A virtuózokról leginkább zenész, énekes vagy balett-táncos jut eszünkbe, egy hegedűművész elképesztő technikai tudása vagy a bel canto követelte vokális képességek. Színészre ritkán gondolunk ekként. A 18. századig nagyon népszerű volt a zenészi-énekesi virtuozitás, és csak a 19. századtól kezdett problematikussá válni. A virtuozitás sokszor valami előadói önkényuralmat jelöl, amikor az előadó a mű fölé kerekedik, tudásával, díszítéseivel ő maga válik láthatóvá a mű helyett. A századforduló nagy francia színésznőjét, Sarah Bernhardt-t többek közt bravúros, hosszan tartó haldoklási jelenetei tették valódi sztárrá: a közönség ezeket imádta, várta. A színészi virtuozitás aztán sokáig, főleg a realista színházi hagyományban háttérbe került. Egy színész kiválása és remeklése hagyományosan az együttes játék ellen hat. Hiszen a mű a fontos, nem az előadó. Sztanyiszlavszkij eszménye sem igen tolerálta a csapatból kiemelkedő, egyszemélyes produkciókat. A kortárs színház viszont kifejezetten kedveli a szólókat, a sztárok „számait”, ahogy mindent, ami alatta vagy fölötte van a természetesnek, azaz eredendően művi, túloz, felnagyít, vagy épp semmit sem mutat fel, végletesen minimalista.
Keresztes művisége, zsenije, színészi virtuozitása nem látható egyből: a színész a térbe – saját terébe, melyet maga tervezett túlzó (régen úgy mondták: elrajzolt) dimenzióival, perspektíváival – inkább afféle erős karakterként érkezik. Magas, kissé kattogó hangjával, külsejével, ami egyszerre kelti egy hajdani orosz hivatalnok és egy mai hajléktalan benyomását, elkezdi mondani a Gogol-szöveget: kapásból vicces, ahogy ez a figura arról beszél, hogy nincs kedve bemenni a minisztériumba. Mit is keresne ő ott? – tűnődöm, vagy inkább: amúgy is csupa őrült alak futkorászik e hivatalokban. A magányos gogoli figura monológot mond: testtartása zárt, térde rogyasztva, a lábak befele néznek, a tekintet lassan nyílik és emelkedik a néző felé. Ez a test végigbeszéli az előadást, ahogy az arcjáték, a hangszínek és nem utolsósorban az elképesztő tudással használt hangeffektek, melyeknek maga Keresztes az irányítója, kitalálója. Minden ő, egy személyben. És minden élő, a szemünk előtt történik – ez a virtuozitás záloga.
Bodó Viktor rendezése – melynek nemcsak társalkotója vagy „végrehajtója”, hanem inkább főrendezője Keresztes Tamás; jó kis egymásra találás ez, amely már egy évtizede megtörtént a Ledarálnakeltűntemben – ezt a magányos elmét bontja ki. Nem klinikai értelemben, hanem színházilag, teátrális eszközökkel. A világ ezen a koponyán, ezen az őrült lelken kívül nem létezik, az őrültek saját elméjükbe zártak. Amely viszont egyszerre futtat több programot, sokféle lemezt játszik folyamatosan, míg végül győz az egyetlen lemez, egy totális téveszme: én vagyok a spanyol király, mondja diadalmasan. Keresztes ennek a sokféleségnek a felmutatására használja elképesztő váltásait, játékosságát, utánzóképességét. Ha az előadásról ötven állókép készülne, azon ötven Keresztes-arc volna: lenyűgöző gazdagsága a mimikának, testtartásoknak, testjátéknak. Ugyanez igaz az előadás ötven hang-pillanatfelvételére: nemcsak a gazdag színészi hang, de a looper segítségével előállított hangsáv. A looper teszi lehetővé a több, helyben rögzített hangsáv ismétlését – kész hangorgiává változtatja a játékot. Keresztes ebben is csodálatra méltóan pontos. A magányos elme, ahogy megkettőzi önmagát – megtapsoltatja, saját hangját hallgatja, hiszen a looper bármit le és visszajátszik neki egy lábujjnyomás segítségével. Nyilván egy „őrült” képtelen volna ilyen precíz eszközhasználatra; mindez nem a valósághoz képest, hanem színházi értelemben hiteles.
Az előadás három, talán négy nagyobb szerkezeti egységből áll, fejlődik ki: a hivatalnok alak megteremtése, az elszabaduló játékos elme, amely fantasztikus kis színházi produkciót mutat be több hangra, majd a magát spanyol királlyá kikiáltó magabiztos alak, és végül a drámai vég, amikor a külső világ megsemmisíti e törékeny lelket, és a földre küldi. A drámai vég, bármilyen szépen játszik is Keresztes, erőtlenebb. Hiszen az előadás nem az emberi dráma és meghasonlás, hanem inkább a humor, a színészi teljesítmény felmutatása, a játékkedv apoteózisa.
A nagy egyéni teljesítményekkel szemben hagyományosan a csodálat az elvárt nézői attitűd. A virtuozitás és csodálat azonban sokszor háttérbe szorítja a művet, magát az alkotást, és kiemeli az alkotót. Ezen az estén is Keresztes Tamás vésődik be az emlékezetbe, Gogol inkább csak alkalom.
A Katona József Színház, a Füge, a Magyarországi Alternatív Színházi Központ és az Orlai Produkció közös előadása; Jurányi Inkubátorház, szeptember 24.
