Persze mindig és mindenütt – Skóciában, Japánban, Svájcban, Walesben vagy a Feröer-szigeteken – mozgattak sportszerűen köveket; még mi, magyarok sem maradtunk el ebben. Nálunk a költői malomkő (eredete a szláv mlin és a balti-finn kivi) számít hungarikumnak: elhajítása az Arany János-évek és a falusi fesztiválok játékos eleme. Ami, vagy inkább aki a kőemelést, hogy úgy mondjam, baszkikummá teszi, az egyetlen ember: Iñaki Perurena.
Családja hosszú ideje marhatenyésztésből élt; Perurena gyermekkorában irigykedve nézte, ahogy apja puszta kézzel taglózta le az állatokat. Ő maga is hentesnek tanult, emellett korán fény derült sporttehetségére is. Baszkföld junior favágó bajnoka lett, de hamarosan átpártolt a kőemeléshez. Tizenhét éves korában, 1973-ban már részt vett a harri-jasotzea valamennyi ágának versenyeiben, vállára vette a hasáb és kocka alakú köveket, valamint a gömb és hengeres formájúakat is. Sorra döntötte a rekordokat, s talán 1984 körül ért nemzetközi hírneve csúcsára. Amikor a Vitoriában rendezett súlyemelő Európa-bajnokságra ellátogatott, az újságírók, sőt maguk a versenyzők is csak Perurenát akarták látni; Piszarenko és Szulejmanov, a korszak meghatározó emelői a tudósítások szerint tátott szájjal bámulták a 123 kilós, arányos óriást. Perurena a Képes Sportnak rövid interjút is adott: „285 kiló a világcsúcsom, ezt a súlyt két ütemben – először a térdre, majd tovább – öt perc alatt négyszer veszem fel a vállamra. Egy kézzel 240 kiló a rekord. Ezenkívül egyedüli vagyok a világon, aki 200 kilót egy kézzel 1 óra 47 perc alatt hatvanszor emel fel.” Később az eredményei csak javultak. 1994-ben 320 kilós eredménnyel döntötte meg a világrekordot, 1999-ben öt óra és négy perc alatt ezerszer emelt fel egy száz kilogrammos követ; 2003-ban még ezt is felülmúlta, amikor ugyanezt a súlyt kilenc óra alatt 1700-szor vette a vállára.
Karrierjét ekkoriban már több területen is tovább építette, helyi költőversenyeken állt rajthoz, és szerepet kapott a legnépszerűbb baszk szappanoperában, amelyből több mint háromezer epizód készült. Már elmúlt ötvenéves, amikor szobrászként is kipróbálta magát. Alkotásai manapság szülőfalujától nem messze, egy tágas réten tekinthetők meg: az egyik, egy nyolc méter magas, negyventonnás álló figura a vállán követ tart. (Valamiért leginkább a Corvin sétányon nemrég felállított Bud Spencer-szobor párjának tűnik.) Egy másik, karjaival és hátával mintha sziklákat feszítene szét, előtte a földből egy kéz nyúlik ki, amely egy karddal valamiért hasba szúrja, itt-ott vörös festék csorog. (Semmire nem emlékeztet.) A harmadik egy szintén a földből kiálló óriási kőkar. A szabadtéri szoborparkhoz egy múzeum tartozik, amelynek nevéből – Peru Harri – már kiolvasható, hogy benne a kőemelés és Perurena története elevenedik meg; az idegenvezető pedig gyakran maga a sportág legkiemelkedőbb alakja. A múlt ködéből kibontakoznak a legendás régiek: a száz évvel ezelőtti legnagyobb, Victor Zabala „Arteondo”, vagy a valaha volt legerősebb baszk nő, Damasa Agirregabiria. S fényképeik mellett ott vannak a kisebb és nagyobb kövek, amelyeket az egykor talán még náluk is legendásabb környékbeliek fölemeltek.
Az emlékállítás ahhoz a kultuszhoz hasonlítható, amely Oroszország délkeleti részén, Tuvában övezi a kodurer-das régi nagy alakjait. Ez a sportág lényegét tekintve azonos a harri-jasotzeával, de itt eredetileg nem a kőtörők vagy a parasztok kedvenc időtöltése, hanem a tuvai harcosok testgyakorlásának egyik módja volt. Ennek bizonyítékát látják a helybeliek a Szut-Holszki körzetben, a sztyeppe közepén felállított emlékmű feliratában is, amely arról tanúskodik, hogy a 19. század vége felé élt itt egy hős, akit Sojdan Ondarnak hívtak, és aki felemelt egy 427 kilogrammos kőtömböt (és vállán vitte át a lovát a befagyott folyón). A jelenlegi legerősebb tuvai, Sivit Kuular ekkora rekorddal nem büszkélkedhet. Az interneten megtalálható videón nem is követ cipel, hanem Kizil városának közepén a fagyban egy irgalmatlan nehezékekkel leterhelt súlyemelő állványt visz arrébb sok néző szeme láttára – a háttérben egy bronzszobor tűnik fel; még mindig Lenin mutatja az utat. A világ legerősebb embere versenyeken manapság unalomig felbukkanó cipelős számnak persze sokféle baszk megfelelője is van, a legismertebb közülük az ontzi eramatea, ami magyarul tejeskannahordást jelent, vagy a zaku eramatea, azaz a zsákcipelés. Ennek keretében háromfős csapatok váltófutásban viszik a 60 vagy 80 kilós, búzát vagy babot tartalmazó zsákokat.
A színész, dalnok, sportoló Bud Spencer hatalmas budapesti szobrának vállán lehetne akár babzsák is. Sőt, egy göndör, hosszú parókával feje még baszkká is formálódhatna, ahogy ez megtörtént az És megint dühbe jövünk című filmben, ahol egy játék erejéig a jai alai nevű hagyományos sportág kiválóságát alakította. De mégsem, a szobor vállán itt egy nyereg van. A szobrász Az ördög jobb és bal keze 2. című filmből azt a jelenetet ültette át bronzba, amikor Bambino (Bud Spencer) ballag a sivatagban, és éppen egy táborozó társasághoz közelít. A következő percekben elrabolja a lovaikat, a pénzüket és megeszi a babfőzeléküket. Ilyen szoborhőst valószínűleg nem látott még Baszkföld; kardjába is dőlne láttán minden baszk. Ahol ez még elképzelhető lenne, az Kizil (s Tuva).
