Ha valaki a Thor: Ragnarök című film végén kivárja, míg lepereg a teljes stáblista, sokat fog megtudni világunk jelenlegi állapotáról. Pedig nem olvasható ott más, mint rengeteg számítógépes szakember neve, akik különböző speciális effektusokkal bűvészkedve jelenetről jelenetre, sőt pixelről pixelre építették fel a szuperhősök virtuális környezetét. A szépen strukturált, végtelennek tűnő névfolyamból kivehető az is, hogy a legkorszerűbb technikai eszközök felhasználásával milyen hatalmas szellemi energia áramlott a képekbe és a hangokba. Mindennek célja nem volt más, mint a tökéletes illúzió előállítása elsősorban egy olyan generáció számára, amely élete nagy részét ma már ilyesfajta álomvilágokban tölti. A képregényekből felépített univerzumok, a Harry Potter vagy A Gyűrűk Ura világa, a számítógépes játékok vizuális pszeudo-Paradicsomai úgy nyelik el a valódi Föld harminc év alatti lakóit, mint a Davy Jones által felébresztett szörny Jack Sparrow-t és hajóját A Karib-tenger kalózai 2-ben. (Hasonlataink is átalakulnak.)
E világra belülről kitekintve egyre inkább látszik az is, hogy életünk fölött, generációkon átnyúlva az algoritmusok vették át a hatalmat. Kiderült, hogy a többi közt a politika, a reklám, a tőzsde, a szórakozás, vagyis az élet különböző mezőit már régóta gépek, programok, statisztikai táblázatok irányítják, fenntartva függetlenségünk látszatát és döntéseink szabadságának illúzióját. A virtuális menekülőközegek tetszőlegesen bővíthető sora és az algoritmusok hatalmának terjeszkedése mögött pedig egyaránt az a feltételezés áll, hogy valamiképpen mégis létezhet egy otthonos, mert személyes igényeinkre szabott, és vágyainkból építkező világ, ahová el is juthatnánk, ha a viszonyok olyanok lennének. (De a viszonyok, azok nem olyanok, mondja erre Bertolt Brecht.)
Az otthonos világ illúziójának egyik legnyilvánvalóbb példája a téli olimpia: a nemzetek nemes versengése, az ifjúság és a tiszta érzelmek terepe, ahol a globális felmelegedés ellenére még mindig havas a pálya. A látszat mögött persze mindenki tudja a valóságot, az asztmásokból szuperhősöket előállító laboratóriumokkal, az izmokat optimalizáló algoritmusokkal, a különben csak űrhajókhoz használt fémekből készült sportszerekkel. A téli olimpia négyévente ismétlődő virtuális világbemutató, amely sok tekintetben hasonlít a mindenkori újabb Star Wars-epizódra. A szabályrendszer ugyanúgy ismert vagy könnyen elmagyarázható, az új szereplők is gyorsan bevezethetők; a hősökkel szemben rengeteg birodalmi katona áll, akik hol bobhoz öltözve, hol jégkorongkapus-jelmezben húzzák a rövidebbet; a háttérben különböző bolygókról származó furcsa szerzetek: a futottak még köre. Miközben pontosan észleljük, hogy a sportversenyek világa felépítésében ma már mennyire közel jár az HBO-sorozatokhoz vagy a számítógépes szerepjátékokhoz, még mindig nehezen realizáljuk, nem állunk távol attól, hogy a Marvel mintájára – hősökkel és antihősökkel – kiépüljön egy Téli olimpia-univerzum.
Valószínűleg elsőre alig érzékelnénk a változást. A nézők többsége két olimpia között úgysem követi a téli sportokat, számukra mindegy lenne, milyen név és arc áll a rajthoz: Halfvarsson vagy Iversen helyett lehetne akár Loki vagy Odin is. Ráadásul számos olyan versenyszám akad, amelynél a sportolók arcát csak a rajtnál és a célban látjuk, mozgásukról pedig legfeljebb csak néhány szakember ismerné fel őket, így könnyű lenne bárkit behelyettesíteni. Mostanában ismét nagy vitákat vált ki az a filmes technikai fejlesztés, melynek nyomán egy-egy híresség fejét megkülönböztethetetlenül lehet valamely pornószínész testére illeszteni. Ezzel az eszközzel az unalmas szánkót vagy szkeletont is izgalmasabbá lehetne tenni; mennyivel többen néznék a versenyeket, ha Rihanna vagy Harry Styles suhanna le a pályán. A lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg így előttünk: nem kell többé foglalkoznunk a hideggel, a széllel, a kedvetlen közönséggel vagy a hóhiánnyal, hiszen minden számot szimulálni lehet. Biatlonban néhány erdei jelenetet kell csupán felvenni, majd komputerrel manipulálni, a lövészet már valószínűleg most is csak szimuláció: nem kell más, csak az elrontott lövések után bevágható bosszús (híres) arc. A lesiklókkal még könnyebb lenne a helyzet, néha egy-egy beszaladó pályamunkással vagy lezuhanó drónnal lehetne megtörni a verseny szabályos ritmusát.
A neveket az Ikea mintájára egyszerű, megjegyezhető szavakból, fogalmakból lehetne előállítani. Az idősebb generációt régi sportlegendák arcának és alakjának beillesztésével lehetne bevonni, de mindez keveredhetne akár a művészettörténet vagy a történelem nagy alakjaival is. Sífutásban például Modigliani győzne, mögötte Ingemar Stenmark lenne a második, a harmadik helyet Raszputyin szerezné meg. (Az oroszt szabálytalan előzés miatt kizárnák, így a negyedik helyen beérkező norvég Ragnarök kapná a bronzérmet.) Lennének nehézségek is, főleg azokkal a számokkal, amelyek már eleve saját univerzummal rendelkeznek, ilyen például a jégkorong. Azért itt is lenne mit fejleszteni: a régi jelenetekből számítógépek által összerakott meccseket olyan együttesek játszhatnák, mint az X-Men valamelyik mutánscsapata vagy A Galaxis őrzői szedett-vedett garnitúrája.
Nem lenne többé gond a nemzetek közötti versengéssel sem, hiszen a Téli olimpia globális kiadása mellett országokra szabott verziókat is készíthetnének. A magyarok számára a rövidpályás gyorskorcsolya lenne speciálisan kiépítve, és rajthoz állíthatnánk akár a Tenkes kapitányát vagy Zámbó Jimmyt is – a háttérben több tízezres közönség őrjöngene, köztük számos király és államfő. Az egyes országok sportszövetségeinek feladata ebben a szisztémában egyrészt a virtuális versenyzők kijelölésére korlátozódna, másrészt arra ügyelnének árgus szemekkel, hogy a globális versenyeken a nemzeti értékek optimálisan, a lehető legnagyobb turisztikai vonzerőt kifejtve jelenjenek meg. Nemcsak a magyarok álma teljesedne így be, de mindenkié, egyszerre. Még maga Coubertin báró is elégedetten csettintene a nyelvével. Már szinte hallom is. Sőt, látom.
