Pedig a forma klasszikus, rém klasszikus, kissé el is nyűtte az amerikai dráma és film ezt a bírósági tárgyalási helyzetet. Amit még Shakespeare is annyira kedvelt, hiszen a Szeget szeggel vagy A velencei kalmár is a perjelenetben kulminál. Hogy aztán a Tizenkét dühös emberen át a Chicago című musicalig vagy A salemi boszorkányokig végtelen sok darab bizonyítsa a tárgyalások dramatikus erejét. Az ügyvédek, ügyészek, bírák, vádlottak, tanúk és vádlók szereplőegyüttese sokféle játék bemutatására alkalmas: megmutathatja az elnyomó hatalom gépezetét, az „igazság” kiderítésének kemény munkáját, a sokféle, egymást kizáró-kiegészítő szempontok drámai ütközetét.
A berlini Deutsches Theaterben 2015-ben bemutatott dráma formája, építkezése klasszikus, dramaturgiailag is egyszerű (értsd: tiszta) vonalvezetésű. A végeredmény mégis olyasvalami, amivel eddig nem találkoztam színházban, és a hatása is sokkal tartósabb, mint hittem.
A Kamra szűk tere hirtelen tágasnak tűnik (Kálmán Eszter kiváló díszletével), pedig csak szürke, rendezett, nyugalmas; a tágasság oka, hogy a nézőtér máris része a játéknak, a közös mennyezet mutatja: egy térben vagyunk játszók és nézők, egy akolban. A bíró szerepében Kiss Eszter instruálja határozottan és karizmatikusan a nézőket; felvilágosít arról, hogy végül mindenkinek döntenie kell a ma este tárgyalt ügyben, azaz esküdtként kell szavazni.
A hat szereplőt felvonultató ügy, melynek tárgyalása a szemünk előtt zajlik, az ifjú Lars Koch vadászpilóta esete, aki felettesei parancsa ellenére úgy dönt, hogy lelő egy utasszállító gépet (rajta 164 civil áldozattal, mindenki odavész), amelyet egy terrorista eltérített, és bele akart vezetni egy stadionba, ahol hetvenezer embert ölhetett volna meg. Az expozíció után úgy gondolom, a „ne ölj!” parancsa bármilyen körülmények közt áthághatatlan; ezért tudom, hogyan fogok szavazni. Elmerülünk az esemény összes megismerhető részletében, lehetséges és helyes döntések sorát ismerjük meg, komoly jogi segítséget kapunk. Míg arra a kérdésre, hogy miért döntött így a pilóta, el nem hangzik a mágikus mondat: „Mert ezt tartottam helyesnek!” Egészen kivételes tudású, felkészültségű, kiemelkedő döntési képességekkel bíró katona mondja ezt.
És közben szembejönnek olyasféle mondatok, amelyeknek nagy, terhelt múltjuk van, különösen a németeknél: „Nem az én feladatom a parancsokat megkérdőjelezni”, válaszolja Lauterbach alezredes, egy tanú. Ezt a zárt, hideg, szabályos katonát, akit mégis ki lehet billenteni, gyönyörűen játssza Rajkai Zoltán.
A nézői elme, gondolkodás, döntésképesség kemény munkára van fogva, az ember percenként mást gondol, máshogy ítél. Mégis valahogy olyasmire kéne jutni, mint Koch őrnagy: meghozni a „helyes” döntést.
Elsőként tehát az előadásnak az a képessége, hogy szóra bírja a nézőt, azaz dönteni, saját dilemmáival szembesülni kényszeríti, nagy erénye. A terembe belépéskor kapott két puritán kártya egyikét – „Felmentem”, „Elítélem” – dobjuk be végül az urnákba, s a bírónő megnyugtatóan biztosít arról, hogy az eredményt ki is fogja hirdetni.
A Katona színészeit kissé máshogy vezeti ezen a feszült, komoly estén Dömötör András rendező: a játék szigorú, letisztult, nincsenek fölös díszítések és színészkedések, valahogy direktebb, felelősebb játék ez. Kivételes erénye az estnek, hogy két olyan remek színész, aki általában nem kap igazi lehetőséget a Katonában, most sokat mutathat magából: Kiss Eszter és Rajkai Zoltán. Mészáros Béla ügyvédje kissé lazább, az ügyésznő talán nehezebb feladatot kap, Fullajtár Andrea keményebb is (jó, hogy éppen így van kiosztva a női-férfi szerep), Rezes Judit tanúként – akinek a férje utazott a gépen – nagyon törékeny. Kovács Lehel lép a tiszt szerepébe, pontos, valódi önuralma van, igazi felelősségteljes katona. Majdnem azt írtam, hogy hős, pedig nem, vagyis de.
Végül, egy óra negyven perc után ijesztően nehéz a döntés. Az ember fejben végiglajstromozza nemcsak a hallott érveket, de egész kis életének hit- és értékrendszerét. Egész lényünkkel kell bedobni az urnába az igent vagy nemet.
Ezen az estén 61:40 arányban a Kamra nézői felmentik az őrnagyot. Egyvalaki nem voksolt, hirdeti ki a bírónő. S az előadás további körei még csak ezután kezdődnek: a darab honlapján összegyűjtik valamennyi előadás voksát, országonkénti, színházankénti bontásban. Látható, hogy a párizsi, brüsszeli merényletek után megnő a felmentésre szavazók száma, viszont vannak országok (mint például Japán), ahol eddig csak elítélő döntések születtek. Így aztán nemcsak saját, hanem a közösségünk vagy egész Európa döntésein is elgondolkodhatunk. De amit hazaviszünk, az a másik szavazólap, az, amit nem dobtunk be az urnába; szimbolikusan egy másik szempont marad velünk, ha tetszik, tovább kísért.
Katona József Színház, Kamra, október 8.
