Nem szeretem az áthallásos előadásokat. Inkább úgy általában nem, a gondolatát, hogy vannak, szaporodnak ezek az áthallásos előadások. Úgy konkrétan szeretem őket, hiszen ez is egy vállalás, több mint a nem gondolkodás, buta szórakoztatás, a fejünket homokba dugni akaró színház. Sőt nagyon jó áthallásos előadások vannak újabban a budapesti művészszínházakban. Mert mi mást tehetnek, mint átsuttognak a színpad láthatatlan falán: ők tudják, hogy mi értjük, mi pedig tudjuk, hogy ők azt értik, s így leszünk izgatott cinkosok. Aztán hazamegyünk, senkit meg nem bántottunk konkrétan, és semmit ki nem mondtuk félreérthetetlenül, nagy baj nincs, botrány elkerülve. Mert ugyanabba a kézbe nem lehet harapni, ami etet is, szokták mondani, és ha az állam, önkormányzat etet, hát hogy kritizáljam én az államot, önkormányzatot direkte?
Történt Budapesten egy áthallásos előadás után, hogy a fővárosból felhívták barátilag az igazgatót, megdicsérve az előadást, és hozzátéve, hogy "nem fogom tudni megvédeni", mármint az előadást, a színházat, az igazgatót a székében, merthogy annyira áthallásos volt, a hülye is értette, hát épp Aczél elvtárs ne értette volna? Azaz mindez még tavaly történt, 2012-ben Budapesten, ahol tehát
Aczél elvtárs él és virul
ma is. Mondta mindezt az igazgató félig nyilvánosan, félig nem, külföldiek előtt. Nem írom ide a nevét, úgy teszek, mint tettem volna 1982-ben, hogy ne ártsak és föl ne jelentsek. Megint itt a "kuss-törvény", ahogy Kaposváron mondták még anno, és mi most, ezekkel a szavakkal itten kussolunk. Fenyegetőzött-e a telefonáló vagy jóindulatúan figyelmeztetett, mindegy is, értelmezés kérdése; az ősi praxis a lényeg. A klasszikus magyar és világirodalmi szövegek a legalkalmasabbak erre az áthallásosdira, valami ismert, ami most új értelemmel töltődik - az áthallással. Néha kedvetlenül indulok egy ilyen darabra, félek, nem fognak meglepni. Aztán néha mégis.
Nem szeretem az áthallásos előadásokat, általában nem, konkrétan gyakran milyen jók, mégis mindig arra emlékeztetnek, hogy aki kimondja úgy direktbe, az mehet kapálni. Mohácsi János ki szokta mondani direktbe, anno még Kaposváron, aztán a Nemzetiben, most nem tudom, idén hol kapál, de sem itt, sem ott, talán valami védettebb senkiföldjén. Schilling is ki szokta, azaz szokta volt, most már újságba ír idehaza és ott mond ki, darabot, színházat külföldön rendez. Pintér Béla is ki szokta, talán ki fogja, és nyilván vannak még, de fogyóban.
Szeretem, ha a színháznak van saját, magába záruló világa, ha tudja, ha meri csinálni, hogy ebből kiszakad, azt építi, amit csak önmagára vonatkoztathat - nekem nem kell mindig az itt és mostról a maga konkrétumában beszélni (Zsótér, Jeles darabjai jutnak most hirtelen eszembe, Goda Gábor, vagy Bocsárdi, Tompa Gábor, sőt Vidnyánszky). Nekem elég az öröklét. Szeretem a bezárulásokat, zárt rendszereket, amelyben csak élni lehet, de nem vonatkoztatni, mint amikor az artisták a magasban lengedeznek, fittyet hányva a gravitációra. Csináld utánuk, hogy világuk kerek és valóságos legyen, autonóm és lehetséges, de nem létező.
Nem szeretem az áthallásos előadások gondolatát, mert arra emlékeztet, hogy kimondani félni kell, legalábbis van vesztenivaló, és értem is, sőt, tudom s látom a folyamatos veszteségeket, hogy egyrészről a közpénzből, önkormányzat által fenntartott budapesti művészszínház is szeretne részt venni a közös dolgaink megbeszélésében, képtelen, hajmeresztő életünk kommentálásában, felelősségünk megfogalmazásában. Hogyne érteném, hogy erről pont ő nem mondhat le, hiszen 2,7 millió színházjegyet adnak el ebben a városban évente, hát hol máshol lehetne szólni a közösséghez, ha sehol máshol nincs közösség (templom? tüntetés?). De félni- és vesztenivaló van másrészről, s nem kevés, mert a közpénz nem cél és feladat immár, hanem kegy, amelyet a kegyúr kegyes keze ad, vagy megvon,
nem illik hát beleharapni,
kritizálni, mert mindjárt-mindjárt ajtót mutatnak, s jönnek a sokkal jobbak, akik nem harapnak, de kegyeket keresnek s kezet nyaldosnak.
Lavírozni kell ebben az új világban, áthallásos előadásokkal próbálni emlékeztetni a nézői lelkiismeretet, hogy a világunk csak velünk és általunk fog változni. Mert lám, alig terem magyar dráma ebben az írókkal gazdagon telehintett országban, de hát nem lehet ma Imposztort írni, áthallásos drámát, mert ezt a szimbolikus-metaforikus irodalmat - bár milyen jó volt - elvitte az idő, a színpad elvárásai gyorsan változnak. Most valahogy konkrétan kéne drámázni, tárgyszerűen, s az nem megy, hogy is mehetne, ki akarná azt bemutatni, ki akarná azt megírni. S a dráma legélesebb mai hajtása, a dokumentarizmus még mikroszkóppal sem látható, netán egy független társulatban, s hogy miért oly kevéssé, értem én. Értem, és kétségbe ejt.
És lehet, hogy már el vagyunk rontva, rosszul vagyunk kondicionálva, mert rossz az, aki rosszra gondolü én is csak arra gondolok, hogy ez most itt áthallás, pedig lehet, hogy csak egy darab, egy vacak darab - még az a színpadon ma igencsak agyaglábakon álló Jó estét nyár, jó estét szerelem Fejes Endrétől, még abban is áthallás volt, amikor a hazudozó, embereket szédítő szereplő azt énekli, hogy "I am Viktor".
