A diktatúra hullákon halad előre, írta Büchner majd' kétszáz éve. "A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köztársaság ereje az erény" - állítja Robespierre, amely mondat Alföldi Róbert rendezésében terrorrá keményedik, és erkölccsé nemesedik. Az emberi szabadság kivívásának dicső korát, a francia forradalmat felváltja a magánélet ellenőrzése, az erkölcs diktatúrája. A hatalom belenyúlik a magánéletbe, szabályozni kívánja, elviselhetetlenné válik mindenki, aki máshogy él, gondolkodik, vagy éppen nőzik és iszik. Mert a forradalom - ezért is van rá szükség, gondolatban, szóban, tettben - minden eszközt megenged.
A saját fiait felfaló forradalomról szóló darab rengeteg kontextust, szubtextust, aktualitást kaphatna ma Magyarországon. Néhány évvel az '56-os forradalom után Ádám Ottó rendezte meg a Madáchban - a mű akkor (is) a magyar történelemről szólt, a legfrissebb forradalmi tapasztalatról. Most október 23-a után két nappal tartják a Danton halála bemutatóját a Vígben, Alföldi rendezésében. A 2010-es választások forradalmi retorikája, de akár a Nemzeti Színház már elmúlt és a Vígszínház küszöbön álló igazgatóváltása is itt lóghat a levegőben. Ez a darab most egyértelműen időszerű és eljátszható. De, tűnődik az ember, ha valami ennyire egyértelmű mint vállalás, mi lesz majd benne az igazi kockázat?
| ||
Ezek a kézzelfogható, társadalmi valóságunkat alkotó forradalmi kontextusok semmilyen konkrét formában nincsenek ott a színpadon (mondhatni: szerencsére), miközben folyton az a benyomásunk: éles és mai darabot nézünk, ami a mi világunkról is szól. A legjobb pillanatai ezt az öröklétet és ezt a bántó jelent tudják egyszerre színre hozni.
A rendezés tudja, mit akar. A nézőhöz kíván szólni - szócsövei, Robespierre, Danton, Saint-Just, sőt még a segélykérő vagy incselkedő nők által is -, és a remek színészi alakításokon keresztül ezt el is éri.
László Zsolt káprázatos, sugárzó erejű Robespierre-je úgy roppantja össze a "terror" és "erkölcs" szavakat, hogy szinte eggyé válnak: az erkölcsi terror kora köszönt be általa. A forradalom után hedonista mindennapjait élő Dantont, aki már csak "élvezi a zéletet", Stohl András játssza; talán nem véletlenül, hisz a színész óhatatlanul is behozza a perszónát, a botrányos életű magánembert, s így éppen az tematizálódik a darabban, ami a színésszel történt: ilyen magánéletű színésznek nincs helye a Nemzeti Színházban, vélték sokan. Stohlnak hatalmas kisugárzása, jelenléte van (mégis gyakran túl nagy és felesleges a hangereje - de ez rendezői kérdés). Igéző és játékos, de villámokat szórni képes Hevér Gábor mint Saint-Just: iróniája, cinizmusa egyedülállóan csábító. Remek és finom Varju Kálmán, Mészáros Máté.
A mostani szöveg friss, nyers, éles; három egyetemista, Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor fordította, ami példátlan magyar színpadon. A szöveg újdonságáért gyakran annak költészetét is be kellett áldozni, amit hiányolhatunk.
Alföldi rendezése megpróbálja a Vígszínház egész terét belakni, a színpadot, az "elit" birodalmát megtoldani a nézőtérrel, "a nép" terével, ahol nemcsak színészek játszanak, de mi, néma nézők is tétlen tanúi vagyunk a történéseknek. Néha vicces, ahogy egy színész fényt kér a nézőtérre, a feslett nő számba veszi a lehetséges férfiakat, vagy egyszerűen a szónoki beszéd mossa agyunkat. Mert sokat beszélnek ki és hozzánk, mintha Brechtet játszanának. Néha dalok szólnak, hol tartalmasan és indokoltan, hol kevésbé, inkább csak dísznek és jobb híján való megoldásnak. Alföldi tudja, mit akar, talán túlságosan is. A szándék, a "rendezés" gyakran látható. Engedhetne több teret a két- vagy többértelműségnek, mert az egyértelműség, illetve a túl sok hatáselem mégiscsak meggyengíti a produkciót.
Az előadás - különösen az első felvonás - számos jelenete mintha újra és újra elkezdené a darabot, nem belefeledkezik a történetmondásba, hanem hatást hatásra halmoz. Az utolsó jelenet "jelei": lyukas (francia) zászló, amelylyel vért törölgetnek, plusz a terhes nő mint biztató jövő és az ellenállás záloga - nem sok ez együtt? Különösen a tömegjelenetek halványítják az élményt, míg a színészek szólói, párosai mindig erősek tudnak maradni. Kevés a tere a nézői szemlélődésnek e sok hatás és eszköz között. Az előadás túl hangossá válik - a szó konkrét és szimbolikus értelmében.
Hisz annyi mindent tudhatunk a mai valóságunkra vonatkoztatni. Ahol ez finoman és játékosan történik, öröm nézni. Ahol azonban vörös ceruzával húzzák alá a mondanivalót, unalmas. Sok mindent inkább csak nyugtázunk: a hatalom eszközeiről, s hogy mennyire irányítható és passzív a nép. De vajon arra van-e szükségem, hogy a színház megerősítsen tudásomban, vagy hogy inkább elbizonytalanítson, és kibillentsen abból a magabiztosságomból, amivel a jót a rossztól el tudom különíteni? Robespierre sűrű feketéje és Danton fehér garbója-tornacipője, a figurák egyértelművé fogalmazása kissé egyszerű itt, hiába a remek alakítások. Nemcsak a világunk, de a művészet is bonyolultabb. Ezek az üzenetek inkább a tömegkultúra eszköztárából ismerősek. A nők ábrázolása ugyancsak meglehetősen egydimenziós, bár kifejezetten jók itt a női szereplők: ragyogó Járó Zsuzsa és élvezetes Bata Éva és Réti Adrienn játéka.
Érdekes, hogy amíg Alföldi Róbert színészként képes volt kétértelműségeket eljátszani (az Angyalok Amerikában AIDS-es meleg hőseként) és mentes maradni az önsajnálattól vagy mártíriumtól, addig utóbbi rendezéseiben (Mephisto, Danton) egyszerűbben kezeli a világot, és megkísérti a mártírszerepek színrevitele, a túlságosan egyértelmű előadások arról, hogyan áldoz be valakit a hatalom. A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból rendezőjének finomságait, árnyalatait, emberi bonyolultságait hiányolom.
Vígszínház, október 25.
