Alulnézőke - Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042 (könyv)

  • Tompa Andrea
  • 2006. november 23.

Zene

Ha minden rendben megy, látni fogom, hogy milyen Moszkva 2042-ben. Valószínűleg nem hasonlít majd arra, amit Vlagyimir Vojnovics leír a Moszkva 2042 című könyvében.

Ha minden rendben megy, látni fogom, hogy milyen Moszkva 2042-ben. Valószínűleg nem hasonlít majd arra, amit Vlagyimir Vojnovics leír a Moszkva 2042 című könyvében. Legfeljebb két dologban: hogy akkor is valamilyen bizánci típusú hatalom kezében lesz, bár az aktuális istenséget, amelynek a város hódol, másnak fogják majd hívni, talán Olajnak vagy Gáznak. És hogy a nyilvános vécékben akkor sem lesz vécépapír. Vojnovics - kinek könyvei hazánkban meglehetősen ismeretlenek, az összes többi kortárs orosz emigráns és nem emigráns íróéval együtt - vidám és optimista kirándulást tesz a nem is olyan távoli, még emberi léptékű jövőbe, hogy szemügyre vegye a megvalósult kommunizmus országát. Az utópia utópiája ez, merthogy már a száz évvel korábbi idő (az új időszámítás, a Nagy Októberi óta) is az utópia jegyében telt és annak megvalósításán fáradozott, ezt tehát megfejelni egy jövőképpel... Nem anti-Orwell lesz belőle, hanem inkább egy kedélyes, élhetetlen 1984. Mellesleg a könyv 1987-ben jelent meg Nyugaton, és az olvadó birodalomban már 90-ben kiadták. De a regény minden időktől függetlenül a karneváli nevetés nagy irodalmához tartozik. Semmi sem reménytelen benne, legfeljebb az örök körforgás. Hogy kiút, az nincs.

Sorakoznak benne szépen Vojnovics nevető elődei: Gogol kisembere, akit a szél is meg a hatalom is rángat (Vojnovics másik, magyarul is megjelent regénye, A kucsma Gogol Köpönyegének kortárs újraírása), Bulgakov meg az egész 30-as évek orosz rövidprózája Zoscsenkóval az élen, Ilf-Petrovék és persze az Amerikában élt kortárs Szergej Dovlatov, akit mostanában szívesen adnak ki nálunk. És nemcsak ők, hanem a régmúlt írói, Rabelais meg az egész nem hivatalos irodalom. (És ha már minták, akkor itt vannak a jövőbe utazó francia felvilágosítók, akik, komolyan véve felvilágosító szerepüket, valami jobbról álmodnak.)

Mert mindig kétfajta irodalom volt, ahogy azt Vojnovics íróhőse is állítja, aki a jövőbe utazva, mint afféle mai kíváncsi Candide számba veszi a jövőt és benne önmagát, saját művei utóéletét. A kétféle irodalom: a hivatalos meg a nem hivatalos. Vagy ahogy a megvalósult kommunizmusban számon tartják, az elsődleges és a másodlagos. Az elsődleges: a 19. század meg nagyjából minden, ami "meg lett haladva", a másodlagos: ami a Genialisszimusz dicsőségére íródott, ha nem éppen általa. Az irodalom, mint minden boldog korban, a társadalmi működést is modellálja: Moszkva ugyanis elsődleges terméket fogyaszt és másodlagosat gyárt, amely másodlagos terméket, népies nevén szart, leadja és újrahasznosítja. Az elsődleges és másodlagos irodalom paródiájában felismerni vélem a nagy Mihail Bahtyin kultúraelméletét, amelyet éppen Rabelais-ról szóló könyvében fejtett ki. Egyetemi tanulmányaimból úgy emlékszem, ebből nőtte ki magát a karneválelmélet, aminek lényege a kultúra alulnézete, parodisztikus szemlélete. Alulnézeti kérdés egy kultúrával kapcsolatban például az, hogy van-e papír a vécén, és hogy mi a sorsuk a másodlagos termékeknek.

Apropó karnevál. A könyv igazi főhőse Szim Szimics Karnevalov, egy másik hatalmas orosz író, aki Nyugatra menekülve írja halhatatlan kőtábláit A "Nagy Zóna" címmel (Szolzsenyicin ősorosz alakja és Gulag című műve bontakozik ki a ködből), ő is nyilván a karnevalizált irodalomhoz tartozik. Vojnovics, mint a nagy szovjet kertész Micsurin, gyönyörűséges neveket olt egymásba; Berij Iljics például, no meg maga a Genialisszimusz is. Egyébként a jó Szolzs, azaz Karnevalov arra készül, hogy fehér lovon cárként vonuljon be Oroszországba, kiűzze a komcsikat és helyreállítsa a bizánci rendet. Mivel nem bírja kivárni az összeomlást, Svájcban lefagyasztatja magát kis zsidó menedzserével, pej lovával, valamint Tom nevű néger szolgájával együtt. De eljön ám az ő országa, Szerafim néven földre száll mint szeráf, új vallást állít a régi helyére - egyébként kevés író ismerte fel, hogy az utópisztikus kommunizmus alapja is teológiai -, szakállviselést rendel el, valamint Dal Értelmező szótárának és saját műveinek ismeretét. (A négykötetes Dal-szótár, amely a régi orosz nyelv legátfogóbb enciklopédiája, valóban Szolzsenyicin bibliája.) A fergeteges Szolzsenyicin-paródia olvastán meglepődve tudom meg, hogy Vojnovicsot azért zárták ki '73-ban az írószövetségből, mert Szolzsenyicin védelmére kelt.

A Moszkva 2042 egyébként nem valami sci-fi agyalmány - van benne némi efféle tudományos kalandozás is, bár éppen ez a legkevésbé izgalmas benne -, hanem a szovjet jelen paródiája, különböző mitológiák és hagyományok, köztük akár a posztmodern irodalomkritika ki-be fordítása: a jövőbe utazó író azt a könyvét olvassa, amelyet még meg sem írt - mi ez, ha nem a "mű, amely olvassa önmagát" posztmodern kritikai közhelye? Ez a szatirikusan hatványra emelt szovjetizáló nyelv meg Karnevalov óorosz képződményei nem kis feladat a három fordítónak, a megoldás olykor humoros - Zirka Nyecsiripenkónak hívják az ukrán énekesnőt, nézőkének a tévét, repülkének a repülőt -, máskor szürke és kényszeredett (lemosdódási és reggeliződési szükségletek stb.). Merthogy maga a nyelv is utópisztikus, akárcsak a világ, melynek eljövetelét megjósolja. Utópia, mert ez a világ zseniális megoldást talál a vécépapírra, amely, jelenti Vojnovics, 2042 Moszkvájában bizonyos formában igenis létezik: a Pravdát már eleve erre nyomják. Meglátjuk.

Fordította Abonyi Réka, Egeres Katalin, Hetényi Zsuzsa. Gabo, 2006, 440 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.