Eközben Pintér úgy tett, ahogy bensője vezérelte: ellenállt minden hívásnak, kísértésnek, sőt kritikának. Magát az író-rendező-színészt hívták, hívják máshova rendezni, írni, játszani, nagy színházakba is, de ő makacsul marad a társulatával és a Szkéné kis terében, 120 néző előtt. Személyes pályáját építhette volna a helytől-társulattól függetlenül is, de leginkább csak idén megjelent drámakötete jelzi: önállóan is létezik, mint alkotó. Életműve a saját maga írta-rendezte-játszotta előadások a társulatával. ' maga a makacs, bezárkózó kitartás. Amit ír: vérbeli színpadi szöveg, amit rendez: társulati munka, amit játszik: csupa gyönyör és irónia.
"Iszonyú tehetséges vagy" - mondják neki, azaz a Pintér Béla által játszott, nagy hajú táncházas Imrének, ezt a sort írta és osztotta magára Pintér Béla, hogy majd szerényen, kissé elutasító, de azért mélységes egyetértést kifejező arccal azt sugallja: milyen igaz! Értsd: tényleg iszonyú tehetséges vagyok, ezt persze mindenki tudja itt a színpadon meg a nézőtéren, de úgyse fognak engem itt, ebben a rendszerben elismerni. Mert a szerelme hozzáteszi: "Mi ebben a rendszerben fogjuk leélni az életünket." Jézusom, rezzen össze a néző: ebben?
De aztán fellélegezhetünk, mert ez a rendszer nem az a rendszer, azaz a mai, hanem a 70-es, 80-as évek Magyarországa: virul a táncházmozgalom, és próbálkozik az underground, dolgoznak a besúgók és vétkeznek az emberek. Mert abban a régen feledésbe merült rendszerben nem a Béla, a Pintér, azaz nem a táncházzseni Imre kapja a Kossuth-díjat, habár ő a legjobb. De abszurd is volna, nem? Kossuth-díjat osztogatni mindenféle akkori és mai alternatívnak? Ebben a bonyolult korban élünk, az akkori és a mai így fogja egymás kezét. Pintér darabjában ez a finoman önironikus, önnön nagyképűségével viccelgető karakter (Imre) és perszóna (Pintér) szépen eljátszadozik egymással.
Mert persze megint Pintér Béla a forradalmár Pintér Béla darabjában, ahogy korábban Petőfi volt, most szamizdat-főszerkesztő. Lecsukják, láb alól is elteszik. De azért ő a sztár. A vezér.
Pedig erről a korszakról beszélni igazán életveszélyes: ott leselkedik a múlt iránti nosztalgia csapdája, a vicces szockó tárgyak gyűjteménye és kisrealizmusa, ami elterelheti a figyelmünket a lényegről. Szimpatikus múlt, ami milyen jó is volt! Vagy a másik csapda: a ronda komcsi múlt, amiben mennyi és mennyi megtorlatlan, feltáratlan bűn és titok lappang, feltétlen áthallásokkal a mai komcsikra. Pintér a Titkainkban minden csapdát felismer, tudomásul vesz, sőt, tudatosít bennünk. A komcsi múlt tényleg ronda, sőt, élesebben van a színpadon, mint bármikor, mert a társadalmi beletúr a családiba, a személyesbe, egészen mélyre nyúlva a titkok közé. Szockó cuccokból is van valamennyi, finom ökonómiával - a nadrág pont olyan magas derékban és rövid bokában, mint amilyennek lennie kell, Pintér hosszú haja perfekt, akárcsak a többiek göndörsége és garbója, isszák a Jaffát és a Rónát a Cola helyett. Mindez azonban nem tereli el a figyelmet a lényegről, amiben - mit tesz isten - értékek is találtatnak, például a táncházmozgalom. Mert tarisznyás, kucsmás emberek táncházmozgalmán keresztül találkoznak a sorsok és emberi történetek, s egyszerre látjuk ezeknek a népzene iránt rajongó alakoknak a mai jelentését - kik ők ma -, miközben Pintér azt is feltárja, hogy egy elnyomó, a magánszférát a legmélyebb intimitásokig birtokba vevő rendszerben miért lehetett fontos a népzene, a magyarországi és erdélyi. Úgy beszél a táncházmozgalomról, mint valami alulról, a "népből" érkező, a szabadság érzésével kecsegetető, mégis átpolitizált közösségi élményről. Hiszen, ahogy a darab is mondja, az elvtársak a táncházmozgalom támogatásával egyben az undergroundot próbálják kiirtani. Pintér saját gyökereihez nyúlva - első darabjaiban is igen fontos volt a népi tánc - emeli be az ismert mezőségit, a csárdást. Mindennek színházilag akkor és úgy van értelme, ha ezt tényleg el is tudják járni és énekelni és zenélni, és Pintérék el tudják, ez az előadás egyik fő erénye.
De minek foglalkoznak a rendszerváltás előtti régmúlttal, amikor itt van nekik a jelen? Ahogy Pintér már-már szállóigévé lett mondatában állítja: "Az előző kormány pénzt adott, a mostani témákat." De ha egy társadalomban a múlt feldolgozása helyett annak rózsaszín ködökben való mitologizálása folyik, egybekötve a magunk mentegetésével és mások sározásával, akkor a művészet fogja azt érezni, hogy kutya kötelessége megtudnia valamit a maga és közössége történetéről. Hiszen még az élő tanúk is elhallgatják, amit elbeszélhetnének, például hogy egy meleg értelmiségit hogyan szerveztek be besúgónak. Pintérnél a pedofil népzenekutató beszervezésének napja egybeesik Kossuth-díjának ünnepével. Valakinek eszébe juthat a jelen, bár ez itt a csúnya múlt.
Pintér társulata talán sosem volt még ilyen erős. Friedenthal Zoltán ebben a nagy, nehéz szerepben végre sokat mutathat magából. Csákányi Eszter (némi áthallással az HBO Terápia-sorozatára) közönyös pszichológus és frenetikus (férfi!) pártfunkci, aki úgy csábít, hogy már a néző is a beteljesülésnek drukkol. Szamosi Zsófia kemény, hajthatatlan és vicces. Thuróczy Szabolcs még egy sértett pincérért is nyíltszíni tapsot kap, Stefanovics Angéla mint okoska kisfiú és mint flegma díva, azaz Bárdos Deák Ági... bárcsak sose menne ki a színpadról. És tényleg él a zene.
Pintér nagyszerű eszköze az ambivalencia: mindennek van színe és visszája, a múltról való gondolkodást szórakoztató színházi tudás segíti elő. A nagyszerű fikció mögött valós alakok, mai vezérek vicces árnyai is elsuhannak: Pintér Sanyi és Bencsik Andris, egyiknek új kocka Ladája van, a másik a Világ Ifjúsága szerkesztőségében dolgozik, és tud pacalt szerezni. Nem elméleteket kapunk a múltról, hanem az erős, személyes és sötét tónusok ellenére emberi történeteket, amelyek egy nagy drámai huszárvágással a jelenbe futnak ki. "Minek bolygatni a múltat, hisz hetven év múlva úgyis ki fog derülni minden" - mondják a darab végén a tegnapi besúgókból lett mai államtitkárok. Tényleg, minek. Majd a művészet elvégzi a munkát.
Szkéné, szeptember 28.
