Az 56-os forradalom 50. évfordulója alkalmából született darabok – Papp András–Térey János Kazamatákja, a Mohácsi testvérek 56/06 című előadása, Hamvai Kornél Castel Felice című drámája – rendre azt mutatták fel, mennyire problematikus a múlt, s hogy a dicsőséges felszín mögött bizony vannak olyan történetek, amelyekkel nehéz szembenézni.
Az első említett dráma a Köztársaság téri lincselést, a második Tóth Ilona ügyének bonyodalmait, a harmadik kevésbé megfoghatóan, de 56-hoz kötődően egy gyilkosság ki(nem)derülését beszélte el. Az akkori kaposvári Mohácsi-előadás körül heves viták zajlottak (kegyeletsértés volt a fő vád), ugyanakkor a dolgok kontextusa is más volt: 2006-ban vidéken épp nagyban zajlottak a politikai színigazgató-cserék.
Tíz évvel később, a 60. évfordulón a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila rendezésében ez a múlt kisimul, problémátlanodik és mitologizálódik. Vagyis a probléma áthelyeződik – az elnyomó (elsősorban szovjet) kommunista hatalmak és az ártatlan magyar hősök, kisemberek egyszerűbb, világosabb szembenállására. Szilágyi Andor drámája Tóth Ilona 56-os mártírtörténetét dolgozza fel legalább három idősíkban: az 1956 novemberében megesett kórházi eseményekében, az azt követő per és halálos ítélet végrehajtásáéban és az 1957. május 1-jei felvonuláséban; és végül ott van a jelen végső igazságtétele is.
A kivégzett Tóth Ilona mártíromságát, forradalmi alakjának nagyszerűségét nem vitatja semmilyen történészi álláspont. Amiben vita van ma a történészek között – és vélhetőleg marad fenn most már mindörökre –, az, hogy Tóth Ilona medika két társával együtt elkövetett-e gyilkosságot (ha igen, akkor egy ÁVH-snak vélt férfit, Kollár Istvánt gyilkolták meg), vagy nem követték el, és perük puszta koholmány és kirakatper. Tény, hogy Kollár István meghalt, Tóth Ilonát pedig halálra ítélték.
Az előadás az utóbbi nézőpontot veszi fel, értelmezése szerint egy ártatlan ember kirakatperéről van szó, egyfajta női Krisztusról (ez a dráma alcíme is). Egy színházi előadás bármilyen nézőpontot felvehet (többet is egyszerre), inkább az a kérdés, hogy hogyan bizonyítja és beszéli el.
| ||
Vidnyánszky színpadi világa nagyon eleven, izgalmas, sokáig lehet nézni. Szimultán terek, a nézői figyelmet sokféleképpen aktivizáló kis jelenetszigetek, ember- és akciócsoportok kerülnek elénk. Mozart Requiemjének akkordjai adják a drámai alaptónust. A rendező óriási, szimbolikus térbe helyezi a történetet, mely aktákból épült bírósági teret szimbolizál (tér: Olekszandr Bilozub); egy fásult bíró a kivégzendők névsorát mondja. Az előtérben koporsó és két, a Hamletből idepottyant sírásófigura – az előadás „humoros”, bár nemigen nevettető figurái, afféle „a bölcs nép hangjai”. Nincs lineáris történetmesélés, hanem egyfajta töredezett, mozaikszerű drámai és színpadi összkép van. Hatásos elem és ellenpont az 1957. május 1-jei Kádár-beszéd és felvonulás filmfelvételei, ami az 56-os forradalom hulláin tapos, egyfajta boldog, tét nélküli örömünnepet ábrázolva. Bodrogi Gyula a közönség fele fordulva énekli a közismert mozgalmi dalokat – éneklésre buzdítva mindenkit. Kár, hogy az előadás ezt a közös éneklést nem veszi elég komolyan: pedig ez is a közös múlt és közös folklór része, micsoda lehetőség lett volna szembesülnünk vele! A szovjet elvtársak – máris bronzba öntve –, egyszerű sztereotípiák szerint, mint buta, erőszakos, kurvázó, élveteg figurák jelennek meg, nem kevésbé a magyar vallatók, nyomozók, ÁVH-sok, a hatalom durva eszközei. Klisék, jók és rosszak állnak szemben.
És mert ilyen töredezett az elbeszélésmód – ami színpadilag azért sokáig érdekes tud lenni –, nehezen rakható össze bármi is abból, hogy mi történik vagy nem történik meg a kórházban, ahol a feltételezett gyilkosság megesik, egyáltalán: hogy mi a Tóth Ilonka-sztori. Inkább utal rá az előadás, mint kibontja.
Az előadásnak azonban az a tétje, hogy Tóth Ilona ártatlanságát mutassa fel, és ezzel egyfajta örökre rögzíthető igazságot hozzon létre. „Mert nincs az a rejtett dolog, ami ismertté ne válna. És nincs olyan titok a világon, ami ki ne tudódna és világosságra ne jőne”, idézi többször is Lukács evangéliumából egy mai fiatal történész, azt sugallva, hogy az igazság éppen itt és ma fog világra jőni. Amit a történészek nem tudnak eldönteni, azt most a színház leszögezi. Ez a fiatal történész aztán bizonyítékokat sorol, sőt egy adott pillanatban – ennek mély szimbolikus jelentést tulajdonítok – ő adja Tóth Ilona védőügyvédje szájába az ártatlanság érveit. A jelenből érvelnek a múlt felé. Nem túlzás emlékezetpolitikai gesztusról beszélni.
Ám az előadás nem bizonyítási eljárás: nem okokat, körülményeket vizsgál és helyez a néző ítélőképessége elé, racionálisan és érvelve, egyfajta rendszerét adva annak, hogy miért cáfolható a gyilkosság elkövetése. Hanem erős érzelmi hatásokkal, döbbent felismerésekkel, kiáltásokkal, nagy teátrális eszközökkel a nézői hitre és érzelmekre épít. Nem meggyőz, és főleg nem bízza ránk, hogy gondolkodjunk, hanem elhitet. Voltaképpen sikerrel: nagy a nézői lelkesedés. Ha tetszik, hipnotizál. Talán nem véletlen, hogy a Nemzeti Színház jelenlegi mottója a „közös nézőpont”; vagyis: gondoljuk ugyanazt! Az előadás második felében a pátosz és a giccs egyre gyakoribb: megjelenik a kislány Tóth Ilonka (a cím is kicsinyítő képzős), mintha valóban egy gyermeket áldoztak volna föl.
Az előadás utolsó jelenetében az idős színészek – Voith Ági, Bodrogi Gyula, Dózsa László és mások – saját, személyes történetüket, emlékeiket, netán hőstetteiket beszélik el 1956 őszéről. Ez a direkt, személyes megszólalás akkor is hatásos, izgalmas, ha nincs mindenkinek nagy története. Akinek nagy (Dózsa László) van, azét éppen vitatják a történészek. A kis történetek viszont hatásosak, bár Vidnyánszkyt csakis a héroszok és heroinák érdeklik.
Nemzeti Színház, november 2.
