Főleg, ha ilyen ügyefogyott cím-alcím-dupla alcím-leírás tartozik a kortárs művészethez. Nemhogy nem viszi a szemet, de a darabismertetőt mintha egy nagyképű színházi guru vagy valami naiv és igen ambiciózus kamasz írta volna: azt ígéri, minimum az életünket fogja megváltoztatni ez az előadás. Jó, hogy egyenesen a kritikámat nem írja meg róla.
S ez a cifraság még eltart jó ideig, az előadásról bejelentik, hogy elmarad, aztán robaj után elkezdődik, majd bejelentik, hogy ez a darab nem az a darab, s hogy egyáltalán. Nagy téblábolás, de nem valami hihető improvizatív hangnemben, hanem mint egy betanult darabban, jelmezben, mert valami félig festett cuccban vannak a színészek. Aztán egy időgépről hadoválnak, hogy mi lesz majd két hét múlva, múlt és jövő idő keveredik. Együttérzéssel gondolok arra a leendő száz percre, amit majd itt együtt eltöltünk; száz perc semmi egy időgépnek. Nagyon úgy fest, hogy gondolat egy szál sem, erőlködés meg nagyon, minden régi metaszínházi patron elpukkantva, azaz semmi sem történik, csak beszélünk arról, ami nem történik vagy már megtörtént. Bénáskodás az egész.
Majd – még mindig e kamuszínházi regiszterben – valami pakkot szednek elő egy ládából, amit „mi írtunk”, a nézők a Cájtstükk című előadás után; kritikák, nézői levelek. Majd hirtelen kényelmesen elhelyezkedve megszólal „Csáky Tamás kritikus”, és elmondja kritikáját a Cájtstükkről. Egyrészt pontos elemzést nyújt az eddigiekről, másrészt ironizál a kritika műfajával; egyetértek a hallottakkal, de mégiscsak pofátlanság, hogy a gondolataimat olvassa. 2004-ben mutatta be a Krétakör a Feketeország című korszakalkotó darabot, a végén egy brechti monológgal, melyben a szereplő elemezte saját előadását, mintegy kisajátította az értelmezést. Az ő nyomdokain haladnak most a k2 alkotói – csakhogy megelőlegezik az értelmezést, sőt a kritikai értékelést. Majd snitt.
Elindul néhány cselekményszál, drámai párbeszéd. Néhány történet és monológ, élesen váltakozva. Egy menekült befogadásáról; egy Pride-ra látogató vidéki fiatalemberről; egy ikerpárról, aki chatel, egy időgépet szerkesztő megszomorodott asszonyról. Mindezt meg-megszakítja Csáky Tamás csodálatos kritikai elemzése. A kezdeti értelmetlenséget lassan felváltja az egyre izzóbb figyelem. Izgalmas helyzetek, karakterek, humor, játék a klisékkel, mindenféle aktualitásokkal. Kezd kigöngyölődni egy csavaros szerkezet, vagyis ennél sokkal több: értelem, cél, vállalás, már-már kínzó elkötelezettség a világ, vagyis a néző megváltoztatása mellett, melynek megléte erősen kétséges volt az első tíz percben. Ilyen mélységekből ritkán tud színházi előadás kikapaszkodni. A „fiatalos” téblábból értelem és igazi színház születik.
Kiderül, hogy valamennyi történet szereplője látta az Átriumban a Cájtstükk című darabot, ami nem csak megváltoztatta az életét, de egyenesen tönkretette. Kit arra buzdított, hogy befogadjon egy menekültet, kit arra, hogy elmenjen a Pride-ra, kit pedig arra, hogy kimondja, amit gondol. Ez a naiv, amatőr forma, a maga suta-buta nyitányával furcsa módon grandiózus vallomássá válik a színházról, arról a teljesíthetetlen feladatról, amelyről azonban sosem mondhat le a művészet: hogy radikálisan és örökre átváltoztassa a nézőt. S innen nézve már minden stimmel. Feszes, élvezetes, önreflexív, humoros a színészi játék; nyolc színész egy csapat, két rendező: Benkó Bence és Fábián Péter.
Külön élvezeti értéke van a színpadon brillírozó színikritikus kollégának – Horváth Szabolcs játssza csábosan –: irónia, szembesítés, retorikai tűzijáték és végső soron pontos elemzés, amit nyújt; számos olyan meglátása van, amit észre sem vennék. Úgyhogy jobb, ha belátom határaimat. Az elemzése kiolthatna bármilyen kritikát – e sorokat is, ha hagynánk magunkat, de miért tennénk, dehogy akarunk változni. Hogy aztán külön katasztrófatörténet kerekedjen az övéből is: kiderül, hogy a kolléga elveszíti véleményét. (Már-már ebben is hasonlítunk: kezdeti elutasítás, aztán elfogadás.)
A megítélés és megítélhetőség – ez most komoly, ez irónia? –, a stabil nézőpontok kimozdítása az előadás invenciója: nem csak a kritikuskolléga esetében, de egy bizonyos fiatalember történetében is, aki a hátranyilazás sportjának nagyszerűségéről publikál cikket, majd zuhognak rá a kommentek: van, aki poénnak olvassa, van, aki mély hazafiasságnak.
Az előadás egyik nagyszerű szövege a Dunánál átirata, amelyet a meleg fiú mond el, miután betyársereges atyja összeverte a barátját a Pride-on: a „hogyan jutottunk el idáig?” kérdést feszegeti. Meg azt, hogy elegendő harc, hogy a jelent be kell vallani. A fiatalember lángol, és valódi, mai kérdéseket tesz fel. A Cájtstükk – leánykori nevén Zeitstück – időbe írt darabot jelent, aktuálisat. Az.
És még ott van a baromira önreflexív finálé és a kétségbeesés, hogy hát a nézőt megváltoztatni reménytelen. Az lehet, hogy ők, a szereplők megváltoztak, sőt tönkrementek egy színházi előadás hatására, vagyis értjük: morális fordulat állt be életükben, ám a néző egyáltalán nem akar változni. Szórakozni akar. Nőjünk inkább fel, javasolja a színész, „csináljunk nem túl hosszú, vicces, az aktuálpolitikai igényeket kiszolgáló, táncos, szórakoztató előadásokat”. Bízunk benne, sosem nőnek fel úgy.
Átrium, november 16.
