Mélyi József

Mint az úthenger, úgy halad előre a Liget Budapest projekt: nemrégiben lezárult a Múzeumi Negyed épületeire kiírt tervpályázat első fordulója, majd nem sokkal ezután nyilvánosságra került egy hatástanulmány a megtérülés lehetőségeiről.

„Szavainkat elcseréltük” (Európa Kiadó)

A múlt század ötvenes éveinek végén még történtek különös és bonyolult dolgok, a régi képek is erről tanúskodnak. Egy fotó Yves Klein 1958-as akcióját dokumentálja, egy párizsi lakásban, a szőnyegekre leterített papíron egy kékbe mártott meztelen nő hengergőzik, minden csupa festék.

„A számolás helyett persze hazudni is lehet (kell); tegyük fel, huszonnyolc évvel ezelőtt megállt velünk az idő, és most ébredünk.” Mélyi József hangol rá minket a holnap kezdődő viadalra.

Számos elemzés született az elmúlt három hónapban a Szabadság térre készülő emlékműről, pedig még mindig csak torz faxvázlatokról és egy helyesírási hibákkal tarkított leírásból tudhatjuk, milyen lesz. Ugyanennyi ideje tart a furcsa hallgatás: a szobrász nem nyilatkozik, a Fidesz politikusai kerülik a témát (a zsidókkal húsvét és betonozás után kezdik meg a párbeszédet), az egyébként felkent MMA mintha ebben a kérdésben nem is létezne, és bár Schmidt Mária egy címlapos "ugyan már"-ig is eljutott a mű védelmében, bizonyos, hogy a koncepció a korábban elfogadottnak hitt logikákból kiindulva észérvekkel védhetetlen.

Ha a művészet találkozik a sporttal, akkor a tudomány jobban teszi, ha csupán csendben ül, és figyel. Pisszenés nélkül rögzíti megfigyeléseit, óvatos hipotéziseket állít fel, de közben mindig szem előtt tartja, hogy ebben a konstellációban lépten-nyomon irracionális tényezőkbe, szürreális összefüggésekbe ütközhet.

Milyen szomorú is a sí. Ha szóba kerül, mostanában mindenki azonnal Michael Schumacher szörnyű balesetére gondol, pedig itt van már a nyakunkon Szocsi. Azt persze nem tudom, miért kellene Szocsi miatt jókedvűnek lenni, talán csak azért, mert úttörő koromban azt hittem, ott van Artyek mellett, ahol oly vidám az élet.

"Ez maradt meg számunkra a múltból." (Guy de Maupassant: Menüett)

"És ez is - mondta Marlow váratlanul - valaha a föld egyik sötét vidéke volt." (Joseph Conrad: A sötétség mélyén)

Életkoromnál fogva Peléről és Albertről éppen lemaradtam, az utolsó meccs, amelyre még nem emlékszem, Albert búcsúja volt 1974-ben. Talán ezért foglalkoztatott mindig is a kérdés, meg lehet-e ítélni egy futballista játékát úgy, hogy sohasem láttuk játszani.

Kikezdték a nagyapámat. Furcsa érzés a honlapokon meg az újságokban a nevével találkozni, vadidegenek és névtelenek mondanak róla véleményt, olyan természetességgel, mintha mindennapjaikat a magyar gasztronómia történetének feldolgozásával töltenék, most pedig aktuálisan csak feltekintenének valamelyik szakkönyvből: "a Venesz a hibás". A "Konzumex-osztályvezető, tervgazdálkodásos Venesz" (Mandiner), a "habzsoló, igénytelen, panelszerű konyha" (Táfelspicc) apostola, a "valódi magyar vendéglátás" elsorvasztója (számos kommentelő). Szegény nagyapám harmincöt éve halt meg, nem tud védekezni, én meg biztosan nem tudom megvédeni, mert nemhogy a vendéglátás történetéhez, de még a főzéshez sem értek. Ráadásul a személyéhez kapcsolt problémák egy részét relevánsnak gondolom.

Többmilliós nézettség, rengeteg vita és súlyos sértődések Lengyel- és Oroszországban. Közel hozza vagy meghamisítja a történelmet az Apáink, anyáink című német sorozat? A sajtóvisszhangot vizsgáltuk.