír a vécén, és hogy mi a sorsuk a másodlagos termékeknek.
Apropó karnevál. A könyv igazi főhőse Szim Szimics Karnevalov, egy másik hatalmas orosz író, aki Nyugatra menekülve írja halhatatlan kőtábláit A "Nagy Zóna" címmel (Szolzsenyicin ősorosz alakja és Gulag című műve bontakozik ki a ködből), ő is nyilván a karnevalizált irodalomhoz tartozik. Vojnovics, mint a nagy szovjet kertész Micsurin, gyönyörűséges neveket olt egymásba; Berij Iljics például, no meg maga a Genialisszimusz is. Egyébként a jó Szolzs, azaz Karnevalov arra készül, hogy fehér lovon cárként vonuljon be Oroszországba, kiűzze a komcsikat és helyreállítsa a bizánci rendet. Mivel nem bírja kivárni az összeomlást, Svájcban lefagyasztatja magát kis zsidó menedzserével, pej lovával, valamint Tom nevű néger szolgájával együtt. De eljön ám az ő országa, Szerafim néven földre száll mint szeráf, új vallást állít a régi helyére - egyébként kevés író ismerte fel, hogy az utópisztikus kommunizmus alapja is teológiai -, szakállviselést rendel el, valamint Dal Értelmező szótárának és saját műveinek ismeretét. (A négykötetes Dal-szótár, amely a régi orosz nyelv legátfogóbb enciklopédiája, valóban Szolzsenyicin bibliája.) A fergeteges Szolzsenyicin-paródia olvastán meglepődve tudom meg, hogy Vojnovicsot azért zárták ki '73-ban az írószövetségből, mert Szolzsenyicin védelmére kelt.
A Moszkva 2042 egyébként nem valami sci-fi agyalmány - van benne némi efféle tudományos kalandozás is, bár éppen ez a legkevésbé izgalmas benne -, hanem a szovjet jelen paródiája, különböző mitológiák és hagyományok, köztük akár a posztmodern irodalomkritika ki-be fordítása: a jövőbe utazó író azt a könyvét olvassa, amelyet még meg sem írt - mi ez, ha nem a "mű, amely olvassa önmagát" posztmodern kritikai közhelye? Ez a szatirikusan hatványra emelt szovjetizáló nyelv meg Karnevalov óorosz képződményei nem kis feladat a három fordítónak, a megoldás olykor humoros - Zirka Nyecsiripenkónak hívják az ukrán énekesnőt, nézőkének a tévét, repülkének a repülőt -, máskor szürke és kényszeredett (lemosdódási és reggeliződési szükségletek stb.). Merthogy maga a nyelv is utópisztikus, akárcsak a világ, melynek eljövetelét megjósolja. Utópia, mert ez a világ zseniális megoldást talál a vécépapírra, amely, jelenti Vojnovics, 2042 Moszkvájában bizonyos formában igenis létezik: a Pravdát már eleve erre nyomják. Meglátjuk.
Fordította Abonyi Réka, Egeres Katalin, Hetényi Zsuzsa. Gabo, 2006, 440 oldal, 2990 Ft
