Jó lenne írni egy sportmesét. Arról szólhatna, hogy egy sportoló, vagy legyen inkább futballcsapat, folyton-folyvást vereséget szenved, azután egyszer csak valamilyen csoda történik, és az utolsó, a mindent eldöntő meccsen váratlanul mégis győz. Pontosabban fordítva. Van egy csapat, amelyik mindig győz, azután egyszer csak valamilyen csoda folytán egy kisebbnek, gyengébbnek látott együttestől kikap, és onnantól minden igazságosan alakul. De lehetetlen, hogy ez a mindig győző a történetben rendes és szimpatikus legyen, mert akkor először az Aranycsapat tragédiája jutna eszünkbe, és arról kinek van még kedve mesét írni, hanem inkább szóljon a történet egy felfuvalkodott társaságról, amely nem riad vissza semmilyen alattomos eszköztől. Mivel mindig győznek, rajtuk kívül már mindenki nagyon elkeseredett és reményvesztett, ekkor következik be a fordulat: az egyiknek Mennyország, a másiknak Pokol. Joseph Ratzinger kardinális, a későbbi XVI. Benedek pápa az 1978-as labdarúgó-vb előtt egy rádióműsorban azt mondta, a futball nem más, mint „kísérlet arra, hogy visszatérjünk a Paradicsomba”. Akár eleve elrendeltetett a kísérlet eredménye, akár nem, kell egy kapu, amelyen egy pillanat alatt át lehet jutni egy másik világba; ez készülhet kövekből vagy lehet akár fából is, a lényeg az, hogy mindenki elképzelhetőnek tartsa. Az átjárás, a szabad akarat és a képzelet kérdéseit – s ezzel a sportmeséket is – azonban hagyjuk inkább az írókra.
Talán úgy gondoljuk, tágabb tere volt még a képzeletnek a húszas években, amikor Ödön von Horváth a Sportmeséket írta. Elég volt azzal leírnia egy kisfiút, hogy szenvedélyesen szerette a futballt és kijárt minden meccsre, „legyen az Libéria a Haidhausen vagy Belu-dzsisztán a Neukölln ellen”, s máris ott áll az olvasó előtt az egész valós és elképzelt világ. A kisfiú, amikor lázas volt, még álmában is futballangyalt látott, az egyik szárnya sárga volt és kék, az Oberhaching színe, a másik rózsaszín és zöld: az Unterhachingé. Az angyal – keskeny lábain futballcipő, nyakában ezüst csillagzsinóron bírói síp – elrepítette a kisfiút egy felhőpályához, ahol a játékosok néha szinte szálltak a labda után – bár ezt a mérkőzést vezető arkangyal mindig szabálytalannak ítélte és lefújta. Az álmodó fiú a képzelet tiszta világába a szobaablakon keresztül lépett át.
Korántsem ennyire tiszta Pier Paolo Pasolini Una vita violenta (Egy erőszakos élet) című, 1959-es regényének világa, amelynek első jelenete egy római külvárosi focipályán játszódik. Tommasino már sihederként ismeri a kegyetlen élet-halál harcot, az éhséget és a prostituáltak világát, és mindene a futball. A történet során felnőtté válik, megjárja a börtönt, és a szélsőjobboldali közegtől a kommunista meggyőződésig jut el. Pasolini, aki maga is szenvedélyesen futballozott, és a vele készült interjúkban filozófiai mélységekbe hatolva elemezte a játék nyelvét, fiatalon már jól ismerte a lumpenproletárok világát; a futballban egyszerre látott színházat és a társadalmi határvonalak átlépésének lehetőségét. Ugyanez volt igaz Albert Camus-re is, aki azonban ritkán elmélkedett a fociról, inkább – amíg tuberkulózisa ezt lehetetlenné nem tette – játszott. Algírban a húszas években hadiárvaként nőtt fel, idejének nagy részét rögtönzött futballpályákon töltötte, legtöbbször kapusként, mert egyetlen pár cipője így használódott el a legkevésbé. „Minden, amit az életben az erkölcsről vagy az emberi kötelezettségekről tanultam, a futballnak köszönhetem” – mondta, s ez a futballbölcsesség sugárzik utolsó, befejezetlen regényéből, Az első emberből is. Ebben a nagyrészt önéletrajzi műben Jacques, az algíri kisfiú életét szinte csak a futball tölti ki; jegyet venni nincs pénze, ezért a kerítések résein át szökik be a nézőtérre, hogy láthassa mesebeli hőseit.
Albert Camus végül a tüdőbajt túlélte; Az első ember írása idején nem messze a francia fővárostól autóbalesetben vesztette életét, pedig már korábban megvette a jegyét a Párizsba tartó vonatra. Pasolini regényében Tommasino tuberkulózisban hal meg, az író-rendezőt viszont 1975-ben agyonverték egy futballpályaként használt telken, néhány nappal azelőtt, hogy a filmesek csapatának balszélsőjeként az olasz futball régi csillagai ellen pályára léphetett volna. Ödön von Horváth történetének végén kiderül, hogy az angyalos kisfiút sem látták többé futballmeccsen.
A sportmesebeli halál sokkal váratlanabbul és valóságosabban csap le az osztrák író egy másik, immár felnőtt szereplőről szóló történetében. A főhős nem gonosz futballista, hanem egy rosszindulatú birkózó, aki „mikor már hét éve nem talált legyőzőre, szinte mindenre, ami szent, megesküdött, hogy őelőtte soha nem akadt még egyetlen világbajnok sem”. Egy este egy kolostor templomtornya mellett haladt el, amelynek homlokzatán ezek a szavak álltak: „Urunk a Halál nem ismer parancsot”. Nem tűrhette e szavakat, „hatalmas kezeivel megfogta a tornyocskát a nyakánál, s kövér vigyorral az arcán összeszorította a torkát – mígnem a torony hegye holtan le nem fordult, mint egy akasztott ember feje, csúcsos sipkában”. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, az erős ember átment a szomszédos, az Aszkétasporthoz címzett fogadóba. Miután sok magyar bort megivott, a mellékhelyiségbe vezette a szükség, s ott „míg dolgát végezte, krétával ezt írta a falra: »Urunk a Halál nem ismer parancsot«”. Viszont éppen csak felírta a szöveget, a világbajnok mögött kinyílt az ajtó. „Belépett egy másik világbajnok, s két vállra fektette a neveletlen birkózót, bár testsúlyát tekintve jóval könnyebb volt, hiszen csak csontokból állt. De ragyogó volt a technikája!”
Ödön von Horváth 1938 júniusának első napján egyik művének megfilmesítéséről tárgyalt egy párizsi kávéházban egy német rendezővel, aki a találkozó után felajánlotta, hogy hazaviszi, de Horváth az autózás veszélyeire hivatkozva visszautasította. Miközben gyalogosan a hotel felé tartott, vihar kerekedett, és az utcán egy letörő faág agyonütötte. Pedig Bulgakov nem is írt sportmeséket.
