Bár a csapat sokszor elsorolt erényei között természetesen az egység és az összetartás fogalmai is felbukkantak, a két főhős, Hanga és Vojvoda mögött a nagy ünneplésben talán kicsit háttérbe szorultak a többiek, köztük egy félig amerikai, félig magyar fiú, a remekül passzoló Rosco Allen, vagyis Allen Rosco. Bár mintha a tartásában több lenne az amerikai, s mintha a helyezkedésén is átütne a nevadai iskolázottság, mégis ellágyul az ember szíve, ha a kommentátor egy jól sikerült dobás után így kiált fel: „Jól van Roszkó!” Ma már persze indokolt, ha a néző ilyenkor elbizonytalanodik, vajon nem egy újonnan felfedezett ősmagyar névről van-e szó – mondjuk nekem rögtön Dzsoko Roszics, a legmagyarabb bolgár–szerb betyár (magyar hangja: Bessenyei Ferenc) arca villant be.
Az élsportban ma már szinte természetesnek tűnik a kétlakiság, bár a nagy keveredést néha beárnyékolják olyan ügyek, mint az Eb előtt honosított DeAndre Kane árulása, aki megkapta ugyan az állampolgárságot, mégsem érkezett meg a válogatotthoz. Kane (vagy DeAndre?) története nyomán óhatatlanul is előkerül az első, Magyarországra szerződött amerikai kosarasok, Sylvester Norris és Brian Pollard emléke is, akik a nyolcvanas évek közepén nagy médiavisszhanggal érkeztek Magyarországra; fényképeik megjelentek a lapokban, sőt felléptek Vitray Tamás Telefere című műsorában is. Most mégse tévedjünk a magyar félmúltba, hiszen nemzeti témánk az Európa-bajnokság, s csak azon belül az amerikai szál – mindennek összefüggésében kézenfekvőbb, ha reflektorunkat inkább a második világháború előtt első fénykorát élő litván kosárlabdára irányítjuk.
Persze előbb nyilván a lettekről kell néhány szót ejteni, akik a harmincas évek közepén uralták az európai kosárlabdaszínteret. Ők is az amerikaiaktól tanulták a sportág alapjait, a világba kirajzott YMCA (akkori lett kiejtéssel: jimka) misszionáriusok a kontinensen a legsikeresebb táptalajra Rigában találtak – a válogatott 1935-ben magabiztosan nyerte meg az Európa-bajnokságot. (Néhány éve erről készült a Dream Team 1935 című lett film.) Az amerikai iskola azonban nem állt meg a határon, s a litvánok egy amerikás honfiú, a később óceánátrepülés során lezuhant hős pilóta, Steponas Darius által meghonosított játék mesterei lettek – 1937-ben már ők diadalmaskodtak az Eb-n, élükön kapitányukkal, Feliksas Kriaučiūnasszal, akit szülőhelyén, Chicagóban csak Phil Krause néven ismertek. A nemzeti érzelmi csúcspontot azonban az 1939-es Európa-bajnokság jelentette, ahol a litván csapatban – hiába tiltakoztak az ellenfelek – nem kevesebb mint öt, Amerikában született játékos lépett pályára. Közülük nemcsak termetre, de játéktudását tekintve is a legkiemelkedőbb Pranas Lubinas volt.
Lubinas, azaz Frank Lubin az orosz invázió elől menekült litván emigránsok gyermekeként 1910-ben született Los Angelesben. Az életrajzi adalék nem csupán azért fontos, mert a nyurga fiú a UCLA-n kezdett el kosárlabdázni, hanem mert első munkahelye Hollywood lett – a Universal Pictures maszkrészlegén kezdett el dolgozni, s közben a stúdió kosárlabdacsapatának centereként villogott. Valóban kettős életet élt; kétméteres magasságát például a Frankenstein menyasszonya című film reklámozására használták fel: Lubin szörnyetegnek maszkírozva jelent meg a meccsek előtt, hogy ijesztgesse kicsit a nézőket – ekkor ragadt rá a Frankenstein becenév. 1936-ban dinamikus játékával már az egyik legjobb kaliforniai kosarasnak számított, s csapata is jól szerepelt a bajnokságban. Sőt, mivel az olimpiai válogatót is a Universal Pictures nyerte, így ők adhatták a Berlinbe utazó együttes gerincét. (Valójában a Long Island Blackbirds lett volna a legjobb, de zsidó csapatként az olimpiai részvétel elleni tiltakozásból nem indultak a válogatón.) A filmstúdió szintén nem adta a nevét a náci Németországban zajló eseményhez; megvonták a támogatást a csapattól, így bemutatómeccseken kellett összekalapozni a pénzt az utazásra. Az együttes körbejátszotta a fél országot, s végül majdnem lekésték a hajót.
Berlinben szokatlan körülmények várják őket: kicsit más szabályok, szabadtéri (salakos!) pálya, furcsa labda; mindenesetre sikerül kiharcolniuk, hogy ne csak a 190 cm alatti játékosok léphessenek pályára. A játékkal már nincs baj, az utolsó nehezítő körülmény, hogy a Kanada elleni döntő második félidejében ömlik az eső, és nem lehet lepattintani a labdát. Az amerikaiak így is jobbak, nyernek 19:8-ra; Lubin újdonsült olimpiai bajnokként látogatja meg rokonait Litvániában, s ha már egy véletlen folytán hónapokra ott ragad, különböző csapatoknál az amerikai stílusú védekezést és támadást oktatja. Könyörögnek, hogy maradjon, de ő nehéz szívvel hazahajózik. 1938-ban érkezik ismét szülei szülőföldjére. Azonnal bekerül a válogatottba, s az 1939-es hazai rendezésű Európa-bajnokságon már ő a csapat edzője is. Az esemény alkalmából Kaunasban új csarnokot építenek: az első meccsen, a lettek elleni rangadón 26 ezer ember tombol a helyszínen. Az esélyesebb lettek 10 másodperccel a vége előtt 36:35-re vezetnek, ekkor Lubin angolul üvölt csapattársainak, hogy őt játsszák meg – később elmondta, ez volt az egyetlen alkalom, hogy a meccsek során angolul szólalt meg. Az utolsó pillanatban valóban hozzá kerül a labda, s egy másodperccel a vége előtt ő dobja be a döntő kosarat. A szurkolók tíz percen át hordozzák körbe a vállukon – s innen már egyenes út vezet az újabb Európa-bajnoki címig. Május vége még a győzelem eufóriájában telik Litvániában, de a nyár folyamán a konzul már azt tanácsolja az amerikai születésű játékosoknak, hogy a közeledő háború miatt hagyják el az országot. Lubin vissza is tér Amerikába, ahol a hadseregbe kerülve kosárlabdaedzőként működik. Később megint Hollywoodban dolgozik – neve felbukkan a Kilimandzsáró hava stáblistáján –, de a kosárlabdát sem hagyja abba. Még ötven felett is bajnoki meccseket játszik, csupán 1967-ben vonul vissza.
Frank Lubin 1999-ben hunyt el, így már nem érte meg, hogy 2003-ban a litván válogatott ismét Európa csúcsára jutott. Most a litvánok szégyenszemre ugyanúgy a nyolcaddöntőben búcsúztak, mint a szépen játszó magyarok. Mivel az utolsó meccset követően, a Himnusz eléneklése után a tévében már nem maradt rá idő, ezért e helyütt nekem kell jeleznem, hogy bár a cseheket és a románokat lebírtuk, a szerbek elleni vereséggel mégiscsak bezárult a kisantant gyűrű.
