Színház

„Feledjetek el!”

Eörsi és Csehov az Örkényben

  • Tompa Andrea
  • 2016. december 3.

Színház

Üdén, pirospozsgásan és fürgén penderül a nézők elé Znamenák István, s már az előtérben izgatottan mesélni kezdi történetét.

Ő most Eörsi István, akit mindjárt, 1956. de­cem­ber elején letartóztatnak. Az Örkény új stúdiójának előterében megfeledkezik magáról, annyira akarja mondani, hogy s mint volt, hiszen tök véletlenül tartóztatták le, bár nem egészen oktalanul. S bár november 4. után saját bevallása szerint derűre semmi oka, Eörsi/Znamenák mégis olyan fénnyel, játékossággal meséli az igenis nagy téttel bíró történetet, amitől letehetetlen ez az este. Akárcsak az előadást ihlető, azonos című börtönkönyv, az Emlékezés a régi szép időkre. Az Eörsi-életműből ez az 1987-ben, tehát még „előtte” megjelent, 56-os alapmű biztosan maradandó.

„Hazudik maga meg a Kádár”, szalad ki Eörsi száján, pedig nem is akarták letartóztatni, akár el is engedhették volna. De ezután már nyilván nem. Pedig kommunista, a börtönben is annak vallja magát. A könyv nemcsak kordokumentum, de egy rendkívüli személyiség lenyomata: Eörsi iróniája, teljesen indokolatlan gyermeki derűje, amivel saját történetét kissé eltartja magától, kritikai szelleme, önfeltárása nagyon eleven e lapokon. S nem kevésbé ezen az esten: Znamenák Istvánnak, aki a legendás kaposvári színházban együtt dolgozhatott Eörsivel, egyszerre sikerül ezt a színes, izgalmas alkotó személyiséget meg saját magát is felmutatnia. Már-már fizikai-lelki hasonlóság is van tar fejük, vigyoruk, izgatottságuk, idegrendszerük között.

A múlt a maga lelkesítő-kiábrándító tanulságaival van jelen, vagyis igazi kétfenekű előadás: anélkül, hogy legkevésbé is utalna a jelenre, mégis jelen idejű: lehet belőle bátorságot, ethoszt, hitet meríteni, a mindenek feletti igazságvágyat, elnyomással szembeni belső tartást, még ha a történetek rosszul is végződnek. Polgár Csaba rendezi az egyszemélyes estet, a szöveget Bagossy László és Ari-Nagy Barbara készítette; a kevés díszlet innovatívan használt, a megelevenedő piros-fehér-zöld lufik önálló életet élnek (látvány: Izsák Lili). Ezek az ártatlan, ünnepi lufik alkotják majd a börtön rácsait. A múltfeldolgozás, megbocsátás dimenziói­ban bölcs mondandója van az előadásnak: hősünk bevallja, hogy 52-ben bizony verset írt Rákosinak, sőt le is játssza magnóról, ám ha már egyszer bekapcsolta a magnót, többé nem lehet elhallgattatni. A múlt nem egy csap, amit nyitunk-zárunk – fantasztikus Rákosit éltető kórus hangzik fel, örök mementóként.

Znamenák elevensége, közvetlensége, drámai hangszínei olyan arcát mutatják, amelyet sosem láthattam: személyeset. Mélyen elkötelezett most hőse mellett. Hogy tervezte vagy sem azt a drámai pillanatot, amikor alig tud könnyeitől megszólalni, nem tudom: a kivégzett Angyal István vallomásából származnak sorai, akinek a tárgyalásán Eörsi vádlott volt, és amit most alig tud elmondani, miközben Eörsire emlékezik és emlékeztet. Angyal üzenete: „Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos!” Ha a múlt nem jelen volna, talán lehetne is.

 

*

Még az Örkény évadnyitó estjén, ahol a színészek a szabadtéri színpadon énekeltek együtt, feltűnt, hogy mennyire evidensen ki lehetne osztani itt a Három nővért. Persze az, hogy ki lehet, még nem elég ok. Rengeteg Csehovot játszanak nálunk, bár az elmúlt két évtizedben igazán korszakalkotó alig született (a Krétakörét leszámítva). El is tűnődöm minden évadban: van annyi mondandó Csehovról, mint amennyi bemutató?

A „Ne fütyölj, Másától” kezdve minden nagyon ismerős most is. Váratlan vagy legalább szokatlan alig történik. Valamilyen megfoghatatlan időben zajlik a korrektül elmesélt darab, talán a 70-es évek ruháit látjuk, szovjet katonák óriási tányérsipkákban. Jók is a kissé retró jelmezek (Kristina Ignjatović munkái). Kissé anakronisztikus az idő (a lányok életjáradékot kapnak), de ezen talán nem kell fennakadni; a szöveg viszont tiszta, egyenes (az új fordítást Stuber Andrea készítette). Bagossy László rendezése egy térben tartja a szereplőket, az épp nem játszó színészek végig bent vannak, afféle felkészülő színészekként. Különösebb oka ennek sincs. Alig van díszlet, a végén azt is lebontják; hogy ez mit is jelent, nem tudok rájönni.

Az első jelenetben a nézővel szemben éneklő lányok gyorsan, túl gyorsan felismerhetők, nemigen van titkuk, ahogy az előadásnak sem. De van néhány meglepő, finom felfedezés, amit jó elnézegetni. Versinyin szerepét Mácsai Pál alakítja: vonzó, de mégis sokat nyavalygó, önmagán kívül senkire figyelni nem tudó alak. Mácsai kissé civil és önironikus. A lányok közül Tenki Réka Másájának van jelentős ereje, valamiféle önfelszámoló kegyetlensége. Natasa (Hámori Gabriella) kissé egysíkúra van fogalmazva a rendező részéről, ahogy Olga (Takács Nóra Diána) meg Andrej (Vajda Milán) is, Zsigmond Emőke pedig (Irinaként) nagyon hasonló karaktert hoz, mint korábbi, Bagossy rendezte alakításában. Jó karakter viszont Epres Attila, és szépen, drámaian játszik Máthé Zsolt. A történetmesélés hol folydogál, hol nagyobb érzelmi amplitúdókkal mesél. S bár ez a három szegény lány tényleg a padlón végzi, nehéz emlékezni rájuk.

Örkény Színház, október 22., október 14.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.