Ez volt az 1990-es évek első felének (szinte egyetlen) releváns témája a magyar színpadon, amikor a színház nem találta helyét az új világban, azt viszont érzékelte, hogy új éra köszöntött be, minden eladó lett, és a régi elsüllyedt. Hogy ez most ismét téma, talán nem meglepő. Az előző színházi szezonokban (például az Örkényben a Tangóban) azt a küzdelmet lehetett látni, ahogy az új világ berendezkedik, és leváltja a régit. Most a Meggyeskert című Csehov-előadásban már "consummatum est", minden megtörtént, a múlt elsüllyedt, a megygyeskert odalett, az új földesúr megérkezett. Nincs ellenállás. A múlt értékei itt teljesen erőtlenek, és képtelenek harcolni önmagukért, küzdés sincs. "Én a nyolcvanas évek embere vagyok", mondja magáról az egyik szereplő, a híres, még a lexikonban is megtalálható meggyeskert tulajdonosa, s az embernek hirtelen az az érzése: itt valamit beleírtak Csehovba. Pedig nem, pusztán hozzáértünk száz évet Csehovhoz, és egy másik kor emberének pusztulásával azonosítjuk: a 80-as évek magyar világa, értelmisége, értékei tűnnek most el, mert ez villan fel egy pillanatra.
Pedig Zsótér Sándor rendező nemigen szokott élesen reflektálni a kortárs magyar valóságra, és most sem az erőteljesebb társadalmi olvasat hiányolható a Meggyeskertből. Ami egyébként címében helyretolni szándékozik egy régi fordítási hibát, hiszen az orosz darabban nem cseresznyéskertről van szó, de a nyugatos Csehov-fordítók németből dolgoztak, a Kirschgartenből, s a magyar színházi hagyomány megtartotta. (Egyébként Spiró György fordította először "helyesen".) A cím tehát: radikális ígéret. A mostani színpadi szöveg, Ungár Júlia fordítása érdesebb és szögletesebb, mint valamennyi eddigi Cseresznyéskert, a mondatok szándékosan csikorognak, kihagyásosak, olyan, mintha murván járnánk meztelen talppal: folyamatosan figyelni kell, nem lehet elandalodni, pihenni. Minden mondatnak éle van, gyakran túlságosan is. Zsótér színpadán ez az érdesség és váratlanság a döntő - eleinte. Amíg megismerjük a szereplőket, amíg feltárul a babaszobavilág, minden más, mint amit eddig megszoktunk egy Csehovban, máshogy vannak a szerepek kiosztva, mint ahogy ebben a társulatban várnánk, egyfajta "ellene játszás" folyik - nemcsak várakozásainkkal, de magával a szöveggel szemben is. Nagy Zsolt (aki egyébként végig kiváló) mint Lopahin magára mutat az első jelenetben, hogy ő már úr, rajta fehér a mellény, sárga a cipő - és persze nem az, mindkettő vörös. Szöveg és színrevitel közt ez a (posztdramatikusnak nevezett) feszültség, hogy nem azt látom, amit hallok, arra hivatott, hogy figyeljek, kimozduljak elvárásaimból, netán nevessek. Mire az utolsó felvonásban az öreg és sáros kalucsni előkerül, ami persze új, tiszta és műanyag, már rég nem meglepő. A szereposztás feszültsége olykor valóban izgalmas és váratlan, Firszet Békés Itala játssza gyönyörűen, Sarlotta Ivanovnát pedig Trokán Nóra élvezetesen.
Az első felvonás a gyermekszobában játszódik Csehovnál, és mindvégig ott is marad Zsótérnál - hatalmas, a steril színpadot domináló elemekkel (Ambrus Mária díszlete), műanyag pálmafával, szobányi, kinyitható macskafejjel és egy furcsa képződménnyel: kanapé, mely mobiltelefonná nyílik, bölcső és koporsó egyben, meg tán bőrönd is. Az óriásra nőtt műanyag macskafej is valami olyan befagyott, torzzá nőtt világot jelez, ami egykor, gyermekként kedves, bájos lehetett, ma, a fel nem nőtt ember számára inkább démon és börtön, amiből nem tud szabadulni. Amúgy kopasz a tér, még takarások sincsenek. Mintha ezek a csúnya - azaz nem szándékosan szépelgő - múltbeli elemek tudnák egyedül megtölteni.
Ám lassan megszokjuk ezt a játékmódot, és amikor már nem minden új és váratlan benne, elkezdünk mégiscsak a darabra figyelni, arra, ahogy és amit a színészek játszanak. Ebben a kifele beszélő, inkább brechti Csehovban a szereplőkkel nem megtörténik a saját történetük, inkább referálnak arról, ami megtörtént velük, szinte mindvégig szenvtelenül és hidegen, önmaguktól és történetüktől távol, mégsem tudatosan. Ez a felmutatás azonban mégsem elég kemény vagy intellektuális, hogy mint magukról való lehasadt állapot váljon igazán meghatározóvá, élménnyé. Ebben a világban az emberek meglehetősen szigetszerűek, alig kapcsolódnak egymáshoz, ám magányuk sem tematizálódik drámaian. (S ez a magány díszletelemként is megjelenik, amikor a szereplők a báljelenetben egy-egy mozdulatlan hintán ülnek.) Gyönyörű a kert eladásának pillanata, amiben már nem a szenvtelenség, hanem a fájdalom uralkodik: Lopahin úgy tartja karjában a síró Ranyevszkaját, mint egy babát, egy játékszert, amire vágyott. De végül elmarad a radikálisan új olvasat, forma vagy színészet, de a meghatározó szellemi élmény is.
Számos vicces fordulat, poén, geg színesít (mint a Szabadság-szobrot ábrázoló nő vagy a félig festékkel leöntött koldus), az előadás folyamatosan nézhető (a második felvonás a legnehézkesebb, bár ott Csehov is lefékez, és sok a monológ). Az előadás túlnyomórészt fenntartja a figyelmet, az Örkény társulata is remek, és néhány egészen kivételes színészi munka is látható: Kerekes Éváé elsősorban, Debreczeny Csabáé, Szandtner Annáé. Ám az igen gazdag magyar Csehov-játszás történetében ez az előadás inkább epizód, mint emlékezetes újítás vagy fordulat lesz; élményvilágunkból tíz év múlva kihull.
Örkény Színház, október 19.
