Mélyi József

Baszkföldön a baszkok büszkék hagyományos baszk sportjaikra. Vannak közismertek, mint a pelota vagy a rönkfűrészelés, de akadnak kevésbé elterjedtek, mint a versenykaszálás (45 perc alatt ki vág le több füvet), az üllőemelés, vagy a leggyakrabban csapatban űzött kétágú favillás földforgatás. Mindezeket azonban jócskán háttérbe szorítja a leghagyományosabb és legbaszkabb sport, a kőemelés, vagyis a harri-jasotzea.

Valamennyi játékosnak helyén volt a szíve, óriásit küzdöttek a fiúk, győzelmükkel történelmet írtak – ha a sportszerető hazafi a nemzeti tévécsatornán követte a kosárlabda-Európa-bajnokság magyar szempontból legfontosabb csoportmérkőzéseit, akkor ifjabb Knézy Jenő közvetítéséből a csehek és a románok elleni győzelem után leginkább ezek a gyakran ismételt fordulatok csengtek vissza a fülében; a megalapozott sportteljesítmény iránti elismerés a képernyőn is túlcsorduló nemzeti érzésben öltött cseppfolyós formát.

Harminc év távlatából ma már nehéz megítélni, hogy a nyolcvanas években első hallásra meglepő volt-e a csoport neve; akkoriban a Helyettes Szomjazók mint megnevezés talán nem is számított annyira különlegesnek – néhány évvel korábban a Bizottság mintha megdöbbentőbbnek tűnt volna.

Kisebb-nagyobb kihagyásokkal tulajdonképpen mióta világ a világ, Magyarország olimpiát szeretne rendezni. A sporttörténészek az eszme gyökereinél megemlítik Berzsenyi Dániel „pannon olimpia” ötletét, amelyről Széchenyi Istvánnak írt levelet, vagy Kemény Ferenc törekvéseit a millennium idején.

Ha nagyvárosi maratont közvetítenek a tévében, néhány perc erejéig mindig rácsodálkozom, mennyien nézik a helyszínen, az út mentén állva a versenyt.

I live among you, well disguised. (Leonard Cohen: Nevermind)

Bár rendszerváltásra 1987 táján még csak kevesen gondoltak, de már nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a félmúlt elhallgatott történetei lassan elbeszélhetővé válnak. Mindez olyan, távolról elefántcsonttoronynak látszó környezetben is tapintható volt, mint az ELTE Művészettörténet Tanszéke, ahol azonban hallgatóként nem tudtuk, kibeszélhetők-e a tanári kar idősebb tagjaira nehezedő, csak legendákból sejtett-tudott múltbéli titkok. Az iparművészet tanáráról, Molnár László egykori párttitkárról mindenki elképzelhetőnek tartotta, hogy valaha Rákosi feleségét oktatta, de akkoriban már sem őt, sem a múltját nem vettük komolyan.

Az elmúlt évtizedben számos genderelméleti tanulmány jelent meg a két világháború közötti sportújságírói jelzőhasználatról, az olimpiákra is bebocsáttatást nyert izmos modern nők és a nőiesség képi megjelenítéséről, a vizsla férfitekintetek által szépnek, illetve csúnyának tartott sikeres sportolónőkről szóló olimpiai összefoglalók terjedelmi eltérései­ről. Ma azonban, amikor a nőket kézcsókkal zavarba ejtő, sportbarát miniszterelnökünk szerint is immár kiszabadultunk a politikai korrektség szellemi elnyomásának béklyóiból, és végre „visszatérhetünk a szabad diskurzus korszakába”, bátran kijelenthetjük, hogy ezek a szempontok minket egyáltalán nem érdekelnek: a sportolónők világát vizsgálva az alábbiakban csakis a szépségre koncentrálunk.

Alig nézek már sportot.

Szakemberek szerint előfordulhat, hogy Rióban, az olimpiai golfpályán a versenyek idején kajmánok bukkannak fel; tavaly év végén már láttak is egyet, amint a frissen elkészült, egyenletesre nyírt zöld gyepről éppen visszamászott az óceánba.