Színház Nem csak monologizálnak

Ványa bá, Orlando – Vidéki Színházak Fesztiválja
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2016/38. (09. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha magát Ványa bának mondja az előadás, máris jelzi valahogy a különállását: ez nem ugyanolyan lesz, mint a többi három tucat Ványa; nagyjából ennyiszer játszották magyarul a Csehov-drámát.

Ez a „bá” egy pokróc alól mászik elő: kopaszodó fején a haj égnek áll, ruhája csüng, mintha csak félig volna benne. A „bá” valahogy lejjebb fogalmazza meg a figurákat, az omlás, a szétcsúszás, a lógó gatyák, természetes esetlenségek, de éles mondatok világában vagyunk. Hamvai Kornél újrafordítja Csehovot, egyszerre hűséges és jelen idejű, nyers, humoros, a szereplők élesen kardoznak egymással és lágyan önsajnálkoznak; jó hallgatni.

Pasztell színpadkép fogad, bármelyik Csehov elkezdődhetne itt; kopott, szedett-vedett, mindenkori, nincs igazán egyénisége. Kissé kedvetlen volna így a kezdés, vagyis túl ismerős, ha nem láthatnám benne máris Bajomi Nagy György túlöltöztetett, mindig útra kész, és „még csak egy vodkára” mindig kapható Asztrov orvosát. És mindjárt előgurul Mertz Tibor Ványa bája is; egymás méltó társai és vetélytársai. Az előadás fő színészi épületei ők; a férfiak sokkal érdekesebbek a nőknél, bár ez nem szokott ennyire kiegyenlítetlen lenni Csehovnál. Ez a Ványa ingerült, ideges, mégis van humora és önreflexiója, testileg-lelkileg öregebb, mint amennyit magáról mond, 47 egyébként, vagyis mintha már rég esélytelen volna bármilyen változásra. Mertz vadul dobálja végtagjait, ráncolja szem­öldökét, köpdösi a szavakat, de jól csinálja, belülről, mint akinek nem túl nagy dráma a sajátja, és már megszokta ezt a bolond szerepet. Amikor a szereplők monologizálnak, fényt kap a nézőtér, mintha nem volna negyedik fal, ez egy kis anti-Csehov.

Az előadás könnyű, de jóféle monotóniáját az elemzés pontossága tölti meg tartalommal. Asztrov doktorba, a maga nagydarab trampliságával, belső elhivatottságával – az erdők, a természet szerelmese és persze szkeptikus orvos –, érthetően bele lehet szeretni, a veszélyes Jelena kicsit bele is szeret. A nők vékonyabbak lelkileg, Jelena szép, de túl kemény, kevéssé emberi (Nagy Cili alakítja), a „csúf” Szonyát alakító egyetemi hallgató Hartai Petra kissé egyenetlen, sok a technika, de nagyszerű pillanatai vannak; Trokán Péter professzorjának egyetlen arca van.

Különösen akkor érik be ez a Szonya, amikor megérkezünk a jövőbe. Bár Réthly Attila rendezése nem előlegezte meg azt, hogy végül átnyúljunk a laptopok és táblagépek világába, az efféle kitüremkedések ígéretesek lehettek volna, mégis izgalmas értelmezés ez. Ahogy a csehovi világ berekeszti magát azzal, hogy „semmi sem változik”, mint minden rendes drámában, a szétesett Ványa és az inkább gyermeklány Szonya pedig összeszedetten számol és veszi kézbe a birtok ügyintézést, és tervezi meg a mindenkori jövőt, ami monoton lesz, üres és magányos, s ebben már a néző is benne foglaltatik.

A Ványa bá elnyerte a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb előadás díját. Sajnálatos, hogy ez a díj nem jár együtt azzal, hogy az igényes szombathelyi társulat darabját/darabjait a budapesti közönség is alaposabban megismerhesse.

 

*

Ha van lehetetlen vállalkozás, akkor az Orlando színpadra vitele biztosan az. A 20. század egyik legnagyszerűbb regényének, Virginia Woolf művének a színpadi csapdája, hogy nagyon könnyen sznob szépelgés, leegyszerűsített történetmesélés, vagy – mint a filmváltozat – érdektelen kosztümös mese lesz belőle. A debreceni színház kis térbe, monológgá írja a darabot, melyet nő rendez és nő játszik (játszhatná persze férfi is, hiszen mégiscsak egy nagy átváltozástörténet ez). A magyar színház nemigen tolerálja a monodrámát; nincs „jó” hagyománya a műfajnak, szinte sosem látunk belőle nagyszínpadon, jelentős rendezőtől, nagy formátumú színésszel létrehozott meghatározó műveket; nálunk inkább a dologtalan színészek gyanakvással övezett műfaja. Mintha ez a színházkultúra, amiben élünk, nem bízna abban, hogy egyetlen ember belső világa elég tágas ahhoz, hogy betöltse a nagyszínpadot, és valódi párbeszéd szülessen a monológból a nézővel. Talán a realista színjátéki hagyomány feszül ennyire neki ennek a teátrális, de személyes műfajnak. Pedig Isabelle Huppert, Maia Morgenstern vagy Jevgenyij Griskovec is megállta a helyét egyedül a színpadon.

Orlandót Sárközy-Nagy Ilona szólítja meg, beszéli el, egyszerre belülről és kívülről, távoli történetként és énként, sok önreflexióval, a woolfi szöveg oly kemény öniróniájával. Erős jelenléte betölti a kis teret, könnyű hozzá közel kerülni, szinte személyesen megszólítva érezni magunkat. Játékos, ötletes vetítés mossa össze a távoli angol múltat a jelennel. Anca Bradu rendezésének erénye ebben a nagyszerű színészben való bizalma. Nagy genderügy nem lesz ugyan belőle, bár a regény nagy hatással volt a társadalmi nem gondolatára. De a színész ereje, személyisége, technikai tudása elég gazdag ahhoz, hogy szinte végig lehessen figyelni rá. Szinte; az előadás utolsó harmada dramaturgiailag talajtalan, kapaszkodók nélküli, s a vég is bizonytalan.

Thália Színház, Vidéki Színházak Fesztiválja, szeptember 9. és 10.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2016/38. (09. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...