Ha nem éppen a kortárs magyar színházban tapasztalnánk érzékeny gondolkodást arról, hogyan kellene mégis ábrázolni az ábrázolhatatlant, azaz a holokausztot, akkor azt mondhatnánk: a múltfeldolgozás itt, ilyen képekkel, színrevitellel is, mint Az álomkommandó, működhetne. És akár ez a Sütő András-dráma is érzékenyítene minket Auschwitzra, azaz saját korunkra. Azonban ritkán látni ennyire reflektálatlan Auschwitz-ábrázolást, mint itt, Szász János színrevitelével, és ez a darab egyébként korrekt történetmondását is egészen beárnyékolja. Ennek alapján úgy tűnik, mintha Adorno sosem tett volna olyan állítást, hogy Auschwitz után verset írni barbárság, azaz Auschwitz megragadhatatlan és elbeszélhetetlen, a nyelv folyamatosan kudarcot vall, ugyanakkor - mert ez termékeny feszültség és reménytelen küzdelem - mégis folyamatosan el kell beszélni az elbeszélhetetlent.
Mert Jeles Andrással szólva Auschwitz működik. Jeles ezt a címet adta egy évaddal korábban bemutatott darabjának, a működés fogalmával arra utalva: jelen van. Mohácsi János pedig vaksötétbe helyezte A Dohány utcai seriff című előadását, és azt az utat mutatta meg - a gondolatnak és az érzékeknek, de nem a szemnek -, ami a zsidó viccektől a halálgyárig vezet.
Bár talán bátor írás volt Sütő Andrástól 1987-ben az Erdélyben betiltott, Magyarországon eljátszott darab - meg is kapta a Színikritikusok Díját a legjobb drámáért (és vélhetőleg nem örök drámai erényeiért, hanem az aktualitásáért) -, de ami 1987-ben bátor volt, az ma önmagában nem az. A szakállviselés is radikális volt anno, ugye. Sütő "színház a színházban" szituációban Auschwitz és egy jelenkori diktatúra között von párhuzamot; Auschwitzról szóló darabot próbálnak a színházban, miközben a színház élete kibontakozik egy diktatúrában. Ezt a rendszerváltás előtt akár az erdélyi magyarságra, akár a korlátozott magyarországi szabadságra is lehetett érteni. Sütőnek ez jelen idejű darabja, nem mítosz vagy történelmi példázat. Bár belelátjuk, hogy a diktatúrákról tett megállapítások, a szabadság hiányának akkori és mai tapasztalata, az Elnöktől való félelem és a megfelelésvágy, a hatalom pusztító-ellenőrző volta ma "társadalmi üzenetet hordoz", s ez lehet ok a színrevitelre. És a Vígszínház most érezhetően ezt keresi, s a társadalmi felelősségvállalás üdvözlendő irány. De ilyen rossz, közhelyekből és nyers példázatokból durván összevarrt darabban, ilyen konvencionális és reflektálatlan előadásban ez biztosan nem ér célba. Hogy az Elnök a Nemzeti Színházba látogat - ennek lehet ma társadalmi rezonanciája, de ez így sovány ötlet.
A párhuzamok a zsidó és a (magyar) kisebbségi lét között már a Sütő-darabban is nagyon leegyszerűsítőek, s a dráma minden további hatáseszközt bevet: egysíkú gyilkosokra és áldozatokra redukálja a szereplőket, vannak besúgók és hősök, a színházba látogató Elnöknek bátran odamondó ifjú titán, a szavak erejében kételkedő "művész". Aki ilyeneket mond: "Semmim sincsen, csak szavaim vannak." Nagyon példázatos mondatokat hallunk. De elvitte őket az idő.
Ha csak az első képet látom, amit Szász komponált, sajnos mindent tudok: szovjet filmekből ismert kemény, elvakult gépnácik, hatalmas zenei hatások, megalázottra és megszomorítottra sminkelt sonderkommandó, amint hullatesteket vonszol ki a gázkamrából. Mintha az elmúlt ötven évben semmi sem történt volna, ami problematizálná a művészetben a holokausztábrázolást. A tömegkultúra számomra üres, hatásvadász képei ezek, amelyek végigszánkóznak az előadáson; a jó kisemberek jók maradnak, áldozatokká válnak, de bátrak, a rosszak pedig reménytelen árulók; dr. M., azaz Mengele még egy festett arcú vad kéjenc is. "Hogy Auschwitz után nincs versírás! Auschwitz után a drámát sem írni kell: hanem megakadályozni! Elhárítani!" - mondja hősünk, a drámaíró. Ezek a képek tényleg érzékennyé tennének valakit a kirekesztésre, gyűlöletre?
És bár ezeken a kliséken belül vannak élő színészi alakítások, mindenkit annyira lehatárol az ábrázolás egyszerűsége, hogy igen nehéz hiteles életet lehelni az előre gyártott figurákba. A történetmesélés világos, és az érdeklődést is fenn tudja tartani; néhány ügyes dramaturgiai fogás is van benne, amikor a színpadi darabból az életbe lépés összemosódik. A közönség pedig érezhetően várja, és örül a múlt és jelen párhuzamainak, örömmel nyugtázza, ha felismert valamit, de ennél több nem történik. Színház - jó, játékos, emberi - szinte csak akkor születik, amikor ki lehet billenni abból, ami előre kiszámítható és le van gyártva valami panelből. Amikor az Auschwitz-előadásba belesétál a román besúgó, és SS-ruhában téblábol a színpadon, inkább csak egy román surmó marad. Amikor az abszurd - amit talán Sütő is keresett - tényleg testet ölt.
A meg nem nevezett diktatúra Sütő darabjában konkrét Románia lesz Szász rendezésében: román trikolór karszalagos állambiztonságiak, román címer és még a mosolygós Ceausüescu is feltűnik a vetített képeken. Nem borzadok, nem nevetek, nem jut eszembe róla semmi, főleg nem a jelen. Pedig ez nem távoli és holt történelem.
Pesti Színház, november 2.
