Mélyi József

Egy médium kora

Meghalt Szepesi György
szerző
Mélyi József
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Apám sokszor elmesélte, milyen érzés volt, amikor először megszólalt a házukban a rádió. 1927-ben a kis zalai faluban ez volt az első készülék, és Mayer kántortanítóékhoz eljött Széchenyi grófnő is, hogy belehallgasson az adásba.

Nem tudom, hogy Szepesi György mikor hallotta először a bemondók kissé még recsegő hangját, de talán már ugyanebben az időben odaülhetett a dobozhoz – apja, Friedländer Miklós könyvelőként dolgozott a húszas években Budapesten; akkoriban a készülék státuszszimbólum is volt. Apám és Szepesi majdnem egyidősek voltak, a földrajzi és társadalmi távolság ellenére hasonlóak lehettek a gyermekkori történeteik, és egész generációjuk bizonyosan osztozott a világot jelentő futball és a világot szinkronizáló rádió iránti elragadtatásban. A húszas években született korosztály fiatalon tulajdonképpen mindent a rádióból tudott meg, és még középkorúan is ragaszkodott hozzá; nem véletlen, hogy Szilágyi György írása, a Hanyas vagy? („’28-as? Mi félszavakból is megértjük egymást.”) 1976-ban rádióra készült. A hetvenes évek közepére azonban Magyarországon a rádió fogalma már több generáció számára is elválaszthatatlanul összenőtt Szepesi György nevével – gyerekkoromban apám a 6:3 történetét természetesen együtt mesélte a közvetítés eksztatikus élményével.

 

A kor hangjai

Szepesi a vele készült időskori interjúkban mindig hangsúlyozta, mekkora szerepet játszott a véletlen abban, hogy a rádióhoz került. Hogy túlélve a munkaszolgálatot, szinte egy időben a felszabadulással hogyan jelentkezett egy meghallgatásra, s hogyan lett rövid időn belül az első számú szpíker. A szerencse megragadásának képessége azonban nem a véletlennel magyarázható. Mint generációjának annyi tagja, Szepesi is sokszorosan többet élt már ekkor a korához képest, többet látott gonoszságból és jóságból, többet tudott a túlélésről vagy a váratlan elmúlásról, mint Magyarországon bármely későbbi korosztály. S ezzel párhuzamosan többet sejtett már a tiszta lappal indulás adományáról és arról az előnyről is, amely a félszavak másik felének elharapásával jár.

Hamar feltűnik különleges tehetsége, „közismert hevülete” gyorsan a védjegyévé válik. 1947-ben már tapasztalt közvetítőként, a Heti sportszemle szerkesztőjeként ő igazítja el atyaian a tanfolyamról érkezett Gulyás Gyulát, akivel egy évvel később már együtt számolnak be a londoni olimpia magyar diadalairól. 1948-ban más feladatok is várják a népszerű és egyéni hangú Szepesit: gyárakból közvetít a „hároméves terv szolgálatában”. Az ötvenes évek elejétől hangja összefonódik az Arany­csapattal; orgánuma ugyanolyan természetes része a Rákosi-korszak mé­diahangzásának, mint Bárdy Györgyé vagy a filmhíradókat narrátorként kísérő Bán Györgyé. A futball révén szerzett népszerűsége arra is alkalmassá teszi, hogy rajta keresztül a politikai tartalmak akadálytalanul áramoljanak a megcélzott néphez. Politikusokat interjúvol, úttörők versenyéről tudósít, dolgozik az aktív sportra és osztályharcra buzdító Civil a pályán forgatókönyvén. Mindig megbízható és mindenkivel közvetlen – ezzel állhat összefüggésben, hogy 1950-ben a Belügyminisztérium beszervezi.

A sport területén Szepesi lesz „a hang”; általános elismerés övezi választékos nyelvhasználatát, lendületességét. „Mondatai az izgalom hevében is kerekek, világosak, kifejezései­ben szemléletességre, változatosságra törekszik” – írja egy róla szóló 1953-as nyelvtudományi tanulmány. Korunk embere nehezen tud belehelyezkedni az egykori „egyetlen hang” élményébe, még akkor is, ha anakronisztikus módon képek nélkül hallgatja végig a 6:3 közvetítését. A mából visszatekintve, amikor bárki bármely mérkőzés jeleneteihez szinte bármikor hozzáférhet, és egy-egy játékosról a játék minden pillanatában privát és megosztható mozgóképfelvétel készíthető, nehéz rekonstruálni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a távoli, egyszeri jelenség átadása egyetlen ember hangján és plasztikus megjelenítőképességén múlt. Szepesi – ez ma is visszahallgatható – rendkívüli médium volt; ha lehetne összehasonlítási alapot teremteni, talán a világ egykori legjobb szpíkere.

Úgy tűnt, hogy az 1954-es világbajnoksággal az Aranycsapat mellett „a londoni győzelem rádióbemondója” is csúcsra ér. A brazilok elleni negyeddöntő után a hazai sajtóban már szinte fokozhatatlan a lelkesedés, amiből a kommentátornak is kijut: „Szepesi Györgyöt is élteti ez az üdvözlet, a magyar csapat 12., majd 11. és végül 10. játékosát” – írja a meccsen elszenvedett sérülésre és kiállításra utalva a Szabad Nép. Azután következik a nyugatnémetek elleni berni vereség, és a korábbi pattogó, szinte a vidámabb magyar nótákra emlékeztető ritmus helyét Szepesi közvetítésében is a kesergő veszi át, a meccs végén pedig a kijelentés: „vége”. A kudarc után a pártvezetés – mivel „általában az egész sajtó és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdeklődését a világbajnokság iránt” – a Népsport főszerkesztője, Feleki László mellett Szepesit is személyesen felelőssé teszi. A sportbeli mélypontot két évvel később az erkölcsi követi. 1956. október 24-én Szepesi a Magyar Rádióban beszédet olvas fel: a békés tüntetéseket a fiatalok sorai között meghúzódó ellenforradalmárok „vérfürdővé akarták változtatni, a magyar ifjúság jövőjét próbálják tönkretenni! Ne engedjétek!” „Milyen örömmel tapsolhatnánk már most vasárnap Kocsisnak, Grosicsnak, Czibornak és a többi kimagasló tudású labdarúgónknak a svédek elleni mérkőzésen.” November 4-én a Népszava már arról ír, hogy Szepesi megszökött az országból.

 

„Jönnek a csehszlovákok!”

A forradalom után a karrierje zökkenőmentesen folyatódik; Szepesi műsort vezet és könyvet ír, a korai Kádár-rendszerben a válogatott meccsekről, a világbajnokságokról és az olimpiákról elsősorban az ő közvetítésében kapnak képet (hangot) Magyarországon. Mindig pontos és tájékozott; képes arra, hogy a legdrá­maibb helyzetekben később szállóigévé váló frappáns fordulatokat alkosson; néha azért már óvatosan bírál, sokszor továbbra is határtalanul lelkesedik. Közben azonban nem is észrevétlenül átalakul a nyilvánosság szerkezete, s már a hatvanas évek elején megjelenik a sajtóban a vélemény: a sportközvetítések területén a televízió – bár egyelőre a rádió és Szepesi vezető szerepe, nem utolsósorban az általa meghonosított Körkapcsolás jóvoltából megingathatatlan – a jövőben erős konkurenciát támaszthat. Az évtized közepén új médiaszemélyiségek lépnek színre, és a társadalmi szinkronizáció leghatékonyabb eszközévé a tévé válik. A televízió és a rádió közti őrségváltás szimbolikusan az érintettek által néha szándékosan túljátszott Vitray–Szepesi-ellentétben mutatkozik meg. Mai füllel is jól érzékelhető, ahogy az 1967-es Táncdalfesztivál zsűrijének (összesen 30 tag!) bemutatása során maga a közönség is azt mérlegeli, melyikük kap több tapsot. (Bodrogi Gyulának azonban egymagában több jut, mint kettejüknek együtt.) A konkurenciaharc nyomán a rádióban új műsortípusok bukkannak fel, és Szepesi is új területeken próbálja ki magát: 139–660 címmel elindul a Magyar Rádió automata közönségszolgálata, amelyben a népszerű közvetítő a közönség kívánságait teljesíti archív felvételek felhasználásával – a műsorról készült, s akkoriban nagy sikert aratott Hofi-kabarészám az utókor számára már érthetetlen. 1969 első napján, szintén közkívánatra, Kádár János áll Szepesi mikrofonja elé, s gondolatai érthető módon problémamentesen jutnak el a hallgatókhoz.

Az 1969-es marseille-i csapás után (amelynek közvetítéséből a „Jönnek a csehszlovákok!” még magát Csehszlovákiát is túlélte) végleg átrendeződnek az erőviszonyok; Végh Antal a jelenséget később így ragadja meg: „Szepesi népszerűségét – futballügyben – átvették a humoristák.” A kritika új szelepekhez jut, a tévében körülrajongott futballistákon egyszerre viccelődnek a rádiókabaréban és a Ludas Matyiban. Az új szórakoztató médiakomplexum – amely annyira belterjes, mintha alakítói és résztvevői valamennyien iskolatársak lettek volna a régmúltban – egyik legbizarrabb lenyomata Vitray és Szepesi közös fellépése 1970 szilveszterén a televízióban. A két műsorvezető hófúvásban koccint egymással a Clark Ádám téren, s mielőtt éjfélt ütne az óra, Szepesi fogalmazza meg kívánságait a következő évre: „Ugyanazt a nyugodt politikai légkört, amely az elmúlt évtizedben jellemezte hazánk életét, ezt kívánom 1971-re.”

Miközben az évtized elején a nyugalom inkább fagyosnak tűnik, a labdarúgás az első elszalasztott vb-szereplést követő fogadkozások ellenére lejtmenetben marad, s a nyilvánosság 1974-re logikusan jut el Végh Antal Miért beteg a magyar futball? kérdéséhez. A rövid időn belül már csak pult alól beszerezhető könyvben a szerző egyik legélesebb támadása Szepesi ellen irányul: „Később, amint tudjuk, a labdarúgás változott, Szepesi azonban nem. Úgy tett, mintha nagy meccseket (…) közvetítene, holott akkorra már Szepesinek nem maradt egyéb, mint a magyar futball presztízsének védelme.” A szpíker ezek szerint túljátszotta a szerepét, „félrevezette a közvéleményt”, s a lelátókon jogosan hangzott fel unalmas meccseken a „Ne hazudj, Szepesi!”. 1975-től – inkább száműzetésként, mint jutalomból – három éven át a Magyar Rádió bonni tudósítója; nem tudom, ebben a helyzetben milyen lehetett számára elviselni a Bernre vonatkozó együttérző megjegyzéseket.

 

A rádió öregkora

1978 decemberében azonban új szakasz kezdődik Szepesi életében: az argentínai kudarc után a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökévé nevezik ki. A feladathoz és a helyzethez képest naiv módon lát munkához: „Ismerem pontosan a helyzetet és meggyőződésem, hogy a mi futballunkban sok a jó szándékú, segíteni kész ember, csak feladatot kell adni nekik, építeni kell rájuk, nem elriasztani őket.” Néhány hónap múltán, mélyebben belelátva a posványba, már elveszti kezdeti illúzióit, de – bundabotrányok, strukturális, személyi és premizálási problémák közepette – halad tovább. Ahogy Zsolt Róbert a Sportolók, sporterkölcsök című könyvében megfogalmazta: „felemelte a zászlót, vitte, vitte, ment vele az élen, aztán egyszerre csak hátranézett és rá kellett ébrednie, hogy egyedül van”. Néhány, a jellemétől távol álló radikálisabb intézkedés nyomán a felszínen még egy pillanatra rendben lévőnek látszik minden, hogy azután elkövetkezzen az 1986-os mexikói 0:6, s az életút betetőzése helyett a magyar labdarúgás csődje.

A nyolcvanas évek második felében a médiahelyzet már alapjaiban különbözik a korábbiaktól, és minden kritikus hang sokkal élesebb; Szepesit – aki a rádió szórakoztató és sportfőosztálya vezetőjeként, majd a FIFA végrehajtó bizottsági tagjaként megmarad fontos embernek – sem csupán a lelátói rigmusokban vagy egy-egy könyvben támadják. A rendszerváltás után előkerül az ’56-os szerepvállalása, 2006-ban derül fény ügynöki múltjára. S mintha ezzel párhuzamosan töretlenül, sőt egyre erőteljesebben fényeződne (át) a távoli múlt: az Aranycsapat heroizálásával együtt Szepesi is az egyre sűrűsödő megemlékezések része, kitüntetésekkel halmozzák el, interjúk, emlékezések százaiban foglalkoznak a dicsőséges pillanatok felelevenítésével. Mégis, 1986 után már semmi sem a régi. S most, Szepesi halála után mintha 96 megélt éve egyenlő szakaszokba rendeződne: az első 32 évet a berni vereség, a másodikat Irapuato zárja le. Sőt, mintha a csaknem egy évszázad a Magyar Rádió (sport)történetéhez kapcsolódva is szabályosan – leginkább talán negyedszázadokra osztva – tagolható lenne, a hőskortól egészen a (sport)műhelyek felbomlásáig, s a médium eljelentéktelenedéséig. Nemrég arra gondoltam, megkérdezem a gyerekeimtől, hallottak-e valaha Szepesi Györgyről, de rájöttem, valójában már azt sem tudnám elmagyarázni nekik, mit is jelentett nekem évtizedekkel ezelőtt a rádió.

szerző
Mélyi József
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...