Kiállítás

Zseniális dilletánsok

Hejettes Szomlyazók

Képzőművészet

Harminc év távlatából ma már nehéz megítélni, hogy a nyolcvanas években első hallásra meglepő volt-e a csoport neve; akkoriban a Helyettes Szomjazók mint megnevezés talán nem is számított annyira különlegesnek – néhány évvel korábban a Bizottság mintha megdöbbentőbbnek tűnt volna.

Olvasva azonban ma még mindig furcsa a név, hiszen a két szót a magyar szabályokat semmibe véve, hibásan kell írni, leginkább így: Hejettes Szomlyazók. Amikor a művészcsoport 1989-ben, nem sokkal a berlini fal leomlása előtt a legnagyobb kiállítását rendezte Nyugat-Berlinben, a Künstlerhaus Bethanien kápolnaterében, még németül is átment az apró nyelvi hiba, így lettek ott Stellvertretende Dürstende.

 

*

A nyolcvanas évek végén a német fül számára semmiképp nem volt idegen az ilyesfajta névadás: az Einstürzende Neubauten (összeomló új épületek) már 1980-ban megalakult, a Die Tödliche Doris (a halálos Doris) csoporttal egy időben. Utóbbi művészeti alakulat a „zseniális dilettánsok” közé sorolta magát; érdekes módon ezt az 1982-ben Wolfgang Müller által megalkotott fogalmat németül szintén helyesírási hibával használták, a Dilettanten helyett mindig Dilletantent írva. A zenéből induló, majd hangját leginkább a képzőművészetben megtaláló, az összművészet fogalmát zászlajára tűző német csoport ugyan már 1987-ben feloszlott, de amikor a Hejettes Szomlyazók két évvel később – mintegy pályájuk csúcsán – Berlinbe jutottak, valószínűleg még mindig a német underground és a new wave korábbi hőseihez mérték őket. A mérvadó lap, a Kunstforum cikke – évtizedekig ez volt az egyetlen magyar művészekről szóló írás a folyóiratban – persze szinte természetesen a vasfüggöny mögött is lehetséges kulturális élet lenyomataként kezelte a művésztársaság munkáját, amelyben a „kortárs kelet-európai képzőművészet extravagáns példáját” látta. Akkoriban Nyugat-Berlinben a kritikusok számára a szegényes esztétika és az anarchista szemlélet szúrt leginkább szemet; egy mai átfogó budapesti kiállítás (ráadásul most egyszerre kettő) leginkább arra kereshetné a nemzetközi tekintetben is érvényes választ, vajon mi az, ami a sok alkotás és dokumentum közepette itt és most még mindig különösnek (extravagánsnak, zseniálisnak) tűnik, és kiemeli a csoportot a nyolcvanas évek egyneműnek látszó retróképéből.

 

Közös munka

A Hejettes Szomlyazók kettős kiállítása Budapesten – a Bálnában, illetve a Ludwig Múzeumban – olyan, mintha egy retrospektív dupla lemez lenne, amely időben tagolja a csoport tevékenységét: az első rész 1984-től 1987-ig tart, a második 1987-től a feloszlásig, 1992-ig. Mint oly sok, avantgárd alapokon létrejött egyesülés, a Szomlyazók is kiáltvánnyal kezdték tevékenységüket. „Ezen helyettes szomjazók köre heterogén, nem végleges és nem is törekszik véglegességre, nem intézmény, nem következetes, nincsen profilja, alkalmi akciókra épül…” – így indul hullámozva a Fekete Balázs és Elek István (Kada) által írt 1984-es szöveg, amely a későbbiekben valóban laza alkotmányként szolgált a tagok (a szerzők mellett az évek során a legtöbb munkában részt vevő Beöthy Balázs, Danka Attila, Kardos Péter, Nagy Attila, Várnagy Tibor, illetve Pereszlényi Rolland) számára. Az alapító mag akkoriban Somogyi Győző rajzkörét látogatta, s az eredetmítosz szerint már az első – egy kisörspusztai pajtában rendezett – bemutatkozásuk során megállapodtak abban, hogy tevékenységük részeként nemsokára Világnézettségi Magazint adnak ki. A dadaista, anarchikus kiadvány rendszerességet ígérve rövidesen szigorúan rendszertelenül valóban meg is jelent; benne a képeit mindenki maga sokszorosította, a szövegeket egy különleges stencil-szita technikával közösen nyomtatták, a lapokat azután bőrvarró géppel varrták össze. 1985-ben a Bercsényi Klubban egyéni festményeket állítanak ki, de itt jelennek meg először az együttesen létrehozott alkotások is; a közös munka ettől fogva a csoport jellegzetessége marad. Kiterjesztik művészetüket: „országos tudatfelszabadító hadműveletet” hirdetnek, a Kavics utcában „láthatatlan művészetet” hoznak létre, Platón barlangja néven légópincét laknak be, s már ezek a címszavak is jelzik, hogy a lassan nyíló lehetőségeket határtalan szabadsággal kihasználva a 20. században Magyarországon finoman szólva is göröngyös utat bejárt közösségi művészet fogalmát egy-két éven belül új – legtöbbször efemer – tartalmakkal töltik fel. Közben kézzelfogható – sőt, gyakran az eredeti szándékkal szemben – maradandó művek is keletkeznek: a magyar történelmi festészet nagy alkotásait sajátos eszközeikkel újraformálják, s ez többek között Munkácsy Mihály rozsdás hulladékvasakból újjáépített Siralomháza esetében annyira jól működik, hogy az évtized végére a csoport a sikerek nyomán – ismét csak szándéktalanul – intézményesül. „Ezen Helyettes Szomjazók köre egységes, a hivatalos képzőművészeti közéletbe történt integrálódás során működése intézményszerűvé vált” – áll az 1989-ben született második kiáltvány elején. A csoport ettől kezdve valóban szélesebb körben is megmutatkozhat: az Újlak csoport mellett a Műcsarnokban adják elő performance-ukat a Ressource Kunst kiállítás megnyitóján; Székesfehérváron 1990-ben nagyobb kiállításukra kerül sor, külföldi kurátorok is felfedezik őket, így jutnak el többek között Łódzba, Kölnbe, Zürichbe – csoportos pályájuk éppen negyedszázaddal ezelőtt a nemzetközi színtérre érkezve ért véget.

 

Hibás művek

Nehéz megmondani, melyik generáció milyen jelentéseket találhat a most a kiállításokra összegyűjtött, rekonstruált és néhol furcsa logika szerint egymás mellé helyezett egykori művekben és dokumentumokban. Ki az, akinek meg- vagy felidéződhet a korlátos szabadság valaha volt kivételes hangulata, és ki az, aki képes mai kontextusba helyezni a minderre évtizedekkel ezelőtt egyértelműen reagáló iróniát? Ami generációkon átnyúlva mindenképpen szemet szúr – nemcsak a névből kifolyólag –, az a hibák múzeumban, kiállítótérben ritkán látható sora, a rengeteg nyelvi, képi furcsaság, tökéletlenség. Ha a Tödliche Doris fent említett tagja, Wolfgang Müller egyik elméletét vesszük alapul, akkor mindez természetesen tudatos: a dilettáns (pontosabban dilletáns) kiáll a hibái mellett, létező valóságként fogadja el őket, beépíti a munkájába, s amit elkövet, tulajdonképpen nem is hiba, csupán „hiba”. A nyolcvanas évek elején világszerte „hibás” művek teremtették meg a kapcsolatot a punk, a new wave és a képzőművészet között; Berlinben mindez akkoriban éppenséggel a vad festészettel, a figurativitással, vagy éppen (a keleti oldalon) a szocialista realizmussal szemben jelentkezett. Magyarországon ezek a törekvések a nyolcvanas évek közepén legfeljebb áttételesen vagy érintőlegesen kapcsolódtak a nyugati elképzelésekhez vagy a korábbi magyarországi punk gyökerekhez: a korát itt jócskán meghaladó Spions már évekkel korábban feloszlott. A Hejettes Szomlyazók „hibái” a nyolcvanas évek közepén önállóan megérzett és megélt szabadság kísérőjelenségei, gyakran a hülyéskedésig ironikus és anarchikus megnyilatkozások szerves részei voltak. A művészettörténészek, ha mindenáron kategóriákba akarják gyömöszölni őket, az art brut fogalmát veszik elő.

A másik szembetűnő elem a műfaji sokszínűség, amely a nyolcvanas évek művészeti világában természetesebb volt, mint manapság: a művészeti gyakorlatban nem számított kivételesnek, ha egy szerző a zenétől az írásig, a performance-tól a festményig egyidejűleg számos lehetséges kifejezési formát felhasznált. A Hejettes Szomlyazók esetében ez a műfaji szabadság a következetes csoportmunkával párosult. A közös mű a magyar képzőművészetben akkoriban többek között a Vető–Méhes, a Böröcz–Révész vagy az Érmezei–Rauschenberger párosok esetében is megjelent, néhány év eltolódással pedig az Újlak csoportnál jelentkezett, de talán sehol sem annyira sokszínűen, mint a Szomlyazóknál. A mostani kiállításon a közös munka szellemét diagramok, képzelt és valós statisztikai táblázatok jelenítik meg a falakon – köztük a legmegvilágítóbb a kötelező olvasmányok listája, benne a Bibliával vagy éppen Hamvas Bélával.

A kiállított anyagokból egy olyan csoport képe rajzolódik ki, amelynek lételeme saját identitásának megkérdőjelezése, miközben úgy tűnik, kevés szilárdabb identitású közösség létezhetett a korszak magyar művészetében. Ehhez hozzátartozott a vallási, elsősorban katolikus témákhoz való vissza-visszatérés. Persze már a névválasztás is értelmezhető a vallás felől (az interjúk szerint elsősorban a teológusi háttérrel is rendelkező Elek István hatására); a másokért szomjazás gondolata különös színezetet ad az oltárszerű műveknek vagy a szentek életére utaló festményeknek. Ugyanígy átfogó identitáskérdés a közönség kialakításának és megszólításának problémája, az avantgárd fricskákat osztó csoportképnek csak látszólag ellentmondó népművelő, művészetközvetítő attitűd. A közösség fenntartása és megteremtése a saját, alternatív valóság új határainak kijelölésével függött össze. Egy olyan valóság kialakításával, amelyben minden lehetséges, mint a karneválban; nem véletlen, hogy annyi műben és az eseményeket dokumentáló fotón jelenik meg a maskara, az álarc, az álruha, a beöltözés. Ha most újranézzük az egykori felvételeket, me­gint csak csekélynek látszik a különbség a német művészeti új hullám (ha úgy tetszik: art-punk) és a Hejettes Szomlyazók szemlélete között. 1982-ben Berlinben a Tödliche Doris és az Einstürzende Neubauten közös performance-ára került sor, az előadás célja Händel Vízizenéjének megújítása, egy „kortárs performatív ekvivalens” elkészítése volt. A rossz minőségben fennmaradt képeken sellők és fürdőruhás emberek mozognak ma már szinte érthetetlen logika szerint, a közönség nevet, mindenki jól érzi magát – Händel soha nem volt aktuálisabb.

 

Más hőmérséklet

A Hejettes Szomlyazók kortárs ekvivalenciateremtésének fókuszába a nyolcvanas évek közepén látszólag véletlenszerűen került a magyar történelmi festészet. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója – a csoportból két taggal – a budai Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezte meg éves kiállítását, s így a csoport úgy döntött, egy a Magyar Nemzeti Galériában őrzött 19. századi klasszikus festmény parafrázisát készítik el a tárlatra. Ebből a gondolatból azután két nagyobb szabású mű is született: Munkácsy Mihály Siralomházának rozsdás vasból és szalmából álló makettverziója, illetve egy Madarász Viktor festménye nyomán készült alkotás, amely Zrínyi és Frangepán bécs­újhelyi börtönjelenetébe helyezi be a Szomlyazók-csoport tagjait. A mostani két kiállítás legnagyobb meglepetése talán a sok efemer hangulatidéző és dokumentáló elem közül (rozsdásan, árnyszerűen) kiragyogó néhány nagy mű: az Isenheimi oltár 1987-es vasparafrázisa, vagy a Széchenyi utolsó napjait árnyfigurákkal megidéző Döbling ma is kiemelkedő és időt­álló alkotás. Mai szemmel, a lepusztult kortárs művészeti intézményrendszerből visszapillantva szinte már felfoghatatlan, hogy a székesfehérvári múzeum milyen frissen és bátran lecsapott az első maradandó munkára. (Sőt, általában a nyolcvanas évek kissé elfelejtett intézménytörténeti kulcsmomentumának tekinthető, hogy az évtized végén a Műcsarnok, a Stúdió vagy a minisztérium az alternatív csoportot rendszeresen delegálta külföldi kiállításokra.)

Nemcsak a Hejettes Szomlyazók művészetét, de az intézményrendszer egészét érintő kérdés, hogy mennyire érezhető még át a nyolcvanas évek hangulata, illetve mennyire érthető az a szemlélet, amelyből kiindulva az efemer vagy az enyészettől múzeumi vásárlással megmentett művek készültek. Ha a szubjektív időérzetünkre hagyatkozunk, a nyolcvanas évek rendkívül közel van hozzánk – az 1991-ben a Nemzeti Galériában megrendezett Hatvanas évek tárlat ezek szerint sokkal messzebb volt a vizsgált korszaktól, mint a Hejettes Szomlyazók múltja a jelentől – hiába a harminc év nominális azonossága. Ugyanakkor ez a közelség csupa ellentmondás. Hiszen a Vajda Lajos Stúdió eleven, az új szenzibilitásra a feledés borul; a Sziámi vagy az Európa Kiadó még játszik, a Déjà vu Revü visszahozhatatlan. Az új hullám elmúlt ugyan, de érthető, az ellenzékiség akkori jelentése viszont nem is lehetne halványabb. Ebben a félig éles, félig homályos képben a Hejettes Szomlyazók csoportjának művészetét elhelyezni komoly kihívás. A társaság fityiszt mutatott az új szenzibilitásnak, és erőt merített Szent­endréből; nem keresett összefüggést a performance-művészettel, mégis performatív maradt; nem volt ellenálló, de a kiállításon megjelennek a megfigyeltetés dokumentumai is. A legkézenfekvőbb párhuzam a szintén nehezen besorolható lengyel Łódz Kaliska-csoporttal mutatható ki. 1987-ben ismerkedtek meg, és kölcsönös meglepődéssel konstatálták az átfedéseket. A lengyel művészek Tango címmel adtak ki szamizdatot, efemer műtárgyaikból szintén több darab túlélte a pusztulásra berendezkedett nyolcvanas éveket – néhány hónappal ezelőtt rendezték meg kiállításukat szintén az Új Budapest Galériában (lásd: Mellbedobás, Magyar Narancs, 2016. november 3). (Ugyanígy a Ludwigban is összefésülődik a program, hiszen a Hejettes Szomlyazókkal párhuzamosan Gilbert és George tárlata látható, akik a hatvanas évek vége óta alkotnak közös művész­identitással.)

A Hejettes Szomlyazók kettős kiállítása sok mindent visszahoz egy kor hangulatából, és valószínűleg eredményesen küzd majd a felejtés ellen. Azonban számos ponton nem lép (talán nem is léphet) túl a hangulat felvillantásán. Ebben a tekintetben emblematikus a Strand című performance megidézése. A csoport egykor az FMK kiállítóterét fűtötte fel hordozható fűtőtestekkel 30 fok körüli hőmérsékletre, a tagok fürdőruhában pózoltak, mozogtak, ültek, feküdtek, a közönség pedig nagykabátban és jókedvűen figyelte őket. A Ludwig Múzeumban néhány saroktükör, egy jelzésszerű fűtőtest és néhány fotó próbálja érzékeltetni az eseményt, amelyet valójában csak azok értenek és élnek át, akik valaha jelen voltak; mintha a Hejettes Szomlyazók csoportja ma is más hőmérsékleten tartózkodna, mint a külvilág. Persze mindez összefügg a jelenlegi intézményi környezettel, amelyben a művészek, akik ugyanolyan kívülállónak érzik magukat, mint évtizedekkel ezelőtt, egyre gyakrabban választják az önkanonizáció útját. Nem segíti most a későn születettek tájékozódását a néhol talán mesterségesen követhetetlenné tett struktúra, amelyben csak távoliak az utalások az előzményekre vagy a tágabb összefüggésekre. Mindenesetre a kiállítások nyomán annyi bizonyossá válik – bármilyen korosztályhoz tartozzon is a néző –, hogy a nyolcvanas évek magyar művészettörténete elképzelhetetlen a Hejettes Szomlyazók nélkül. A közép-európai új hullám történetének megírása még várat magára.

(Hejettes Szomlyazók: Rügyfakadás. Új Budapest Galéria, szeptember 3-ig. A kopár szík sarja. Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum, szeptember 10-ig.)

Neked ajánljuk