Színház

Nagy József-Szelevényi Ákos: Hollók

  • Tompa Andrea
  • 2013. november 30.

Színház

Ha a művészetben minden pillanat - írott sor, megszólaló hang, megrajzolt kép, mozduló test - valami soha nem látottat kínál, akkor csak ugyanazzal tudjuk befogadni, amivel az alkotó is megalkotta: a képzeletünkkel.

A Hollók nemcsak azért nagyszerű, mert szinte elhisszük, hogy semmi előzetes tudás nem kell hozzá, hogy minden a szemünk előtt születik, és mi is részt veszünk a teremtésében; hanem mert érezni a mű szabadságát, improvizációit, mégsem esetleges benne semmi. Ez a soha nem látott, fekete-fehér, asszociatív világ határtalanul gazdag és változatos.

Az előadás lassan indul, halkan, nem siet semmit megalkotni, mégis folyamatosan alkot, már attól a pillanattól kezdve, hogy a gyér fénykörbe beáll Szelevényi, a zenész, és beleheli, bemelegíti, életre kelti hangszerét. Zenéje emberi vagy - lásd a címet - állati légzésként indul. A Hollók minden pillanata figyelmet kér, de pihenni is hagyja a nézőt, hogy ezeket a soha nem látott képeket, hangokat, mozdulatokat ne csak halljuk, lássuk, de magunkévá is tegyük. Ahogy Nagy József táncos-koreográfus testének billenékeny, szinte már nem is emberi módon laza és asszimetrikus, a fehér felületeken folyton nyomokat hagyó mozdulatait szinte visszatükrözzük magunkban.

Nagy József nemcsak testével alkot képeket, hanem rajzol is - mindig szabálytalanul, fordítva, a megszokottól eltérően, ezért tud figyelmet kérni. Eleinte háttal, a vászon mögött, úgy, hogy nem az ember mozdul, hanem a vászon, mintha egy tekercsrajz papírját húznák. Képet és hangot alkot a homok; a festékbe mártott, elhajított cirokcsomók mintha megannyi szárnycsapás lenyomatai volnának, hogy végül az ember vakítóan fekete állati lénnyé változzon, szoborrá, önmaga legbelső lényegére találva rá, igézően sűrű, fekete, áthatolhatatlan anyagba öntve, mialatt a fúvós hangszer állati módon vijjog.

Trafó, október 18.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.