Ő most Eörsi István, akit mindjárt, 1956. december elején letartóztatnak. Az Örkény új stúdiójának előterében megfeledkezik magáról, annyira akarja mondani, hogy s mint volt, hiszen tök véletlenül tartóztatták le, bár nem egészen oktalanul. S bár november 4. után saját bevallása szerint derűre semmi oka, Eörsi/Znamenák mégis olyan fénnyel, játékossággal meséli az igenis nagy téttel bíró történetet, amitől letehetetlen ez az este. Akárcsak az előadást ihlető, azonos című börtönkönyv, az Emlékezés a régi szép időkre. Az Eörsi-életműből ez az 1987-ben, tehát még „előtte” megjelent, 56-os alapmű biztosan maradandó.
„Hazudik maga meg a Kádár”, szalad ki Eörsi száján, pedig nem is akarták letartóztatni, akár el is engedhették volna. De ezután már nyilván nem. Pedig kommunista, a börtönben is annak vallja magát. A könyv nemcsak kordokumentum, de egy rendkívüli személyiség lenyomata: Eörsi iróniája, teljesen indokolatlan gyermeki derűje, amivel saját történetét kissé eltartja magától, kritikai szelleme, önfeltárása nagyon eleven e lapokon. S nem kevésbé ezen az esten: Znamenák Istvánnak, aki a legendás kaposvári színházban együtt dolgozhatott Eörsivel, egyszerre sikerül ezt a színes, izgalmas alkotó személyiséget meg saját magát is felmutatnia. Már-már fizikai-lelki hasonlóság is van tar fejük, vigyoruk, izgatottságuk, idegrendszerük között.
A múlt a maga lelkesítő-kiábrándító tanulságaival van jelen, vagyis igazi kétfenekű előadás: anélkül, hogy legkevésbé is utalna a jelenre, mégis jelen idejű: lehet belőle bátorságot, ethoszt, hitet meríteni, a mindenek feletti igazságvágyat, elnyomással szembeni belső tartást, még ha a történetek rosszul is végződnek. Polgár Csaba rendezi az egyszemélyes estet, a szöveget Bagossy László és Ari-Nagy Barbara készítette; a kevés díszlet innovatívan használt, a megelevenedő piros-fehér-zöld lufik önálló életet élnek (látvány: Izsák Lili). Ezek az ártatlan, ünnepi lufik alkotják majd a börtön rácsait. A múltfeldolgozás, megbocsátás dimenzióiban bölcs mondandója van az előadásnak: hősünk bevallja, hogy 52-ben bizony verset írt Rákosinak, sőt le is játssza magnóról, ám ha már egyszer bekapcsolta a magnót, többé nem lehet elhallgattatni. A múlt nem egy csap, amit nyitunk-zárunk – fantasztikus Rákosit éltető kórus hangzik fel, örök mementóként.
Znamenák elevensége, közvetlensége, drámai hangszínei olyan arcát mutatják, amelyet sosem láthattam: személyeset. Mélyen elkötelezett most hőse mellett. Hogy tervezte vagy sem azt a drámai pillanatot, amikor alig tud könnyeitől megszólalni, nem tudom: a kivégzett Angyal István vallomásából származnak sorai, akinek a tárgyalásán Eörsi vádlott volt, és amit most alig tud elmondani, miközben Eörsire emlékezik és emlékeztet. Angyal üzenete: „Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos!” Ha a múlt nem jelen volna, talán lehetne is.
*
Még az Örkény évadnyitó estjén, ahol a színészek a szabadtéri színpadon énekeltek együtt, feltűnt, hogy mennyire evidensen ki lehetne osztani itt a Három nővért. Persze az, hogy ki lehet, még nem elég ok. Rengeteg Csehovot játszanak nálunk, bár az elmúlt két évtizedben igazán korszakalkotó alig született (a Krétakörét leszámítva). El is tűnődöm minden évadban: van annyi mondandó Csehovról, mint amennyi bemutató?
A „Ne fütyölj, Másától” kezdve minden nagyon ismerős most is. Váratlan vagy legalább szokatlan alig történik. Valamilyen megfoghatatlan időben zajlik a korrektül elmesélt darab, talán a 70-es évek ruháit látjuk, szovjet katonák óriási tányérsipkákban. Jók is a kissé retró jelmezek (Kristina Ignjatović munkái). Kissé anakronisztikus az idő (a lányok életjáradékot kapnak), de ezen talán nem kell fennakadni; a szöveg viszont tiszta, egyenes (az új fordítást Stuber Andrea készítette). Bagossy László rendezése egy térben tartja a szereplőket, az épp nem játszó színészek végig bent vannak, afféle felkészülő színészekként. Különösebb oka ennek sincs. Alig van díszlet, a végén azt is lebontják; hogy ez mit is jelent, nem tudok rájönni.
Az első jelenetben a nézővel szemben éneklő lányok gyorsan, túl gyorsan felismerhetők, nemigen van titkuk, ahogy az előadásnak sem. De van néhány meglepő, finom felfedezés, amit jó elnézegetni. Versinyin szerepét Mácsai Pál alakítja: vonzó, de mégis sokat nyavalygó, önmagán kívül senkire figyelni nem tudó alak. Mácsai kissé civil és önironikus. A lányok közül Tenki Réka Másájának van jelentős ereje, valamiféle önfelszámoló kegyetlensége. Natasa (Hámori Gabriella) kissé egysíkúra van fogalmazva a rendező részéről, ahogy Olga (Takács Nóra Diána) meg Andrej (Vajda Milán) is, Zsigmond Emőke pedig (Irinaként) nagyon hasonló karaktert hoz, mint korábbi, Bagossy rendezte alakításában. Jó karakter viszont Epres Attila, és szépen, drámaian játszik Máthé Zsolt. A történetmesélés hol folydogál, hol nagyobb érzelmi amplitúdókkal mesél. S bár ez a három szegény lány tényleg a padlón végzi, nehéz emlékezni rájuk.
Örkény Színház, október 22., október 14.
