Színház

Az elnök látogatása

Sütő András: Az álomkommandó

  • Tompa Andrea
  • 2013.12.07 13:11

Színház

Amikor ma a fiatalokat, gyerekeket, középiskolásokat a holokauszt történetébe szeretnénk bevonni, az érzékenyítés volna a kulcsszó. Az eredeti képek, dokumentumok - holttesteket kotró gépek, felfoghatatlan halálgyárak, vagy a lezárt múltba, tehát "történelembe" helyezett elbeszélések - gyakran inkább elborzasztanak, elidegenítenek, lehetetlenné téve az érdeklődést, és főleg az átélést. A konkrét, átélhető emberi történetek, Anne Frank élete vagy az egyedi tárgyak, a kis teherautó, amelynek kis gazdája elpusztult, képesek jelen idővé formálni a távoli, megtörtént és lezártnak hitt történelmet. Nem így Az álomkommandó Szász János rendezésében a Pesti Színházban.

Ha nem éppen a kortárs magyar színházban tapasztalnánk érzékeny gondolkodást arról, hogyan kellene mégis ábrázolni az ábrázolhatatlant, azaz a holokausztot, akkor azt mondhatnánk: a múltfeldolgozás itt, ilyen képekkel, színrevitellel is, mint Az álomkommandó, működhetne. És akár ez a Sütő András-dráma is érzékenyítene minket Auschwitzra, azaz saját korunkra. Azonban ritkán látni ennyire reflektálatlan Auschwitz-ábrázolást, mint itt, Szász János színrevitelével, és ez a darab egyébként korrekt történetmondását is egészen beárnyékolja. Ennek alapján úgy tűnik, mintha Adorno sosem tett volna olyan állítást, hogy Auschwitz után verset írni barbárság, azaz Auschwitz megragadhatatlan és elbeszélhetetlen, a nyelv folyamatosan kudarcot vall, ugyanakkor - mert ez termékeny feszültség és reménytelen küzdelem - mégis folyamatosan el kell beszélni az elbeszélhetetlent.

Mert Jeles Andrással szólva Auschwitz működik. Jeles ezt a címet adta egy évaddal korábban bemutatott darabjának, a működés fogalmával arra utalva: jelen van. Mohácsi János pedig vaksötétbe helyezte A Dohány utcai seriff című előadását, és azt az utat mutatta meg - a gondolatnak és az érzékeknek, de nem a szemnek -, ami a zsidó viccektől a halálgyárig vezet.

Bár talán bátor írás volt Sütő Andrástól 1987-ben az Erdélyben betiltott, Magyarországon eljátszott darab - meg is kapta a Színikritikusok Díját a legjobb drámáért (és vélhetőleg nem örök drámai erényeiért, hanem az aktualitásáért) -, de ami 1987-ben bátor volt, az ma önmagában nem az. A szakállviselés is radikális volt anno, ugye. Sütő "színház a színházban" szituációban Auschwitz és egy jelenkori diktatúra között von párhuzamot; Auschwitzról szóló darabot próbálnak a színházban, miközben a színház élete kibontakozik egy diktatúrában. Ezt a rendszerváltás előtt akár az erdélyi magyarságra, akár a korlátozott magyarországi szabadságra is lehetett érteni. Sütőnek ez jelen idejű darabja, nem mítosz vagy történelmi példázat. Bár belelátjuk, hogy a diktatúrákról tett megállapítások, a szabadság hiányának akkori és mai tapasztalata, az Elnöktől való félelem és a megfelelésvágy, a hatalom pusztító-ellenőrző volta ma "társadalmi üzenetet hordoz", s ez lehet ok a színrevitelre. És a Vígszínház most érezhetően ezt keresi, s a társadalmi felelősségvállalás üdvözlendő irány. De ilyen rossz, közhelyekből és nyers példázatokból durván összevarrt darabban, ilyen konvencionális és reflektálatlan előadásban ez biztosan nem ér célba. Hogy az Elnök a Nemzeti Színházba látogat - ennek lehet ma társadalmi rezonanciája, de ez így sovány ötlet.

A párhuzamok a zsidó és a (magyar) kisebbségi lét között már a Sütő-darabban is nagyon leegyszerűsítőek, s a dráma minden további hatáseszközt bevet: egysíkú gyilkosokra és áldozatokra redukálja a szereplőket, vannak besúgók és hősök, a színházba látogató Elnöknek bátran odamondó ifjú titán, a szavak erejében kételkedő "művész". Aki ilyeneket mond: "Semmim sincsen, csak szavaim vannak." Nagyon példázatos mondatokat hallunk. De elvitte őket az idő.

Ha csak az első képet látom, amit Szász komponált, sajnos mindent tudok: szovjet filmekből ismert kemény, elvakult gépnácik, hatalmas zenei hatások, megalázottra és megszomorítottra sminkelt sonderkommandó, amint hullatesteket vonszol ki a gázkamrából. Mintha az elmúlt ötven évben semmi sem történt volna, ami problematizálná a művészetben a holokausztábrázolást. A tömegkultúra számomra üres, hatásvadász képei ezek, amelyek végigszánkóznak az előadáson; a jó kisemberek jók maradnak, áldozatokká válnak, de bátrak, a rosszak pedig reménytelen árulók; dr. M., azaz Mengele még egy festett arcú vad kéjenc is. "Hogy Auschwitz után nincs versírás! Auschwitz után a drámát sem írni kell: hanem megakadályozni! Elhárítani!" - mondja hősünk, a drámaíró. Ezek a képek tényleg érzékennyé tennének valakit a kirekesztésre, gyűlöletre?

És bár ezeken a kliséken belül vannak élő színészi alakítások, mindenkit annyira lehatárol az ábrázolás egyszerűsége, hogy igen nehéz hiteles életet lehelni az előre gyártott figurákba. A történetmesélés világos, és az érdeklődést is fenn tudja tartani; néhány ügyes dramaturgiai fogás is van benne, amikor a színpadi darabból az életbe lépés összemosódik. A közönség pedig érezhetően várja, és örül a múlt és jelen párhuzamainak, örömmel nyugtázza, ha felismert valamit, de ennél több nem történik. Színház - jó, játékos, emberi - szinte csak akkor születik, amikor ki lehet billenni abból, ami előre kiszámítható és le van gyártva valami panelből. Amikor az Auschwitz-előadásba belesétál a román besúgó, és SS-ruhában téblábol a színpadon, inkább csak egy román surmó marad. Amikor az abszurd - amit talán Sütő is keresett - tényleg testet ölt.

A meg nem nevezett diktatúra Sütő darabjában konkrét Románia lesz Szász rendezésében: román trikolór karszalagos állambiztonságiak, román címer és még a mosolygós Ceausüescu is feltűnik a vetített képeken. Nem borzadok, nem nevetek, nem jut eszembe róla semmi, főleg nem a jelen. Pedig ez nem távoli és holt történelem.

Pesti Színház, november 2.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.