Színház

Nagy József-Szelevényi Ákos: Hollók

  • Tompa Andrea
  • 2013. november 30.

Színház

Ha a művészetben minden pillanat - írott sor, megszólaló hang, megrajzolt kép, mozduló test - valami soha nem látottat kínál, akkor csak ugyanazzal tudjuk befogadni, amivel az alkotó is megalkotta: a képzeletünkkel.

A Hollók nemcsak azért nagyszerű, mert szinte elhisszük, hogy semmi előzetes tudás nem kell hozzá, hogy minden a szemünk előtt születik, és mi is részt veszünk a teremtésében; hanem mert érezni a mű szabadságát, improvizációit, mégsem esetleges benne semmi. Ez a soha nem látott, fekete-fehér, asszociatív világ határtalanul gazdag és változatos.

Az előadás lassan indul, halkan, nem siet semmit megalkotni, mégis folyamatosan alkot, már attól a pillanattól kezdve, hogy a gyér fénykörbe beáll Szelevényi, a zenész, és beleheli, bemelegíti, életre kelti hangszerét. Zenéje emberi vagy - lásd a címet - állati légzésként indul. A Hollók minden pillanata figyelmet kér, de pihenni is hagyja a nézőt, hogy ezeket a soha nem látott képeket, hangokat, mozdulatokat ne csak halljuk, lássuk, de magunkévá is tegyük. Ahogy Nagy József táncos-koreográfus testének billenékeny, szinte már nem is emberi módon laza és asszimetrikus, a fehér felületeken folyton nyomokat hagyó mozdulatait szinte visszatükrözzük magunkban.

Nagy József nemcsak testével alkot képeket, hanem rajzol is - mindig szabálytalanul, fordítva, a megszokottól eltérően, ezért tud figyelmet kérni. Eleinte háttal, a vászon mögött, úgy, hogy nem az ember mozdul, hanem a vászon, mintha egy tekercsrajz papírját húznák. Képet és hangot alkot a homok; a festékbe mártott, elhajított cirokcsomók mintha megannyi szárnycsapás lenyomatai volnának, hogy végül az ember vakítóan fekete állati lénnyé változzon, szoborrá, önmaga legbelső lényegére találva rá, igézően sűrű, fekete, áthatolhatatlan anyagba öntve, mialatt a fúvós hangszer állati módon vijjog.

Trafó, október 18.

Figyelmébe ajánljuk