Mélyi József

Egy médium kora

Meghalt Szepesi György

Nekrológ

Apám sokszor elmesélte, milyen érzés volt, amikor először megszólalt a házukban a rádió. 1927-ben a kis zalai faluban ez volt az első készülék, és Mayer kántortanítóékhoz eljött Széchenyi grófnő is, hogy belehallgasson az adásba.

Nem tudom, hogy Szepesi György mikor hallotta először a bemondók kissé még recsegő hangját, de talán már ugyanebben az időben odaülhetett a dobozhoz – apja, Friedländer Miklós könyvelőként dolgozott a húszas években Budapesten; akkoriban a készülék státuszszimbólum is volt. Apám és Szepesi majdnem egyidősek voltak, a földrajzi és társadalmi távolság ellenére hasonlóak lehettek a gyermekkori történeteik, és egész generációjuk bizonyosan osztozott a világot jelentő futball és a világot szinkronizáló rádió iránti elragadtatásban. A húszas években született korosztály fiatalon tulajdonképpen mindent a rádióból tudott meg, és még középkorúan is ragaszkodott hozzá; nem véletlen, hogy Szilágyi György írása, a Hanyas vagy? („’28-as? Mi félszavakból is megértjük egymást.”) 1976-ban rádióra készült. A hetvenes évek közepére azonban Magyarországon a rádió fogalma már több generáció számára is elválaszthatatlanul összenőtt Szepesi György nevével – gyerekkoromban apám a 6:3 történetét természetesen együtt mesélte a közvetítés eksztatikus élményével.

 

A kor hangjai

Szepesi a vele készült időskori interjúkban mindig hangsúlyozta, mekkora szerepet játszott a véletlen abban, hogy a rádióhoz került. Hogy túlélve a munkaszolgálatot, szinte egy időben a felszabadulással hogyan jelentkezett egy meghallgatásra, s hogyan lett rövid időn belül az első számú szpíker. A szerencse megragadásának képessége azonban nem a véletlennel magyarázható. Mint generációjának annyi tagja, Szepesi is sokszorosan többet élt már ekkor a korához képest, többet látott gonoszságból és jóságból, többet tudott a túlélésről vagy a váratlan elmúlásról, mint Magyarországon bármely későbbi korosztály. S ezzel párhuzamosan többet sejtett már a tiszta lappal indulás adományáról és arról az előnyről is, amely a félszavak másik felének elharapásával jár.

Hamar feltűnik különleges tehetsége, „közismert hevülete” gyorsan a védjegyévé válik. 1947-ben már tapasztalt közvetítőként, a Heti sportszemle szerkesztőjeként ő igazítja el atyaian a tanfolyamról érkezett Gulyás Gyulát, akivel egy évvel később már együtt számolnak be a londoni olimpia magyar diadalairól. 1948-ban más feladatok is várják a népszerű és egyéni hangú Szepesit: gyárakból közvetít a „hároméves terv szolgálatában”. Az ötvenes évek elejétől hangja összefonódik az Arany­csapattal; orgánuma ugyanolyan természetes része a Rákosi-korszak mé­diahangzásának, mint Bárdy Györgyé vagy a filmhíradókat narrátorként kísérő Bán Györgyé. A futball révén szerzett népszerűsége arra is alkalmassá teszi, hogy rajta keresztül a politikai tartalmak akadálytalanul áramoljanak a megcélzott néphez. Politikusokat interjúvol, úttörők versenyéről tudósít, dolgozik az aktív sportra és osztályharcra buzdító Civil a pályán forgatókönyvén. Mindig megbízható és mindenkivel közvetlen – ezzel állhat összefüggésben, hogy 1950-ben a Belügyminisztérium beszervezi.

A sport területén Szepesi lesz „a hang”; általános elismerés övezi választékos nyelvhasználatát, lendületességét. „Mondatai az izgalom hevében is kerekek, világosak, kifejezései­ben szemléletességre, változatosságra törekszik” – írja egy róla szóló 1953-as nyelvtudományi tanulmány. Korunk embere nehezen tud belehelyezkedni az egykori „egyetlen hang” élményébe, még akkor is, ha anakronisztikus módon képek nélkül hallgatja végig a 6:3 közvetítését. A mából visszatekintve, amikor bárki bármely mérkőzés jeleneteihez szinte bármikor hozzáférhet, és egy-egy játékosról a játék minden pillanatában privát és megosztható mozgóképfelvétel készíthető, nehéz rekonstruálni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a távoli, egyszeri jelenség átadása egyetlen ember hangján és plasztikus megjelenítőképességén múlt. Szepesi – ez ma is visszahallgatható – rendkívüli médium volt; ha lehetne összehasonlítási alapot teremteni, talán a világ egykori legjobb szpíkere.

Úgy tűnt, hogy az 1954-es világbajnoksággal az Aranycsapat mellett „a londoni győzelem rádióbemondója” is csúcsra ér. A brazilok elleni negyeddöntő után a hazai sajtóban már szinte fokozhatatlan a lelkesedés, amiből a kommentátornak is kijut: „Szepesi Györgyöt is élteti ez az üdvözlet, a magyar csapat 12., majd 11. és végül 10. játékosát” – írja a meccsen elszenvedett sérülésre és kiállításra utalva a Szabad Nép. Azután következik a nyugatnémetek elleni berni vereség, és a korábbi pattogó, szinte a vidámabb magyar nótákra emlékeztető ritmus helyét Szepesi közvetítésében is a kesergő veszi át, a meccs végén pedig a kijelentés: „vége”. A kudarc után a pártvezetés – mivel „általában az egész sajtó és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdeklődését a világbajnokság iránt” – a Népsport főszerkesztője, Feleki László mellett Szepesit is személyesen felelőssé teszi. A sportbeli mélypontot két évvel később az erkölcsi követi. 1956. október 24-én Szepesi a Magyar Rádióban beszédet olvas fel: a békés tüntetéseket a fiatalok sorai között meghúzódó ellenforradalmárok „vérfürdővé akarták változtatni, a magyar ifjúság jövőjét próbálják tönkretenni! Ne engedjétek!” „Milyen örömmel tapsolhatnánk már most vasárnap Kocsisnak, Grosicsnak, Czibornak és a többi kimagasló tudású labdarúgónknak a svédek elleni mérkőzésen.” November 4-én a Népszava már arról ír, hogy Szepesi megszökött az országból.

 

„Jönnek a csehszlovákok!”

A forradalom után a karrierje zökkenőmentesen folyatódik; Szepesi műsort vezet és könyvet ír, a korai Kádár-rendszerben a válogatott meccsekről, a világbajnokságokról és az olimpiákról elsősorban az ő közvetítésében kapnak képet (hangot) Magyarországon. Mindig pontos és tájékozott; képes arra, hogy a legdrá­maibb helyzetekben később szállóigévé váló frappáns fordulatokat alkosson; néha azért már óvatosan bírál, sokszor továbbra is határtalanul lelkesedik. Közben azonban nem is észrevétlenül átalakul a nyilvánosság szerkezete, s már a hatvanas évek elején megjelenik a sajtóban a vélemény: a sportközvetítések területén a televízió – bár egyelőre a rádió és Szepesi vezető szerepe, nem utolsósorban az általa meghonosított Körkapcsolás jóvoltából megingathatatlan – a jövőben erős konkurenciát támaszthat. Az évtized közepén új médiaszemélyiségek lépnek színre, és a társadalmi szinkronizáció leghatékonyabb eszközévé a tévé válik. A televízió és a rádió közti őrségváltás szimbolikusan az érintettek által néha szándékosan túljátszott Vitray–Szepesi-ellentétben mutatkozik meg. Mai füllel is jól érzékelhető, ahogy az 1967-es Táncdalfesztivál zsűrijének (összesen 30 tag!) bemutatása során maga a közönség is azt mérlegeli, melyikük kap több tapsot. (Bodrogi Gyulának azonban egymagában több jut, mint kettejüknek együtt.) A konkurenciaharc nyomán a rádióban új műsortípusok bukkannak fel, és Szepesi is új területeken próbálja ki magát: 139–660 címmel elindul a Magyar Rádió automata közönségszolgálata, amelyben a népszerű közvetítő a közönség kívánságait teljesíti archív felvételek felhasználásával – a műsorról készült, s akkoriban nagy sikert aratott Hofi-kabarészám az utókor számára már érthetetlen. 1969 első napján, szintén közkívánatra, Kádár János áll Szepesi mikrofonja elé, s gondolatai érthető módon problémamentesen jutnak el a hallgatókhoz.

Az 1969-es marseille-i csapás után (amelynek közvetítéséből a „Jönnek a csehszlovákok!” még magát Csehszlovákiát is túlélte) végleg átrendeződnek az erőviszonyok; Végh Antal a jelenséget később így ragadja meg: „Szepesi népszerűségét – futballügyben – átvették a humoristák.” A kritika új szelepekhez jut, a tévében körülrajongott futballistákon egyszerre viccelődnek a rádiókabaréban és a Ludas Matyiban. Az új szórakoztató médiakomplexum – amely annyira belterjes, mintha alakítói és résztvevői valamennyien iskolatársak lettek volna a régmúltban – egyik legbizarrabb lenyomata Vitray és Szepesi közös fellépése 1970 szilveszterén a televízióban. A két műsorvezető hófúvásban koccint egymással a Clark Ádám téren, s mielőtt éjfélt ütne az óra, Szepesi fogalmazza meg kívánságait a következő évre: „Ugyanazt a nyugodt politikai légkört, amely az elmúlt évtizedben jellemezte hazánk életét, ezt kívánom 1971-re.”

Miközben az évtized elején a nyugalom inkább fagyosnak tűnik, a labdarúgás az első elszalasztott vb-szereplést követő fogadkozások ellenére lejtmenetben marad, s a nyilvánosság 1974-re logikusan jut el Végh Antal Miért beteg a magyar futball? kérdéséhez. A rövid időn belül már csak pult alól beszerezhető könyvben a szerző egyik legélesebb támadása Szepesi ellen irányul: „Később, amint tudjuk, a labdarúgás változott, Szepesi azonban nem. Úgy tett, mintha nagy meccseket (…) közvetítene, holott akkorra már Szepesinek nem maradt egyéb, mint a magyar futball presztízsének védelme.” A szpíker ezek szerint túljátszotta a szerepét, „félrevezette a közvéleményt”, s a lelátókon jogosan hangzott fel unalmas meccseken a „Ne hazudj, Szepesi!”. 1975-től – inkább száműzetésként, mint jutalomból – három éven át a Magyar Rádió bonni tudósítója; nem tudom, ebben a helyzetben milyen lehetett számára elviselni a Bernre vonatkozó együttérző megjegyzéseket.

 

A rádió öregkora

1978 decemberében azonban új szakasz kezdődik Szepesi életében: az argentínai kudarc után a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökévé nevezik ki. A feladathoz és a helyzethez képest naiv módon lát munkához: „Ismerem pontosan a helyzetet és meggyőződésem, hogy a mi futballunkban sok a jó szándékú, segíteni kész ember, csak feladatot kell adni nekik, építeni kell rájuk, nem elriasztani őket.” Néhány hónap múltán, mélyebben belelátva a posványba, már elveszti kezdeti illúzióit, de – bundabotrányok, strukturális, személyi és premizálási problémák közepette – halad tovább. Ahogy Zsolt Róbert a Sportolók, sporterkölcsök című könyvében megfogalmazta: „felemelte a zászlót, vitte, vitte, ment vele az élen, aztán egyszerre csak hátranézett és rá kellett ébrednie, hogy egyedül van”. Néhány, a jellemétől távol álló radikálisabb intézkedés nyomán a felszínen még egy pillanatra rendben lévőnek látszik minden, hogy azután elkövetkezzen az 1986-os mexikói 0:6, s az életút betetőzése helyett a magyar labdarúgás csődje.

A nyolcvanas évek második felében a médiahelyzet már alapjaiban különbözik a korábbiaktól, és minden kritikus hang sokkal élesebb; Szepesit – aki a rádió szórakoztató és sportfőosztálya vezetőjeként, majd a FIFA végrehajtó bizottsági tagjaként megmarad fontos embernek – sem csupán a lelátói rigmusokban vagy egy-egy könyvben támadják. A rendszerváltás után előkerül az ’56-os szerepvállalása, 2006-ban derül fény ügynöki múltjára. S mintha ezzel párhuzamosan töretlenül, sőt egyre erőteljesebben fényeződne (át) a távoli múlt: az Aranycsapat heroizálásával együtt Szepesi is az egyre sűrűsödő megemlékezések része, kitüntetésekkel halmozzák el, interjúk, emlékezések százaiban foglalkoznak a dicsőséges pillanatok felelevenítésével. Mégis, 1986 után már semmi sem a régi. S most, Szepesi halála után mintha 96 megélt éve egyenlő szakaszokba rendeződne: az első 32 évet a berni vereség, a másodikat Irapuato zárja le. Sőt, mintha a csaknem egy évszázad a Magyar Rádió (sport)történetéhez kapcsolódva is szabályosan – leginkább talán negyedszázadokra osztva – tagolható lenne, a hőskortól egészen a (sport)műhelyek felbomlásáig, s a médium eljelentéktelenedéséig. Nemrég arra gondoltam, megkérdezem a gyerekeimtől, hallottak-e valaha Szepesi Györgyről, de rájöttem, valójában már azt sem tudnám elmagyarázni nekik, mit is jelentett nekem évtizedekkel ezelőtt a rádió.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.