Mit hittek?
Régóta „pályázati apátia” van, azaz annyira esélytelen mindenki, aki kívülről, politikai hátszél nélkül indul, hogy a magukban ambíciót érző potenciális vezetők, csapatok már a fáradságot sem veszik, hogy megpróbálják. A „nagy” 40-es rendezőnemzedékből nem lettek igazgatók (Schillingnek voltak kísérletei, Bodó Viktor most pályázott először), és ki tudja, mikor lesz kedvük visszatérni. A most frissen (és újra) kinevezett három igazgató (Madách, Thália, Újszínház) átlagéletkora 61 év, a budapesti igazgatók átlagéletkora 62; de most ez a legkisebb baj. Az igazgatói székben számtalan cikluson keresztül üldögélő, egyre idősebb vezetők nem gondolják, hogy egy-két ciklus elég volna, és főleg, hogy utódokat kéne nevelni. A budapesti nagy színházak élén a 2010 utáni kinevezések óta két igazgató nem újrázhatott, mert kvázi leváltották: Alföldi Róbert és Őze Áron.
Sokan hitték, hogy az Újszínház élén a 2011-es botrány után most váltás lesz, talán ezért is próbálkoztak ennyien: a bizottsági ülésen 10 pályázót hallgattak meg (egy pályázó, Herczeg Tamás ismeretlen okokból kimaradt). Nem állítható, hogy öt év alatt nem változott semmi: míg 2011-ben még Dörner ellen szavaztak a szakmai bizottságban, most 5 szavazatot kapott a jelen lévő 7 tagtól. A főváros 2011-ben még a szakmai bizottság véleményének figyelmen kívül hagyásával volt kénytelen kinevezni, most már annak nagyfokú támogatásával. Ezt hívják győzelemnek.
Dörnerre azért sem számítottak befutóként, mert nagy esélyesnek Radó Denise-t tartották, aki a színész-rendező Balázs Péter szolnoki színházának tagja, valamint a Fővárosi Önkormányzat számos ünnepségének háziasszonya; személye pártvonalon is támogatott váltás lett volna, de csak négy szavazatot kapott. Ő sajnos nem tette közzé a pályázatát, s mivel sosem volt színházvezető, nem tudni, milyen teátrumot képzelt volna.
Ha a főváros valamilyen erősebb tartalmi változást szeretett volna az Újszínházban, akkor ezt a szándékát először a pályázati kiírásban fogalmazza meg. Azzal tudja ugyanis meghatározni a „tartalmat”: legyen szórakoztató, befogadó, ifjúsági, nagy közönségnek szóló, kortárs értékeket felmutató, többprofilú, és így tovább. Ennek eldöntése a fővárosban azért is fontos, hogy a színházak elkülönüljenek egymástól. 2016-ban az Újszínházra ezt a profilt írta ki a főváros: „a klasszikus és a kortárs magyar drámairodalom bemutatása a műfaji sokszínűség jegyében”. 2011-ben ugyanez volt az elvárás, kiegészülve a „színvonalas világirodalmi művek bemutatásával”. Dörner 2011-es, ominózus pályázatában „a magyar értékek tárházát” képzelte el, a főváros pedig magáévá tette koncepcióját, és idén már ennek megfelelően írta ki a pályázatot, elhagyva a „világirodalmi értékeket”. Vagyis a színház tartalmán nem óhajtottak változtatni, Dörner pedig jól megfelelt az eddigi munkája alapján. Ráadásul a főváros csak 75 százalékos látogatottságot vár el minimumként (ahogy ez más pályázati kiírásban is így van), ezeket a számokat pedig mostanra már Dörner is szállítja (Dörner igazgatói működésének mérlegét lásd: A gazdi és a G-pont, Magyar Narancs, 2016. augusztus 25. – a szerk.).
Jogszerű ez egyáltalán?
Dörnert a szakmai bizottság javasolta, ő kapta a legtöbb pontot. Az igazgatói kinevezési folyamatról az előadó-művészeti törvény rendelkezik; legsúlyosabb problémája a szakmai bizottság szabályozása, amelyben maga a szakma van kisebbségben (e tekintetben nem voltak nagy változások a 2011-ben átdolgozott változatban). A szakmai bizottság 9 tagú, négyet delegál az „érintett bizottság” (ez esetben a Színházművészeti Bizottság, amelyet a színházi törvényben hoztak létre 2011-ben), ezenkívül küld még a miniszter 1, a fenntartó önkormányzat 2, az adott színház közalkalmazotti tanácsa és „reprezentatív szakszervezete” 1-1 tagot. A szakmaiságot kétségbe vonja, hogy szavaznak a minisztérium és az önkormányzat emberei is, nyilván a direktíváknak megfelelően. Érdekesség, hogy a mostani bizottságban Hassay Zsófia, a VI. kerület polgármestere volt az egyik „szakma”. Erősen érdekelt maga a színház képviselője is.
Hogy jogszerű-e Dörner kinevezése, erősen kérdéses. A mostani döntések alkalmával többen hiányoztak a bizottságból: mint a kifüggesztett jegyzőkönyvekből kiderül, a Színházművészeti Bizottság egyik delegáltja, Trokán Péter nem volt jelen az ülésen. Továbbá magát az Újszínházat sem képviselte senki (Mihályi Győző, aki szintén tagja volt a bizottságnak, ugyan játszik a színházban, de a Színházi Dolgozók Szakszervezete delegáltja volt). A törvény 9 tagú bizottságot ír elő, de Dörner György pályázatát csak 7-en bírálták el. Ugyanebben a pályázati ciklusban a Thália igazgatói posztjáért tartott meghallgatást 8-an, a Madáchét pedig mindössze 5-en. Kérdés, hogy mindez nem érvényteleníti-e a szavazást.
Ezek a bizottságok ugyanakkor szerény kompetenciákkal is bírnak, véleményük figyelmen kívül hagyható: ők csak „javaslattevők”, dönteni a tulajdonos/fenntartó fog. A „szakmai bizottság több pályázatot is minősíthet támogatottnak”, írja a törvény, vagyis kvázi leadnak egy listát. Ez a törvényi eszköz lehet jó is – vagyis lehet jól is alkalmazni, hiszen több jó jelölt is felbukkanhat. De lehet megúszásra játszani vele: majd valaki dönt a szakmai bizottság helyett. Az Újszínház esetében a bizottság 4 pályázatot támogatott (Dörner, Radó, Bodó, Hargitai Iván), és a főváros Dörner mellett döntött (a cikk megírásáig az erről szóló fővárosi jegyzőkönyv nem jelent meg). A szakmai bizottsági ülés 5 óránál is hosszabb volt, a pályázókat egyenként hallgatták meg, ezt követően szavaztak, de közös vita már nem volt.
Természetesen mindez zárt ülésen történt.
A törvény nem rendelkezik semmiféle nyilvánosságról: sem arról, hogy a pályázatokról nyilvános vitát lehet/kell rendezni, vagy hogy a nyertes pályázatot nyilvánosságra kell hozni, ahogy magáról a döntéshozatali folyamatról sem szól, netán arról, hogy a fenntartónak/tulajdonosnak a nyilvánossággal el kéne számolnia. Talán ez utóbbi a legkínosabb: ha a fenntartó, ahogy az Új Színház esetében 2011-ben történt, mást nevez ki, mint akit a szakmai bizottság javasol, nincs indoklási kötelessége. Sem 2011-ben, sem most nem állt elő senki, hogy megindokolja, miért Dörner György pályázatát és személyét tartja a legalkalmasabbnak a négy közül. A törvény arról rendelkezik csupán, hogy a „döntést a szakmai bizottság véleményével együtt nyilvánosságra kell hozni”. Továbbá a szakmai bizottsági jegyzőkönyvet „helyben szokásos módon közzé kell tenni”: ki is függesztették az önkormányzatban, aki arra jár, megtekintheti.
Dörner György újbóli kinevezése mellett sokféle érv szólhatott: egyrészt egy váltásnak az lett volna az üzenete, hogy 2011-es kinevezése hiba volt, vagy hogy nem mennek jól a dolgok a színházban. Nyilván erős érv lehetett Vidnyánszky Attila és Kerényi Imre szándéknyilatkozata, amelyet Dörner most publikált dolgozatában olvashatunk.
„Terror és félelem van”
Ebben az igazgató már nem él azokkal a szélsőséges megnyilatkozásokkal, mint korábban. Vagyis másfélékkel él, jól illeszkedve a korszellemhez: van itt focihasonlat, iszlám- és Nyugat-ellenesség, a magyar múlt nagyságának felmutatása. Összességében hanyag dolgozat sok copy-paste-tel. A régi magyar nagyság szellemét kívánja visszahozni, a sok külhoni divattól megfertőzött színházon szomorkodik, pedig nem szorulunk importra, írja. A 2014-től megrendezett Keresztény Színházi Fesztivál bőséges dokumentációja kiteszi a pályázata ötödét, a három eddigi fesztivál programfüzetét egy az egyben bemásolták. Ennek leírásában iszlámellenes hangokat is penget: „már tudjuk, az iszlám Európába tolakodása egy csöppet sem békés: kontinensünkön terror és félelem van, vér folyik, és közben zajlik az idegenek honfoglalásszerű beáramlása”, írja, összhangban az október 2-i népszavazás ideológiai hátterével. A keresztény fesztivál jó alkalom kifejteni, hogy Magyarországnak és Európának a keresztény utat kell járnia. A dolgozat felénél kezdünk olvasni az új tervekről: koncepció nincs, vagyis talán az eddigi folytatódik, Wass Alberttől Gyurkovics Tiborig és Csurka Istvánig a magyar drámát állítják középpontba, és bőséges drámaismertetést olvashatunk. A nyilvánosságra hozott anyagban nincs gazdasági terv. Dörner 2021/22-ig tervez, meg is fogja valósítani. A 2011-es pályázat még a periférián lévő szélsőséges nézetek gyűjteménye volt; a 2016-os már a centrumban lévő ideológia szerint fogalmaz. Ez a projekt színházilag irreleváns, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne valamennyi közönsége; mindennek van, a legrosszabb színháznak is. Összesen évi 500 millió forintnyi közpénz sorsáról van szó, tíz év alatt 5 milliárd forintról. Dörner a Thália Színházra is benyújtotta pályázatát; érdekes volna tudni, hogy az milyen célokat fogalmaz meg.
Mi lett volna, ha
A vesztes pályázatok közül többet is publikáltak; bármelyiket olvassuk, több benne a potenciál, tenni akarás, szellemi tőke; mind gondosabban megírt, egyszóval valódi szakmai kritériumoknak megfelelő mű. Némelyik láthatóan komoly csapat közös szellemi terméke.
Kétségtelen, hogy mindenki máshogy értelmezte az Újszínházat mint közfeladatot ellátó intézményt. Íródtak radikális, a budapesti színházi világban teljesen új projektek (Can Togay és Salamon Suba László műve), vagy erős független színházi víziók (Hudi László – Kárpáti Péter, k2), és a közfeladatot népszerű kőszínházhoz igazító projektek is, amilyen Bodóé, a Tóth Péter és Mátyássy Bence párosé vagy Hargitai Iváné. Több, fiatalokra épülő projekt van. Hudiék, Hargitaiék erős műhelyszellemben gondolkodtak, és többen új vezetői modellben működnének: kettős, többes vezetésekkel, művészeti tanácsokkal. Ezek fontos momentumai volnának a kulturális intézmények reformjának, amelynek rég eljött az ideje.
A legesélyesebb esélytelen (vagy talán a legjelentősebb alkotó), aki pályázott, Bodó Viktor, aki a Kultúrbrigáddal működne együtt. Bodó itthon és Európában is elismert, erős rendező, korábban társulatvezető, tud kis és nagy terekben dolgozni, megvan hozzá a múltja, alkotóereje, volt független és kőszínházi is. És egy olyan professzionalizálódó, ügyes csapattal pályázott, mint a Kultúrbrigád, amely a semmiből vált producerré, és sikeresen visz kommersz előadásokat. „Egy nem kommersz, de nem is sznob, mozgásban levő, a fővároson kívüli hátrányos helyzetű településeken és az iskolákban is jelen levő európai népszínházat tervezünk” – írják Bodóék, akiknek a pályázatában a közszolgálat, az innováció, a projektszemlélet és a „velünk élő értékek” jelentik a kulcsszavakat. A fiatalok, a Z és Y generációk is hangsúlyosak; izgalmas a fiatal művészeti munkatársak névsora. Ami Bodó ellen szólt – és minden nagy váltás velejárója –, hogy kipucolta volna a színházat, azaz teljesen új csapatot épített volna. Érdekes, hogy amikor 2011-ben Dörner átvette a színházat, ez nem volt probléma: Dörner a mostani dolgozatában arról ír, hogy lényegében üres színházat vett át. Bodó a szakmai bizottságtól 3 szavazatot kapott.
Hargitai Iván pályázatát négyen is támogatták; ez a pályázat inkább mainstream, kőszínházi modell volna, de erős műhelyjelleggel. Hargitai a Magyar Dráma Műhelyét képzeli el írók, dramaturgok élő jelenlétével; pályázatának fő munkatársai Novák Eszter és Koltai M. Gábor. A pályázat arról gondolkodik felelősen és tartalmasan, hogyan is lehetne a kiírásnak megfelelően magyar (dráma)irodalmat bemutatni, milyen kortársi lehetőség rejlik benne, hogyan lehetne az egyébként nem túl erős kortárs magyar drámát igazán fontossá tenni. Egy szellemi műhely létrehozása a dolgozat egyik fő gondolata. Itt is első osztályú alkotói névsort lehet olvasni Aschertől Kovalikon át Zsótérig.
Megdöbbentő, hogy bizonyos pályázatokat egyetlen szakmai bizottsági tag sem méltatott támogatásra, például a Nemzeti Színház színésze, Mátyássy Bence és a Szputnyik korábbi ügyvezetője, Tóth Péter erős dolgozatát (amelynek szerzői közt ifj. Vidnyánszky Attila nevével is találkozunk). Míg Dörner a múlton mereng a pályázatában, ők a jövőbe tekintenek: „Felelősségünk, hogy pályázzunk” – írják. „Ma a színházi életünkről is rögtön a politika jut eszünkbe. Ez rossz irány, nem kellene, hogy így legyen. Amellett, hogy a színház mindig az adott korra reflektál – tehát politizál, még ha nem akar, akkor is –, szeretnénk példát mutatni azzal, hogy fölül tudunk emelkedni az ideológiai vitákon.” Ők a generációk találkozóhelyének képzelték a megújuló Újszínházat, egyfajta igényes népszínházként, kiváló fiatal (de nem csak fiatal) rendezői névsorral. Még Csurkát is játszanának, nyilván máshogy, mint Dörner; sőt: Vallások Fesztiválja is lenne. A Mátyássy–Tóth-páros a hazafiság, magyarság fogalmait is megpróbálja újraértelmezni, Trianonról és Recskről is gondolkodna a színpadon. Záró soraikban megfogalmaznak egy kiáltványt, színházuk credóját a felülemelkedésről a különbségeken.
Can Togay és Salamon Suba László víziójában a színház „egyfajta 21. századi varietéként, mind intézményi felfogásában, mind pedig saját formátumaiban is dinamikus, nyitott, műfajkevert, ha úgy tetszik, multidiszciplináris és multimediális szemléletű kulturális helyszínként, azaz valóban új színházként működne”. Vagyis nem társulati formában – ez a radikális elképzelés szintén semmilyen támogatást nem kapott.
Végül pedig Hudi László (az egykori Mozgó Ház vezetője) pályázata, melyet Kárpáti Péterrel, Hegymegi Mátéval és az egyik legjobb fiatal alkotópárossal, a k2 csapattal (Benkó Bence, Fábián Péter) készített, szintén úgynevezett független pályázat, mint Can Togayéké vagy Bodóé. Ők is csapatban gondolkodnak (legalább három nemzedékbe tartoznak a felsoroltak), közös vezetésben, művészeti tanácsban – egy majdnem 150 oldalas pályamű lapjain. Gondolkodnak itt számos fontos kérdésről: politikáról, nemzetről, a színház természetéről. A k2 így fogalmaz: „az Új Színházat bemutatkozó hellyé, kulturális központtá és tranzitzónává kívánjuk tenni”. Koncepciójuk szerint ez a fiatalok színháza volna, a kortárs magyar színház fóruma.
Bodóék pontosan tudták, hogy esélytelenek, és azért írták a pályaművet, „hogy önök olvashassák”. Szellemi terméket hoztak létre, ahogy vélhetően sok más, kiváló dolgozatot benyújtó pályázó is ennek tudatában dolgozta ki elképzeléseit. Ez komoly hozadéka a mostani pályázati folyamatnak: olyan szellemi termékek mérkőzhetnek meg egymással, amelyeknek most esélyük sincs kipróbálniuk magukat. Aki izgalmas kortárs színházat szeretne maga elé képzelni, olvasson pályázatokat!
