Mélyi József

Nyerőgéplélek

A futballvébé tanulságai
szerző
Mélyi József
publikálva
2018/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nehéz megtippelni, ki mennyit nyert ezzel a világbajnoksággal. Vajon a most rivaldafényben fürdőző politikusoknak hajt-e hasznot a közeljövőben a siker?

Nehéz megtippelni, ki mennyit nyert ezzel a világbajnoksággal. Vajon a most rivaldafényben fürdőző politikusoknak hajt-e hasznot a közeljövőben a siker? Lehetséges-e, hogy néhány év múlva annyira unni fogjuk majd a sorozatos francia győzelmeket, mint fél évtizeddel ezelőtt a spanyolok győzelmeit? Elképzelhető-e, hogy az elkövetkező hónapokban még ennél is nagyobb üzlet lesz a labdarúgás? Ha most pontosítanánk és rendszereznénk a fenti kérdéseket, nyilván sokan akadnának, akik konkrét fogadásokat kötnének az egyes témákban – az esélylatolgatáshoz felidéznék magukban, mennyit élt még az argentin junta az 1978-as rendezés után, s hogyan jutottak a kilencvenes évek elején ismét csúcsra a brazilok. (Az üzlettel kapcsolatban nincs korábbi példa, ráadásul nem lehetne sokat nyerni, mert csak minimális esély lenne a recesszióra.)

Ha a saját csapat híján érzelmi menekültté vált futballokos magyar nem otthon, magányosan, hanem nomádként bolyongva, pesti kocsmákba betérve, balatoni strandtévéken nagy tömegben nézte a vébé egyenes kieséses szakaszát, az óhatatlanul is kihallgatott beszélgetésekből és kilesett telefonnyomogatásokból rájöhetett, hogy Magyarországon most már tippmixvilág van. Mindenki fogad: az első félidőben másfélnél több gól esik-e szöglet után, a másodikban adnak-e videóbírós tizenegyest, és lesz-e páros kiállítás négymeccses kötésben. Nem is kellett volna hallgatózni, a fogadások kultúrája a közvetítésekben is visszhangzott. Átlagosan kétpercenként hangzott el egy-egy értelmetlen statisztika azzal kapcsolatban, hogy a hatvanas évek óta hányszor rúgott európai csapat kettőnél több gólt dél-amerikaiak ellen vívott meccseken, vagy tudott-e fordítani valaha vb-negyeddöntőben az az együttes, amely öngóllal került hátrányba. Mintha a kommentátorok folyamatosan az előjelekbe kapaszkodó, megszállott fogadókhoz beszéltek volna – hasonló lenne talán, ha Monte-Carlóból rulettet közvetítenének –, előre jelezve a közeljövőt a múltbeli adatok, statisztikák, de inkább hiedelmek, babonák alapján. A szavakban az emberöltőnyi vagy még távolabbi múlt kapcsolódott össze a néhány perc múlva bekövetkező jövővel, s ugyanez a struktúra jelent meg a képekben is: míg a felvezetőkben a játékra váró nemzetek nyolcvanas évekbeli híres góljait idézték fel, addig a képernyő jobb felső sarkában már ott állt az utalás – holnap mások játszanak. Ebben a virtuális környezetben a statisztikákba burkolt néző számára minden nyerhetőnek és egyben kiszámíthatónak is látszik.

 

Matuidi pótolása

A vébén minden előre lejátszottnak tűnt – utólag kiderült, hogy egy gép már májusban megmondta, ki lesz a győztes. Az előző világversenyek tapasztalatából kiindulva pontosan kiszámítható volt, hogy a házigazdával kapcsolatos nyugati problémák – a szíriai háború, a Krím bekebelezése, az emberi jogok sárba tiprása – mintha soha nem is léteztek volna, s ezt a politikusoknak még indokolniuk sem kellett, elég volt annyit mondaniuk, hogy a sport ünnepe. A nézőterekre tekintve sem érződött semmilyen feszültség, bár talán még sohasem tűntek ennyire kulisszaszerűnek a stadionok; mintha a reklámok mellett a közönséget is vetítették volna. (A szimuláció gyanúját erősíthetné, hogy általában a messzebbről érkezett szurkolók voltak többen – ezt persze Patyomkin hagyománya mellett magyarázhatja akár a globalizáció is.) A közvetítések is elgépiesedtek: a vágások ritmusa, a kamerák szöge, az állás és a gólszerzők nevének felvillantása szinte másodpercre megjósolható volt. Szintén bekerült a sztenderd elemek közé a videóbírók bemutatása, különösen az a beállítás, amelyben a megfigyelőket – mint egy megfigyelő kamerán át – felülről és kissé hátulról láthattuk. Az Ocean’s Elevent idéző nézetbe csak a bírók meze hozott némi színt.

Maga a torna is kiszámíthatóan alakult; a csoportkört le sem kellett volna játszani, hiszen a tizenhat továbbjutóból tizenöt borítékolható volt, egy ilyen merítésben pedig egyetlen meglepetés szinte teljes bizonyossággal akad. Tulajdonképpen alig néhány meccs végződött meglepően: ahhoz, hogy kiessenek, a németeknek kétszer kellett felborítaniuk a papírformát, a spanyoloknak egyszer is elég volt. A horvátokat a vb előtt már Bozsik Péter is a döntőbe várta, a franciák játékát nézve pedig még a vak is látta, hogy ha hajtanának, a brazilokat is megvernék. Előre lehetett tudni azt is, hogy a világbajnokságnak nem lesznek felfedezettjei. Hiszen év közben mindenki mindig látható, valamennyi játékos fizikai értékei, mozdulatai, gesztusai az interneten folyamatosan elérhetők, táblázatokban, grafikonokban összehasonlíthatók. Legfeljebb néhány szélsőhátvéd tűnt fel a klubcsapatához képest új funkcióban, de Pavard hosszabb távon valószínűleg csak annyira felfedezett, mint anno Fabio Grosso volt, Vrsaljko és Hernández pedig talán odáig jutnak, hogy stabil helyet kapnak az Atletico Madridban. Az egyéniségek sokszor inkább hátráltatónak bizonyultak, mivel elsődlegessé a sémák, mintázatok és térközök váltak. A közvetítésekben – akár egy számítógépes játékban – jól láthatóvá váltak a játékosok által kirajzolt vonalak, a szabályos három-, négy- vagy ötszögek. Mindez nyilván már most is kontrollálható, meccs közben kívülről kalibrálható: ne legyenek illúzióink, a gépek közelebb járnak a látható labdarúgáshoz, mint gondolnánk; talán ebből is következik a jól kiszámítható rögzített helyzetek felértékelődése. A gépszerű működésben feltűnőbb, hogy mennyire fontos lehet egy-egy látszólag elhanyagolható alkatrész. Egyetlen játékos kiesése nemcsak meccseket, de tornákat dönthet el, ezt igazolta Casemiro hiánya a belgák ellen vagy Meunier-jé az elődöntőben, s ennek ellenpéldája volt a pótolhatatlan Matuidi pótolhatósága. Ebben a rendszeralapú játékban látszólag felértékelődött az edzők szerepe, de valójában nehéz megmondani, hogy Deschamps vagy Dalić helyett egy-egy komputerrel a kispadon másképp alakult volna-e a döntő, vagy Hierro (egykori gépi beceneve: Lokomotív) helyett Lopeteguival meddig jutottak volna a spanyolok.

Utóbbi esete mutatja, manapság mennyire girbegurba a határvonal a klubfutball világa és a válogatottak között, s a két üzlet megkülönböztetésére milyen igyekezettel védik utóbbiak a nemzeti kereteit. A nemzetek csatája – amelyet a képernyőkön most már a kihagyhatatlan kis zászlócskák is hangsúlyoznak – a játékosnevekbe kódolt múltra tekintve leírhatatlanul bonyolultnak látszik, miközben a világ talán még sohasem tükröződött ennyire átlátszóan az összeállításokban (s mindezek mögött rég rejtőzött ennyire robbanásra készen a nacionalizmus). Egyébként is mintha a labdarúgás lenne a politikai, ideológiai és erkölcsi problémák legfontosabb próbaterepe. Úgy tűnik, a kocsmák, strandok tömegnézői mintha valamennyien naprakész áttekintéssel rendelkeznének a világ összes gondjáról, hogy ebből kiindulva azonnali morális ítéletet mondhassanak az albán–szerb viszályról, a német–török konfliktusokról, vagy akár a banlieue-k feszültségeiről. Mintha tragikus vagy sokszor inkább groteszk módon visszatértünk volna a – kommentátorok által valamiért sokat emlegetett – ’74-es vb korához, amikor a Chile–Szovjetunió selejtező, vagy az NSZK-nak a lengyelek, a hollandok, vagy az NDK ellen vívott meccse valóban történelmi dimenziókba került. Egy kocsmai eszmefuttatásban most fel is merült, hogy akár az egész oroszországi világbajnokság történetét a hetvenes évek társadalmi, politikai összefüggéseire lehetne kifeszíteni. Ezek szerint a döntős horvátok erényei és a legnagyobb vesztes németek problémái egyaránt az egykori vendégmunkások sorsához vagy mentalitásához vezethetők vissza. Előbbiek nem a kelet-európai közös gyökerek, hanem épp az egykor elsajátított nyugati normák miatt jutottak messzire, utóbbiak viszont azért vesztettek, mert törökjeik nyugatra szakadva is megmaradtak keletinek. A beszélgetés szélső pontján Mandžukić nagybátyja Gündoğan nagyapjával egy szektorból nézte az 1974-es NSZK–Jugoszlávia mérkőzést, ekkor azonban a tévében feltűnt az egyperces híradó karcsú díszlete, s a fikciógyártók inkább arról kezdtek beszélni, hogy a hírek alapján a közeli jövőben épp azoktól kellene rettegnünk, akiknek a győzelmére néhány órával ezelőtt fogadtunk.

 

Könnyek az esőben

A kis tétben gyakorolt fogadások leginkább unaloműzőnek gondolhatók – erre a célra korábban maga a futball volt kiszemelve, hiába. Tippelve erősebb lehet a két távoli csapat egyikére vetített érzelem, de persze ez is csak pótszer. Különösen érezhető volt a projekció és a valóság közti szakadék, amikor a pályán látható érzelmesség hirtelen elszabadult, s a keménykötésű játékosok – akár még meccs közben is – patakokban könnyeztek, mint Homérosz hősei. Amikor mindent tudunk a futballistákról, amikor az élettörténetük már bulvárcikkek tárgya, amikor azt is kitalálhatnánk, hogy kezükkel eltakart szájukból milyen szavak szökkennek ki, akkor ezzel a tudatossággal a nézői érzelmeink már nehezen tartanak lépést. Rá­adásul egyre inkább az lehet az érzésünk, hogy a pályán nem legendák, hanem csupán kisportolt brandek játszanak – se múltjuk, se jövőjük nincs, ez a legtisztább jelen.

Talán ebből is következik, hogy a jelen idejű fogadások világában – csakúgy, mint a múltban – mindig több a vesztes, mint a nyertes. De az is valószínű, hogy mindez a futball maradék kiszámíthatatlanságával függ össze. A horvátok és a belgák improvizációival, a franciák agyafúrtságával, Sterling kacska lövéseivel, a tizenhatoson belül különös előszeretettel kézre pattanó labdákkal. A tényleg a régi idők focijára emlékeztető, elsöprő nyomással – amelyet eredménytől függetlenül jó csapatok tudtak jó csapatokra gyakorolni: a németek a svédekre, a brazilok a belgákra, a horvátok az angolokra. Vagy a váratlanul megnyitott terekkel: ahogy Perišić továbbtolja a labdát, ahogy Lukaku átlépi, ahogy Kane megtartja (virtuálisan velük szemben sorakoztak fel az idegesítő fetrengők és időnyelők). S még mindig kiszámíthatatlan, hogy egy-egy nemzetből miért csak egy adott generáció képes kimagasló futballra – meglepően emberi, hogy erre még a németek sem találták meg a képletet.

Szerencsére a vb legvégén felbukkant a nyitott jövő záloga: a káosz. A késői díjátadó idején kitört zivatar, az ernyő alatt álló Putyin rezzenéstelen alakja, mellette a horvát elnök asszony, amint lecsorgó sminkkel csókolgatja a partjelzőket, Šuker, aki babonából lopva megérinti a kupát, és a füvön a csapatához siető, csuromvizes Deschamps, akinek váratlanul egy kipás férfi gratulál. Mindez azonban – Roy Batty óta tudjuk – úgy tűnik el majd az időben, mint a könnycseppek az esőben, s talán csak annyi marad meg az emlékezetünkben, hogy mekkorát is kaszáltunk a sárga lapokon.

szerző
Mélyi József
publikálva
2018/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
foci-vb
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk