Színház

Nagy József-Szelevényi Ákos: Hollók

  • Tompa Andrea
  • 2013. november 30.

Színház

Ha a művészetben minden pillanat - írott sor, megszólaló hang, megrajzolt kép, mozduló test - valami soha nem látottat kínál, akkor csak ugyanazzal tudjuk befogadni, amivel az alkotó is megalkotta: a képzeletünkkel.

A Hollók nemcsak azért nagyszerű, mert szinte elhisszük, hogy semmi előzetes tudás nem kell hozzá, hogy minden a szemünk előtt születik, és mi is részt veszünk a teremtésében; hanem mert érezni a mű szabadságát, improvizációit, mégsem esetleges benne semmi. Ez a soha nem látott, fekete-fehér, asszociatív világ határtalanul gazdag és változatos.

Az előadás lassan indul, halkan, nem siet semmit megalkotni, mégis folyamatosan alkot, már attól a pillanattól kezdve, hogy a gyér fénykörbe beáll Szelevényi, a zenész, és beleheli, bemelegíti, életre kelti hangszerét. Zenéje emberi vagy - lásd a címet - állati légzésként indul. A Hollók minden pillanata figyelmet kér, de pihenni is hagyja a nézőt, hogy ezeket a soha nem látott képeket, hangokat, mozdulatokat ne csak halljuk, lássuk, de magunkévá is tegyük. Ahogy Nagy József táncos-koreográfus testének billenékeny, szinte már nem is emberi módon laza és asszimetrikus, a fehér felületeken folyton nyomokat hagyó mozdulatait szinte visszatükrözzük magunkban.

Nagy József nemcsak testével alkot képeket, hanem rajzol is - mindig szabálytalanul, fordítva, a megszokottól eltérően, ezért tud figyelmet kérni. Eleinte háttal, a vászon mögött, úgy, hogy nem az ember mozdul, hanem a vászon, mintha egy tekercsrajz papírját húznák. Képet és hangot alkot a homok; a festékbe mártott, elhajított cirokcsomók mintha megannyi szárnycsapás lenyomatai volnának, hogy végül az ember vakítóan fekete állati lénnyé változzon, szoborrá, önmaga legbelső lényegére találva rá, igézően sűrű, fekete, áthatolhatatlan anyagba öntve, mialatt a fúvós hangszer állati módon vijjog.

Trafó, október 18.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.