A színpadon a Bánk bán próbái zajlanak - az ember tényleg kíváncsi lesz rá, milyen volna a Mohácsi fivérektől egy Bánk -, meg az igen szórakoztató színházi együttélés, egymás utálása és fikázása. Közben a darabot is igyekeznek elmondani, hogy "miért hívattattál?", kérdezi a színész, majd: "élő néző fogja-e ezt érteni?" A darabot folyton meg-megtöri az értetlenkedés, a szövegmondási bakik, a nagy színészi ego és kis rendezői tétlenkedés, agyoncsapva a hatást. A rendező: nő, és Biberach is nő. Hogy az Ottó és Biberach közti homoerotikus viszony elkerülhető legyen - magyarázza a remek rendezőnő (a remek Szávai Viktória), ugyanis már a csapból is buziznak. Tehát megérkeztünk. De már addig is: szondáztatnak, aláíratnak; kissé gyanús az ellenőrzési mánia.
Aztán a darab szép lassan a színházi helyzetből ki-, a társadalmi helyzetbe viszont élesen bekanyarodni látszik, s ami eleinte kellemes és ügyes - de azért nem túl nagy téttel bíró - színházi játéknak tűnik, arról kiderül, hogy nem kevesebb, mint Magyarország a jövőben, azaz hát a jelenben vagy inkább a kettőben együtt, a szürreáliában, amiben élünk.
A honi drámaírás és színpadi művészet gyöngyszemét látni a saját komfortzónájából kimozduló Radnótiban.
A színház körül és alatt szépen épül a jövő és a múlt. Egyik nagyszerűbb, mint a másik. A jövő egy bizonyos Szöllősiné képében érkezik először, ki nem más, mint a Honi (vagy Nemzeti?) Kultúra és Sportbizottság elnökhelyettes asszonya (mily gyönyörűen játssza a naiv, de hatalmi helyzetben lévő nőt Kováts Adél), ki a próba kellő közepén direktori kíséretben betoppan, hasznos és segítő kérdésekkel ("Bánk bán. Jó cím ez?") látja el az alázatosan hallgató művészeket, majd megnyugtatja őket, hogy a leadott koncepció remek, de azért a tragikus vég nehogy félreérthető legyen. A színház körüli figyelmes társadalmi légkör, politikai támogatás, egyszóval a mai és honi tapasztalatok kora ez. A színház alól pedig - mint Csehov Cseresznyéskertjében a titokzatos hang - valami földzengés, robaj hangzik föl: a Múltépítő Zrt. ki is fogja dugni a fejét a színpadból.
S a fő konfliktus még hátra van: a direktor (a Radnóti társulatát frissen erősítő Pál András kiváló) ugyanis a kínos látogatás után bejelenti, hogy mindenki repül. Repül, mert ugye a színház gyakorlatilag helyzetben van. Gyönyörű mondat ez, gyakorlatilag az előadás egészét, mint csepp a tenger sós vizét, tartalmazza. Milyen helyzetben ugyanis? - kérdi a néző. Jóban, politikailag támogatottban, avagy éppen ellenkezőleg, a kritikusmaffia által is dúsan támogatva, netán fúrva, avagy gyakorlatilag széles társadalmi támogatottságot élvezve? Tehát ellenzéki avagy kormánypárti színház ez? Nincs eldöntve, hogy kik volnának ők. Tehetségesek vagy dilettánsok, politikai megalkuvók vagy radikális társadalomkritikusok. Netán is-is, ahogy lenni szokott. A "mindenki repül" mondat valahogy máshogy végződik, ugyanis a világ elképesztő helyeire és fesztiváljaira invitálják a kis kerületi színházi csapatot: repülővel fognak repülni.
Számtalanok és fölöttébb szórakoztatóak a konkrét színházi és színház-politikai utalások, aki felismeri, duplán örül, aki nem hallott róluk, csak szimplán örül, mert mindenhogy működnek. Maga az alapsztori, a világhírű fesztiválra való meghívás mögött is konkrét - pár éve megesett - történet húzódik.
Az előadás azt a felismerést tartalmazza, hogy a kortárs magyar társadalomtörténet akár egyetlen mai színház története felől is megírható lenne (félő, senki sem fog ilyet írni). A politika már ellenőrzés alá vonta a színházakat, s az egyes színészek vizsgáztatásának és megfelelésének groteszk-futurisztikus módját is láthatjuk: tessék elszavalni, érdemes művészek és -nők a Füstbe ment tervet. Néhány színháztörténeti pillanat is van a színpadon, ahogy Szervét Tibor buta és ambiciózus polgármestere szaval, vagy a Nagy Színészt játszó Gazsó György (tényleg nagy) meg a szintén általa alakított gondnok egész máshogyan.
Aztán persze lesz új igazgatója a színháznak, és az (ma) nem kérdés, hogy honnan és hogyan érkezik. Felejthetetlen az új igazgató betoppanása egyenesen a Raplódi Nemzetiből - bátor jelenet Schneider Zoltán kiváló, pontos játéka, melyben a direktor saját szerénységének, azaz csodálnivaló nagyságának emel szobrot.
Úgy táncolunk, ahogy húzzák - és tényleg húzzák, mert időközben a szép magyar népi tánc is kötelező lett. A Radnóti kivételes társulata olyan színészegyéniségekből áll, akik igazán sokfélét tudnak a humortól kezdve a keménységig, saját manírjaik és sztárságuk ironizálásáig, s ez az előadás sokféle lehetőséget ad csillogni: Szervét, Kováts Adél. És Petrik Andrea remekül halad felfelé, elképesztő energiákat mozgatva, míg a szerénysége a középpontba nem állítja. Martin Márta minden szava figyelmet követel.
Az előadás ambivalenciája - ahogy nem tudhatjuk, hogy kik ők, mennyire hódolnak be és főleg mennyire tehetségesen - a fő erénye. Bár amivel a néző szembesül, az mégiscsak a politikai beavatkozások ostobasága. Az előadás vége igazán remek: Mohácsiék megússzák/megoldják, hogy önmaguknak szobrot állítsanak, a színházat s benne a színészeket felfeszítsék a politika keresztjére, egyszóval nincs önmártírium, önsajnálat, önsiratás, s ez is remek. Mert hiszen saját magáról beszél a színház, saját szerepéről a kortárs magyar világban, s ezt nehéz nem narcizmussal szemlélni. S mégis van ennek az egész szép, új, múltépítő világnak valami kábultsága és langyossága, megbocsátó jellege (hát persze, hiszen komédia, sőt szatíra), ami azt mondja: ez van, ez lett, ilyenek vagyunk benne. Mert nemcsak a csillagos ég van fölöttük, de erkölcsi érzék is bennünk, hát ezzel nyugtathatjuk magunkat. Hogy van.
Radnóti Színház, november 11.,
