Mélyi József: Pálya a magasban

Tarzan futása

Egotrip

Ha nagyvárosi maratont közvetítenek a tévében, néhány perc erejéig mindig rácsodálkozom, mennyien nézik a helyszínen, az út mentén állva a versenyt.

Bár a személyes jelenlét távolról értelmetlennek látszik, valószínűleg akadnak a nézők közt olyanok, akiket nemcsak a tömegrendezvény spektákulumjellege vonz, hanem például élőben akarják látni a futók halandó ember számára elképzelhetetlen tempóját. Megfigyeléseim során azonban mindig arra jutok, hogy ha a képernyőn látható lelkes emberek nemcsak a pillanatnyi látványra, de a verseny alakulására is kíváncsiak, nyilván jobban teszik, ha valamilyen technikai médium segítségével figyelik az eseményeket. Még így is lehetséges azonban, hogy „élőben” lemaradnak a kulcsmomentumról. Utólag, az összefoglalókból leszűrve ugyanis gyakran kiderül, hogy az adott maraton során egyetlen pillanat döntött a győzelemről vagy a vereségről. Így szokás ez a világ egyik leghíresebb futórendezvénye, a bostoni maraton esetében is – kivéve akkor, amikor nem történik semmi.

A kollektív emlékezetben a legnagyobb versenyként az 1982-es párbaj maradt meg, amelynek egyik résztvevője az esélytelenebb Dick Beardsley, a másik pedig Alberto Salazar volt, utóbbi néhány hónappal azelőtt a New York-i maratonon nem hivatalos világcsúcsot állított fel. Hosszú ideig egymás mellett haladtak, a kommentátoroknak volt idejük elmesélni, hogyan harcolt Salazar apja Fidel Castro oldalán a kubai forradalomban, majd miként fordult szembe vele, s telepedett le fiával az Egyesült Államokban. Sőt, azt is felidézhették, hogyan futott be egy évvel korábban Londonban Beardsley kéz a kézben egy norvég versenyzővel a célba, az első helyen osztozva. Most sokáig nem történt semmi, de a feszültség nőtt. Végül aztán sűrűsödni kezdtek a döntőnek látszó események, előbb egy busz visszapillantó tükre súrolta Beardsley-t – ugyanis az utcákat ellepő tömeg miatt a közlekedés is csak a verseny útvonalán volt lehetséges –, aki dühében rá is csapott a járműre. Néhány kilométerrel a cél előtt pedig, amikor már úgy tűnt, hogy Salazar végleg elhúz a fáradó, és lábát egyre merevebben emelő ellenfelétől, eljött a momentum: Beardsley belelépett egy kátyúba. Először úgy látszott, megsérült, de épp ellenkezőleg: combizmából hirtelen eltűnt a görcs, s futni kezdett, mint a nyúl. A végén a közönség tombolása közepette majdnem befogta Salazart, aki utolsó erejével szakította át a célszalagot, utána összeesett, s azonnali infúzióra szorult.

A másik, utólag egyetlen jelenetre kihegyezett verseny 1936-ban zajlott, szintén párbaj formájában. Johnny Kelley esélyesként jócskán lemaradva haladt a második helyen; helyezéséről sokáig ő maga sem tudott, mivel a szinte ismeretlen indián futó, Ellison „Tarzan” Brown már a rajtnál ellépett tőle, percekkel előtte járt. Sokáig még a sajtó munkatársai is tévesen az üldözőt követték, csak jó néhány kilométer után tanácsolta nekik egy pályabíró, hogy eredjenek a valódi éllovas után. Mire a kocsikkal behozták Tarzant, ő már le is lassított. Szerette saját tempóját futni, általában gyorsan kezdett, majd sokszor szinte bevárta ellenfeleit. Kelley a Newton-hegyeknek nevezett domboknál érte be poroszkáló ellenfelét, sőt, ahogy elhaladt mellette, még barátságosan rá is vert a fenekére – „gyerünk, fiú, húzz bele”. Brown azonban megalázónak érezte az érintést, és az utolsó dombnál mint a puskagolyó faképnél hagyta Kelleyt (aki élete végéig bánta a saját gesztusát), s nagy előnnyel győzött. A legenda szerint ezt a helyet azóta hívják Heartbreak Hillnek, mivel Tarzan ott törte össze Kelley szívét.

Brown nem az első indián volt, aki megnyerte a bostoni versenyt, 1907-ben az onondaga törzshöz tartozó Thomas Longboat győzött; a döntő pillanat abban az évben talán akkor jött el, amikor a pályán keresztülhaladó tehervonat elvágta a mezőnyt, az üldözők körbe-körbe szaladgáltak, amíg újra fel nem nyitották a sorompót. Talán Longboat példája is ott járt Brown fejében – aki a Tarzan becenevet azért kapta, mert imádott köteleken fáról fára ugrálni –, amikor versenyezni kezdett. Már gyerekkorában rászolgált a narragansett törzsbeli nevére, a Szarvaslábra; alig maradt le felnőtt példaképei mögött, akiket a mezőn, edzéseik közben követett. Kimaradt az iskolából, s egész életében egyszerűbb észjárású maradt, mint Forrest Gump: „azt mondták róla, a lábai milliókat érnek, a feje viszont csak 10 centet”. 1935-ben még édesanyja ruháiból varrt trikóban indult a bostoni maratonon, 5 mérfölddel a vége előtt ledobta a cipőit, mezítláb ért célba. A következő évi győzelem után meghívták az olimpiai csapatba; a New York-i kikötőben a Berlinbe induló hajón felmászott a kéményre, hogy onnan már lássa Németországot. Az olimpiai faluban is komoly feltűnést keltett: piros-fehér-zöld ruhában mászkált, így messziről magyarnak hitték, bár az összképen kicsit rontott a tollas tiroli kalap. Az olimpián máig tisztázatlan körülmények között feladni kényszerült a versenyt: egyesek szerint sérve volt, egy későbbi beszámolóban arról olvasni, hogy a verseny előtt egy sörözőben nácikkal verekedett, rövid időre le is csukták, de az is lehet, hogy miután megállt, nem értette az orvost, aki elmondta neki, hogy szívesen kimasszírozza a lábából a görcsöt, de így tiltott segítségnyújtás elfogadásáért kizárják.

Amerikában hamar visszaszerezte elvesztett hírnevét: egymást követő két napon két maratont nyert, egyet New Yorkban, egyet New Hampshire-ben, ahová éjszaka stoppal jutott át. Tanácsokat alig fogadott el, rajt előtt megevett fél tucat hotdogot. 1938-ban az élbolyban haladt Bostonban, de melege lett, s egy hídról beugrott lubickolni az út menti tóba; hátrányát már nem tudta ledolgozni. 1939-ben övé volt a világ leggyorsabb ideje, de a bostoni maratonra csak úgy tudott benevezni, hogy kölcsönkért valakitől egy dollárt; ekkor nyerte meg másodszor a versenyt. Úgy tűnt, ő az 1940-es olimpia legnagyobb esélyese, de közbejött a háború. A versenyzéssel leállt, alkalmi munkákból tengődött, útépítéseken dolgozott. 1954-ben egy fiatal tengerész nem hitt neki, hogy valaha nagy futó volt. Fogadtak, futottak, Tarzan 5 dollárt nyert. A nélkülözések ellenére egy késői interjúban azt mondta: „Sokkal jobban éltem, mint az őseim.” Tarzan Brown 1975-ben halt meg; két narragansett törzsbéli férfi elmérgesedett vitája során egy teherautó ütötte el. Egykori vetélytársa, Johnny Kelley 2004-ben hunyt el; élete során 58 alkalommal futotta le a Bostont, utoljára 1992-ben, 84 éves korában, a közönség nagy ünneplése közepette.

Neked ajánljuk