Mélyi József: Pálya a magasban

Ragnarök az olimpián

Egotrip

Ha valaki a Thor: Ragnarök című film végén kivárja, míg lepereg a teljes stáblista, sokat fog megtudni világunk jelenlegi állapotáról. Pedig nem olvasható ott más, mint rengeteg számítógépes szakember neve, akik különböző speciális effektusokkal bűvészkedve jelenetről jelenetre, sőt pixelről pixelre építették fel a szuperhősök virtuális környezetét. A szépen strukturált, végtelennek tűnő névfolyamból kivehető az is, hogy a legkorszerűbb technikai eszközök felhasználásával milyen hatalmas szellemi energia áramlott a képekbe és a hangokba. Mindennek célja nem volt más, mint a tökéletes illúzió előállítása elsősorban egy olyan generáció számára, amely élete nagy részét ma már ilyesfajta álomvilágokban tölti. A képregényekből felépített univerzumok, a Harry Potter vagy A Gyűrűk Ura világa, a számítógépes játékok vizuális pszeudo-Paradicsomai úgy nyelik el a valódi Föld harminc év alatti lakóit, mint a Davy Jones által felébresztett szörny Jack Sparrow-t és hajóját A Karib-tenger kalózai 2-ben. (Hasonlataink is átalakulnak.)

E világra belülről kitekintve egyre inkább látszik az is, hogy életünk fölött, generációkon átnyúlva az algoritmusok vették át a hatalmat. Kiderült, hogy a többi közt a politika, a reklám, a tőzsde, a szórakozás, vagyis az élet különböző mezőit már régóta gépek, programok, statisztikai táblázatok irányítják, fenntartva függetlenségünk látszatát és döntéseink szabadságának illúzióját. A virtuális menekülőközegek tetszőlegesen bővíthető sora és az algoritmusok hatalmának terjeszkedése mögött pedig egyaránt az a feltételezés áll, hogy valamiképpen mégis létezhet egy otthonos, mert személyes igényeinkre szabott, és vágyainkból építkező világ, ahová el is juthatnánk, ha a viszonyok olyanok lennének. (De a viszonyok, azok nem olyanok, mondja erre Bertolt Brecht.)

Az otthonos világ illúziójának egyik legnyilvánvalóbb példája a téli olimpia: a nemzetek nemes versengése, az ifjúság és a tiszta érzelmek terepe, ahol a globális felmelegedés ellenére még mindig havas a pálya. A látszat mögött persze mindenki tudja a valóságot, az asztmásokból szuperhősöket előállító laboratóriumokkal, az izmokat optimalizáló algoritmusokkal, a különben csak űrhajókhoz használt fémekből készült sportszerekkel. A téli olimpia négyévente ismétlődő virtuális világbemutató, amely sok tekintetben hasonlít a mindenkori újabb Star Wars-epizódra. A szabályrendszer ugyanúgy ismert vagy könnyen elmagyarázható, az új szereplők is gyorsan bevezethetők; a hősökkel szemben rengeteg birodalmi katona áll, akik hol bobhoz öltözve, hol jégkorongkapus-jelmezben húzzák a rövidebbet; a háttérben különböző bolygókról származó furcsa szerzetek: a futottak még köre. Miközben pontosan észleljük, hogy a sportversenyek világa felépítésében ma már mennyire közel jár az HBO-sorozatokhoz vagy a számítógépes szerepjátékokhoz, még mindig nehezen realizáljuk, nem állunk távol attól, hogy a Marvel mintájára – hősökkel és antihősökkel – kiépüljön egy Téli olimpia-univerzum.

Valószínűleg elsőre alig érzékelnénk a változást. A nézők többsége két olimpia között úgysem követi a téli sportokat, számukra mindegy lenne, milyen név és arc áll a rajthoz: Halfvarsson vagy Iversen helyett lehetne akár Loki vagy Odin is. Ráadásul számos olyan versenyszám akad, amelynél a sportolók arcát csak a rajtnál és a célban látjuk, mozgásukról pedig legfeljebb csak néhány szakember ismerné fel őket, így könnyű lenne bárkit behelyettesíteni. Mostanában ismét nagy vitákat vált ki az a filmes technikai fejlesztés, melynek nyomán egy-egy híresség fejét megkülönböztethetetlenül lehet valamely pornószínész testére illeszteni. Ezzel az eszközzel az unalmas szánkót vagy szkeletont is izgalmasabbá lehetne tenni; mennyivel többen néznék a versenyeket, ha Rihanna vagy Harry Styles suhanna le a pályán. A lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg így előttünk: nem kell többé foglalkoznunk a hideggel, a széllel, a kedvetlen közönséggel vagy a hóhiánnyal, hiszen minden számot szimulálni lehet. Biatlonban néhány erdei jelenetet kell csupán felvenni, majd komputerrel manipulálni, a lövészet már valószínűleg most is csak szimuláció: nem kell más, csak az elrontott lövések után bevágható bosszús (híres) arc. A lesiklókkal még könnyebb lenne a helyzet, néha egy-egy beszaladó pályamunkással vagy lezuhanó drónnal lehetne megtörni a verseny szabályos ritmusát.

A neveket az Ikea mintájára egyszerű, megjegyezhető szavakból, fogalmakból lehetne előállítani. Az idősebb generációt régi sportlegendák arcának és alakjának beillesztésével lehetne bevonni, de mindez keveredhetne akár a művészettörténet vagy a történelem nagy alakjaival is. Sífutásban például Modigliani győzne, mögötte Ingemar Stenmark lenne a második, a harmadik helyet Raszputyin szerezné meg. (Az oroszt szabálytalan előzés miatt kizárnák, így a negyedik helyen beérkező norvég Ragnarök kapná a bronzérmet.) Lennének nehézségek is, főleg azokkal a számokkal, amelyek már eleve saját univerzummal rendelkeznek, ilyen például a jégkorong. Azért itt is lenne mit fejleszteni: a régi jelenetekből számítógépek által összerakott meccseket olyan együttesek játszhatnák, mint az X-Men valamelyik mutánscsapata vagy A Galaxis őrzői szedett-vedett garnitúrája.

Nem lenne többé gond a nemzetek közötti versengéssel sem, hiszen a Téli olimpia globális kiadása mellett országokra szabott verziókat is készíthetnének. A magyarok számára a rövidpályás gyorskorcsolya lenne speciálisan kiépítve, és rajthoz állíthatnánk akár a Tenkes kapitányát vagy Zámbó Jimmyt is – a háttérben több tízezres közönség őrjöngene, köztük számos király és államfő. Az egyes országok sportszövetségeinek feladata ebben a szisztémában egyrészt a virtuális versenyzők kijelölésére korlátozódna, másrészt arra ügyelnének árgus szemekkel, hogy a globális versenyeken a nemzeti értékek optimálisan, a lehető legnagyobb turisztikai vonzerőt kifejtve jelenjenek meg. Nemcsak a magyarok álma teljesedne így be, de mindenkié, egyszerre. Még maga Coubertin báró is elégedetten csettintene a nyelvével. Már szinte hallom is. Sőt, látom.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.