Rendületlenül

Bár rendszerváltásra 1987 táján még csak kevesen gondoltak, de már nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a félmúlt elhallgatott történetei lassan elbeszélhetővé válnak. Mindez olyan, távolról elefántcsonttoronynak látszó környezetben is tapintható volt, mint az ELTE Művészettörténet Tanszéke, ahol azonban hallgatóként nem tudtuk, kibeszélhetők-e a tanári kar idősebb tagjaira nehezedő, csak legendákból sejtett-tudott múltbéli titkok. Az iparművészet tanáráról, Molnár László egykori párttitkárról mindenki elképzelhetőnek tartotta, hogy valaha Rákosi feleségét oktatta, de akkoriban már sem őt, sem a múltját nem vettük komolyan.

Más volt a helyzet Aradi Nórával, akire a legendák többsége vonatkozott: ha feltűnt a folyosón, önkéntelenül is arra gondoltunk, vajon az ötvenes években tényleg hordott-e a táskájában pisztolyt. A szájról szájra hagyományozódó történetekből kirajzolódó alak nehezen tűnt összeegyeztethetőnek a tanszéken ritkán felbukkanó, elegáns, szép tartású, hatvan körüli asszony képével. Ráadásul a tanítással kapcsolatban mindenki távolságtartó elismeréssel nyilatkozott róla: a már modern művészetet is hallgató felsőbb évesek úgy mondták, Aradi tartalmas órákat tart, még humora is van.

 

A másik élete

A történetek azonban a rendszerváltás közeledtével egyre komolyodtak. 1989-ben jelent meg idősebb Bojár Iván levele a Kapu c. folyóiratban, amelyben ávósként aposztrofálta és a negyvenes-ötvenes évekbeli tetteiért élesen elítélte Aradit, s még a válaszlevélben foglaltak is azt erősíthették, hogy létezik egy „lyuk az életrajzon”. Ekkoriban inkább azt nem értettük, vajon Németh Lajos professzor mint tanszékvezető miért nem szabadul meg a múlttól, miért nem vesz fel új tanárt Aradi helyett – akkor már tudtuk, hogy az ötvenes-hatvanas években kemény művészettörténeti-művészetpolitikai vitákat folytattak. Azután lezajlott a rendszerváltás forradalmi átalakulás nélkül, Aradi Nóra maradt a tanszéken, vizsgáin nekünk is bizonyította tudását és humorát. Később különösebb visszhang nélkül vonult nyugdíjba, s tíz évvel Németh Lajos után, 2001-ben csendben hunyt el. Tulajdonképpen azóta sem tudtunk meg róla sokat, írásait az elmúlt két évtizedben a hivatalos művészet vonatkozásában néhányan ugyan elemezték, intézménytörténeti összefoglalók is keletkeztek, amelyekből ötvenes-hatvanas évekbeli szerepe már tisztábban kirajzolódott, de életéről, sorsáról nem születtek átfogó tanulmányok.

Az életrajz néhány helyen még ma is hézagos. Aradi Nóra 1924-ben nagypolgári családban született egy Arad melletti román faluban, Buteniben (magyar nevén Buttyin, korábban Körösbökény). Tízéves volt, amikor édesapja, a helyi orvos meghalt, ezután Nagyváradra, apácák által működtetett iskolába kerül. 1935-ben édesanyjával Budapestre költözik, a román, a francia és a német nyelv után csak ekkor tanul meg magyarul. A Mária Terézia Gimnáziumban 1942-ben kitűnőre érettségizik, de zsidó származása miatt az egyetem kapuja és így az értelmiségi pálya – akkor úgy tűnik, véglegesen – bezárul előtte. A 2. világháború utolsó éveit ismét Buteniben tölti, de ehhez az időszakhoz már legendák kapcsolódnak – az egyik szerint ekkor valahol Dél-Erdélyben felveszi a kapcsolatot a román kommunistákkal, akik nyelvtudásából kifolyólag rádióadások lehallgatásával bízzák meg. A felszabadulás után ismét Budapestre jön, ahol kinyílik számára a világ: a Pázmány Péter Tudományegyetemre jár, románból fordít, többek között Sadoveanu egyik könyvét ülteti át magyarra, újságíró lesz, elsősorban a Szabadság című lapban jelennek meg írásai; verseket publikál. Ezzel párhuzamosan létezik azonban egy másik élete is: 1948-tól dolgozik a katonai nyomozás mellett hírszerzéssel és elhárítással foglalkozó Katonapolitikai Osztályon, amelynek vezetője – s talán Aradi közvetlen főnöke – a később kivégzett Pálffy György altábornagy. Az erre az időszakra vonatkozó legendák és történetek spektruma a külföldi rádióadások értékelésétől a kihallgatásokban való részvételig terjed. Aradi saját bevallása szerint 1952-ig marad a Katonapolitikai Osztály kötelékében; a valóságban ezt a szervezetet már 1950-ben megszüntetik, így az 1950–52 közötti időszakra tényleg érvényes – Gádor Béla kifejezésével élve – a „lyuk az életrajzon”. Csak feltételezés az is, hogy a szolgálatok kötelékéből Lukács György és Fogarasi Béla közbenjárásával kerül át a művészetirányítás, illetve később a tudományos kutatás területére – 1953-ban már a Népművelési Minisztérium múzeumi főosztályvezető-helyettese. A Rákosi eltávolítása után felolvadó politikai és kulturális közegben hamar kiderül róla, hogy fiatal kora ellenére sem tartozik a reformerek közé: a szocreál nyilvánvaló zsákutcájából megpróbálja visszamenőleg „kimenteni” azokat a műveket, amelyek majd a „valódi” szocialista művészettörténet részét alkothatják. 1955-ben az egy évvel korábbi nemzeti kiállítással kapcsolatban megjegyzi: „remélhető, hogy ez a polgári szellemű visszaesés átmeneti volt”.

A forradalom ideje szintén kimarad az életrajzokból, de annyi bizonyos, hogy 1957-ben Aradi szemlélete ismét egybeesik a hivatalos (kultúr)politika keményebb vonalával, így 33 évesen a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetőjévé nevezik ki. A megnevezés alapján a pozíció nem tűnik erősnek, de valójában ezzel ő a magyar képzőművészeti élet teljhatalmú ura; a művészetpolitikai fagy vele köszönt be. Míg a forradalmat követő első nagyobb seregszemle, az 1957-es műcsarnoki Tavaszi tárlat szervezői még úgy gondolják, hogy többek között az absztrakt művészet kitaszítottságának megszüntetése révén a művészeti élet és egyben az intézményrendszer megújítható, addig a kultúrpolitika – amelyet ezen a területen ezentúl Aradi képvisel – éles határvonalat húz. Az egyik legfontosabb sarokpont az absztrakció kizárása, ami a hivatalos kiállítási lehetőségek megvonásától az oktatásban az absztrakcióellenes dogmák megerősítéséig terjed.

 

Moderneknek nevezett őrületek

A szocialista realizmus fogalmát újraértékelő, ugyanakkor a képzőművészeti intézmények, elsősorban a Képzőművészeti Alap és a Szövetség viszonylagos függetlenségét felszámoló minisztérium az évtized végén merev ideológiai korlátokat állít fel: Aradi keményen fellép, bírál, elmarasztal, betilt. Különösen a fiatalokkal, Kondor Bélával vagy Lakner Lászlóval szemben kíméletlen, de a szürrealista, tasiszta és más „moderneknek nevezett őrületeket” sem tűri meg. Legfontosabb hivatkozási alapja, hogy az absztraktoknak és más polgári elhajlóknak nincs és nem is lehet tömegbázisa, művészetük legfeljebb dekorációs célokra alkalmas. Jó példát a magyar közeg számára véleménye szerint a szovjet művészet adhat, ugyanakkor Aradi – aki élete végéig erősen kötődött a francia művészethez és kultúrához – soha nem zárja ki teljesen Párizs (realista) hatásait sem. Az egyetlen biztos ellenség: az absztrakció. Az 1961-ben Németh Lajos vitaindítója nyomán kibontakozó és az absztrakció létjogosultságáról szóló Új Írás-vitában Aradi a teljes elzárkózást képviseli: „Nem természetes-e, hogy a szemléletünkkel ellentétes törekvések végletes megnyilvánulásainak nem szánjuk ugyanazt a nyilvánosságot, mint a többi alkotásnak? (…) Németh Lajos írása mindvégig figyelmen kívül hagyja, hogy a világon ma két társadalmi rendszer van, s a mai egyetemes képzőművészetet is áthatja az állandóan élesedő világnézeti harc.” Az idők azonban változnak, s az ideológiai merevség lassan oldódni kezd, ráadásul Aradi egyre inkább szembekerül Aczél Györggyel, ezért 1961 végén távoznia kell pozíciójából.

A hatalomvesztésre jellemző, hogy a Művészeti Bizottság ülésén Somogyi József már 1962 szeptemberében (Aradi jelenlétében) így szól hozzá egy vitához: „Az őszinte szó jogán el kell mondanom, hogy nekem is mondták, hogy miért vagyok hajlandó Aradi Nórával egy bizottságban helyet foglalni. Ha engem felkértek erre (…), akkor én nyugodt vagyok és nyugodtan vállalom kifelé is mindazt, ami ezzel összefügg.” Az enyhülés többek között a művészeti ideológusok lassú irányváltásában, illetve a korábbiakhoz képest alternatív, a szocializmust és az absztrakciót egymással összeegyeztethetőnek tartó elméletek óvatos megjelenésében érhető tetten. Aradi az újonnan indított Művészet folyóirat szerkesztőjeként, könyvek, tanulmányok szerzőjeként, a művészettörténet tanszék docenseként, zsűrik tagjaként ismét megpróbálja a párt ideológiai irányvonala mentén újrarajzolni, illetve megerősíteni a szocialista realista művészet körvonalait, de korábbi hatalma már sohasem áll helyre.

A hatvanas évek közepén még az előző évtized utolsó bástyájának védelmét vállalja fel: 1964-ben megjelenő Absztrakt képzőművészet című kötetében a korszerű realizmus fölényét próbálja bizonyítani az „imperialista időszak ellentmondásait tükröző”, „meghaladott” polgári művészet felett. Az absztrakció – amelyet a Nyugat az ideológiai export jegyében népszerűsít, és amely „a gyökértelen, gátlástalan és felelőtlen egyéni magatartás erkölcsiségének kifejezője és hirdetője” – Aradi szerint összebékíthetetlen „a szocialista szándékú alkotómunkával és még inkább a szocialista országok művészetével, mert tudatosan alkalmazott eszköze a társadalmi elidegenedés táplálásának”. Ekkorra azonban a fiatalok, akikbe a rendszer az „ellenforradalom” után a bizalmát vetette, már másként, szabadabban gondolkodnak. Az idősebb, háttérbe szorított mestereket, Korniss Dezsőt, Kassák Lajost és a lassan beszivárgó nyugati kortárs tendenciá­kat példának tekintő fiatal művészek ebben az időben egyre nagyobb számban hagyják maguk mögött az ideológiai, dogmatikus korlátokat – a tiltás, tűrés, támogatás kezdetben szigorú elvének fokozatos feloldódásával párhuzamosan a korábbi merev határvonala is lépésről lépésre okafogyottá válik.

 

Vissza az elmélethez

Aradi Nóra életében valószínűleg valódi határpontot jelent, hogy 1969-ben kinevezik az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának vezetőjévé. A kultúrpolitika helyett véglegesen a művészettörténet felé fordul, de ezen belül továbbra is kitart az ötvenes évek elején választott szakterülete, a szocialista művészet mellett. Ezt a mára használaton kívül került fogalmat dúcolja alá a 19. és 20. század művészetének történetéből vett példákkal, s illeszti minderre a hetvenes években a korszak egyik legfontosabb művészettörténeti megközelítésmódját, az ikonológiát. 1972-ben ebben a szellemben írja összegző művét, A szocialista képzőművészet jelképeit, amely a rendszer ideológiájához illeszkedő műalkotások és szimbólumaik szisztematikus rendezésére tesz kísérletet. A talán NDK-mintákra visszavezethető könyv – bár az Aradi által használt elméleti megközelítések mára nagyrészt elavultak – érdekes nézőpontokat kínál, de az elveket illusztráló művek egy része már csupán az adott ideológiai kereten belül tekinthető releváns műalkotásnak.

A nyolcvanas években több elméleti és történeti könyve születik. Van köztük ma is jól olvasható, mint a Szemtől szemben sorozatban megjelent, Gustave Courbet-ról szóló kötet, van egyedi, hiszen Makrisz Ziziről mások méltatlanul elfeledkeztek, és van használhatatlan is, mint a Műfaj a képzőművészetben c. nagy ívű összefoglaló munka. Aradi még ekkor is fontos tényező, hiszen ugyanebben az időben már egyetemi tanár, a Mednyánszky-művek egyik legfontosabb szakértője, még mindig ő vezeti a Művészettörténeti Kutatót (1990-ig), s ő tölti be a Műkritikusok Nemzetközi Szervezete magyar tagozatának elnöki tisztét (1960-tól 1990-ig!).

A rendszerváltás után pedig a már említett csend: nem ír újabb művet, s róla sem születik átfogó elemzés. A magyar művészettörténet-írás nagy alakjairól szóló, kiváló tudománytörténeti esszégyűjtemény (Emberek, és nem frakkok, Enigma/47–49., 2006) előszavában a szerkesztő – egykori egyetemi csoporttársam – Markója Csilla azt írja a kimaradókról: „Ellentmondásos szerepük ellenére is, mint egy kor jellemző alakjai tárgyalandóak lennének még: Aradi Nóra, Oelmacher Anna, Pogány Ö. Gábor.” Aradi Nóra valóban korának jellemző alakja volt, aki élete egy részét a hatalom vonzáskörében töltötte, majd ettől eltávolodva megpróbált távolságot teremteni saját múltjától is. A legendák, történetek egész életében, sőt azon túl is utolérték; élete, életműve most már kellő távolságból tárgyalandó.

A kiállítás

A Centrális Galériában március 19-ig látható a kiállítás, amelynek kiindulópontja Aradi Nóra összegző műve, A szocialista képzőművészet jelképei. A kiállítás kurátora Székely Katalin, aki ahhoz a fiatalabb művészettörténész-generációhoz tartozik, akit Aradi már nem tanított az egyetemen. Székely a kelet-közép-európai kortárs művészek munkáit fűzte össze a szocialista művészet valaha volt szimbólumaival, megtartva az egykor kulcsműnek szánt könyv lexikonszerű felépítését. Az áttekintéshez szorosan hozzátartozik a könyv szerzőjének életrajza: a kiállításban három interjú kíséreli meg közelebbről megvilágítani Aradi Nóra életútját és hetvenes évekbeli elképzeléseit. A Beke Lászlóval, Marosi Ernővel és Aradi Nóra lányával, Tóth Annával forgatott interjúkat cikkünk szerzője, Mélyi József készítette.