Színház

A részvétel a fontos

OPEN Fesztivál

  • Tompa Andrea
  • 2017. január 1.

Színház

Aki még nem járt részvételi színházban (vajon e megjelöléssel hány olvasót veszítünk már­is?), talán ilyesmi jut az eszébe: fel kell mennem a színpadra, miközben mások néznek; spontán módon valami okosságot vagy legalább vicceset kéne mondanom a mikrofonba; táncolnom kell egy színésszel és úgy tennem, mintha élvezném.

A néző már csak a hagyományok – hogy a színházba járás egyenlő a sötétben üléssel, passzivitással, egy előre megrendezett, eldöntött mű befogadásával – okán is idegenkedhet ettől. Aki viszont már járt ilyen helyen, tudja, hogy a fentieknél többről van szó. Arról, hogy számít a véleménye, lehetősége van kimondani, amit gondol, beleszólni egy előadás menetébe, egy szereplő döntéseibe. És hogy mindez még akkor is örömmel tölti el, ha nem az ő véleménye szerint alakulnak a dolgok.

Ahányszor csak ilyen előadásokon vettem részt, olykor iskolai osztályok társaságában – a kiváló Káva, a Mentőcsónak vagy mások produkcióin –, mindig azt láttam: aki ott van, nem akarja kivonni magát. Azért van ott, hogy jelen legyen, mert önmagát kifejeznie végső soron akkor is jó az embernek, ha nem érvényesül az akarata. És abban nem kevés tanulság is van, ha az ember netán egyedül marad az ajánlatai­val és nem tud másokat meggyőzni. Ezekben a színházi helyzetekben a kérdések nyitottak és eldöntendőek, a hozzánk, nézőkhöz való viszony pedig az abszolút egyenlőség: semmit nem „csináltat”, csak valódi lehetőséget nyújt a csinálásra. Nagy különbség.

A MU színházban megtartott OPEN Fesztivál, a részvételi színház eseménysorozata még oly szerény és kevéssé ismert, mint a részvételi színház ma Magyarországon; de olyan tartalmas is.

A Mentőcsónak Egység (Bodó Viktor hajdani társulatából kiválva) mára önálló identitást hozott létre: Szociopoly címen új műfajt teremtettek, egy „interaktív színházi társasjátékot”, amelynek témája a szegénység volt. Együtt egy másik független csapattal, a Stereo Akttal most a hajléktalanságról beszélnek három emberi sorson keresztül. Cím nélkül a darab címe (értem: lakcím nélkül, de akkor sem túl erős); a szereplők bemutatkoznak, pár mondat erejéig civil gondjaikat nevezik meg (a svájci frankos hitelről vagy a reménytelen lakáshoz jutásról beszélnek Kőszegi Mária és Szabó Zola színészek), majd hajléktalan szereplőjük bőrébe bújnak. Harmadik társuk hajléktalan ember, hivatalos Fedél Nélkül-árus, Balog Gyula, aki arcával, testével egész sorsának tanúsága. Balog Gyulának kiváló jelenléte van, jól beszél, és még hibázni is jól hibázik. A nézők három csoportot alkotnak, ahol a hajléktalan emberek döntéseiről fognak közösen gondolkodni. A játékmester egy felkészült, profi színpadi szereplésre képes szociális munkás, Szenográdi Réka, akinek dolga eligazítani minket a hajléktalanság világában, lehetőségeiben. Az est során 5 hónapot fogunk lejátszani, és az a célunk, hogy legyen 100 000 forintunk, amivel valamilyen lakhatási pályázaton indulhatunk. Közben arról döntünk, hogy az utcán alszunk, kukázunk, fapadra megyünk tömegszállásra, szállóba vagy dolgozunk. Rettentő kemény feltételek közt. Az életerőnk pedig szinte folyamatosan fogy.

A játékos, remek kis jelenetek füzéreként felépülő és mindvégig tartalmas, olykor megdöbbentő este nem csak nagy tudással vértez fel a hajléktalan emberek létéről, budapesti helyzetük csapdáiról, az ellátórendszer kilátástalanságairól. Nézőtársaink érvrendszere, közös vitáink is igen tanulságosak. Hogy hogyan fogunk játszani: csak számolunk és nyerni akarunk, vagy úgy gondoljuk, hogy egy emberről kell gondolkoznunk, akit nem küldünk januárban az utcára aludni, hogy spóroljunk. Mert ilyenkor 1 hónap mínusz 8 év az életéből. Sokszor csapdában vagyunk, döntéseink inkább színháziak, mint realisztikusak, hiszen a színház sűrít, dramatizál és felnagyít. Boros Martin rendezése (komoly szakértői stábbal maga mögött) könnyedén tartja a kényes egyensúlyt e nehéz témában: sorsokat, élethelyzeteket, számokat mutat, tanít, érzékenyít, de semmi melodráma. Megtudom, hogy szerelemmel életet lehet nyerni, vagyis éveket, mert a társas kapcsolat mindent megkönnyít, de még sosem láttam a szerelmet ilyen konkrét forintokra és évekre váltódni. Ahogy az sem tudatosult bennem, hogy éppen az alaptörvény ad lehetőséget az utcán élők ott-tartózkodását jogellenesnek minősíteni, vagyis kriminalizálja az utcán élést; ez is drámai felismerés. És azt sem tudtam, hogy Budapesten egyetlen ingyenes közvécé van, a 22. kerületben.

A We are still watching (Mi még mindig csak nézünk) már olyannyira részvételi projekt, hogy nincsenek játszók, csak nézők. A horvát-francia művész, Ivana Müller nem tesz mást, mint felkéri a nézőket, hogy a székük alatt lévő szövegkönyvet vegyék elő, és az instrukciók szerint olvassák fel. És a nézők készséggel felolvassák, az instrukciókat betartják, igyekeznek egymásnak is segíteni, akár jól is szerepelni. A textus humoros, önreflexív, folyton rákérdez magára: mit csinálunk itt? Miért olvassuk? Mi fizettünk a színházjegyért és mi játsszuk? Az egyórás esemény szól az együttműködésről, a hibáinkról és arról az akaratlan vágyunkról, hogy alávessük magunkat egy szövegnek, eljussunk a végére, „történjen valami”. A végére elvileg kéne tudni kánonban együtt szöveget mondani; ezen az estén ez nemigen jön össze. És nagyon nem történik semmi, nem mutat túl önmagán ez az egyébként jól megírt, de inkább ártatlan szöveg. Legfeljebb annak vagyunk szemtanúi, hogy egy véletlen közösség hogyan alakul és kooperál, de nincsenek további nagy felismerések. S hogy valójában mindig csak annyi történik, ami bennünk vagy általunk jön létre. Sem ezen az estén, sem egyébkor nem fordult elő, hogy valaki ki akart volna szállni.

MU Színház, november 24., 25.

Neked ajánljuk