Mindez kiváltképp igaz, ha a kerékpárra gondolunk; ennek indoklására elegendő, ha a biciklimegszállott Alfred Jarry egyik 1903-as szövegére utalunk, amely Krisztus passióját mint hegyi bicikliversenyt írja le (indítóbíró: Pilátus, edző: Cirénei Simon, kommentátor: Szent Máté, fotós: Veronika). A ritka levegőtől megszédülő tudomány módosult tudatállapotának beálltától pedig már csak egy lépés az újabb nagy ívű összefüggések aktív (de csendes) felismerése; ebben a viszonyrendszerben kézenfekvő például, hogy A hatodik napon című film (főszereplő: Arnold Schwarzenegger) mélyreható strukturális hasonlóságokat mutat a madison típusú pálya-kerékpárversennyel. Mivel a részletek kibontása szétvetné a rendelkezésre álló felületet, csak azt a jelenetet érdemes emlékezetünkbe idézni, amelyben Schwarzenegger saját klónjával együtt csusszan ki a gonosztevők markából a távirányítható helikopteren. De most maradjunk mégis inkább a tények talaján, fókuszáljunk a madisonra.
A madison a közelmúltban egy ideig olimpiai versenyszám is volt, két versenyző alkot benne egy csapatot, akik az ovális pályán húszkörönként sprintelve szerezhetnek pontokat. A kettősből mindig csak az egyik versenyez, ha pihenni akar, társát - aki addig a pálya tetején körözve várta a váltást - kézfogással előrelendítve indíthatja útjára. A madison a New York-i Madison Square Garden nevéből származik, ott lett népszerű ez a versenyforma, mégpedig az Európa egyes országaiban máig hatalmas közönséget vonzó hatnapos versenyek (six-day, Sechstagerennen) keretében.
A XIX. század legvégén a kétfős csapatok váltóversenyének bevezetése tulajdonképpen színtiszta humanitárius cselekedetnek számított, addigra ugyanis az egyfős hatnaposok szinonimájává az emberkínzás vált. Pedig az 1870-es évek közepén megszületett versenyforma - a hetedik nap pihenését sérteni akkor még nem lehetett - eredetileg nem feltétlenül ezt célozta. Igaz, hogy Londonban, az első hivatalosan feljegyzett versenyen, 1878-ban a résztvevők még 16 órát tekertek naponta, a következő években azonban a versenyzők éjszakánként pihentek, és másnap csak akkor indultak újra a pályára, amikor ehhez elég erőt éreztek. Persze akkoriban még a kerékpároserőt is lóban mérték: 1887-ben, amikor Buffalo Bill vadnyugati show-műsora Angliába érkezett, az egyik legnagyobb attrakciót a lovasok és a biciklisták hatnapos versenye jelentette.
A szakírók egyetértenek abban, hogy valamikor 1890 táján kezdtek elvadulni a dolgok. Miközben a versenyeket egyre nagyobb figyelem övezte, folyton nőtt a tét, a kerékpárosok egyre kevesebbet pihentek: gyakran előfordult, hogy a napból csupán egyetlen órát töltöttek alvással. Számos hír szólt hallucináló versenyzőkről, súlyos balesetekről, végkimerültek kórházi ápolásáról, a hajnali órákban titokban alkalmazott hasonmásokról - a sajtó hangulatkeltése természetesen megint csak több nézőt vonzott. Amiről kevesebbet írtak és beszéltek, az az elengedhetetlen dopping volt: a belgák éterrel átitatott kockacukrot szopogattak, a franciák a feketekávét borsmentával és külön adag koffeinnel erősítették, hogy aztán kokainnal és (kevés) sztrichninnel dobják fel a hatást. Az amerikaiak brandyt kevertek a teába, a légzéskönnyítő nitroglicerines kapszulákat pedig mindenki használta. A hatnaposok doppingra épülő embergépkorszakának lenyomatát is nyújtja Alfred Jarry Szuperhím című írása, amely egy tízezer mérföldes verseny leírását tartalmazza: bicikliversenyzők az expresszvonat ellen.
Amikor mindez már tényleg tarthatatlannak bizonyult, megjelent Amerikában a napi 12 órás limit, majd 1899-től szinte kizárólagosan: a madison. A korlátok ellenére azonban sorra dőltek a távolsági világrekordok: 1914-ben az ausztrál Alf Grenda 4440 kilométert tett meg hat nap alatt a Madison Square Gardenben. A versenyzők tehát továbbra sem kímélték magukat, a héroszok estek-keltek, karikás szemekkel köröztek a pálya középső részén étkező, ivó és cigarettázó nézők legnagyobb örömére. Nem is csoda, hogy a hatnaposok történetének legnagyobb legendája a legvakmerőbb, legönfeláldozóbb, legelpusztíthatatlanabb versenyző, az ausztrál Reggie McNamara lett. 1887-ben született Új-Dél-Walesben, és már a gyermekkora sem volt közönséges. Kilencéves volt, amikor egy évvel idősebb testvérével a bozótosban nyúlra lestek. Reggie-t egy mérges kígyó marta meg, bölcs bátyja pedig nem tudta másként megmenteni: fejszével levágta az ujját. A keménykötésű ausztrál gyakorlatilag már iskola helyett is pénzdíjas bicikliversenyeken indult, de első hatnapos versenyét csak 1913-ban nyerte. Ekkor tette át székhelyét az Egyesült Államokba, de az első edzésen eltörte a lábát. Kórházba került, s miután kijött, feleségül vette az ápolónőt. Segítségére egész hosszú karrierje során - 50 évesen fejezte be a versenyzést - szüksége volt, mert a bicikli történetében talán soha senki nem sérült meg annyiszor, mint McNamara. 17-szer törte el a kulcscsontját, állkapcsát háromszor, orrát csupán egyszer, sebesüléseit összesen körülbelül ötszáz öltéssel varrták össze, de mindig felépült. 108 hatnapos versenyt fejezett be, ebből 19-et meg is nyert, az utolsót 1933-ban. Legnagyobb győzelmét talán 1926-ban aratta a Madison Square Gardenben, ahol 15 perccel a verseny vége előtt társával együtt nagy sebességnél bukott. Mindketten elvesztették az eszméletüket, de McNamara tért előbb magához: "Ha a lábam rendben van, visszaülök" - mondta. Be is fejezte a versenyt, és csupán három bordája tört el. Az 1932-es bostoni hatnapos hasonlóan emlékezetes volt: amikor McNamara elesett, egy negyvencentis darab tört ki a pálya faborításából, beleállt az oldalába, néhány centire a szívétől. Először azt kérte, tekerjék be ragasztószalaggal, hogy visszamehessen a pályára, végül meggyőzték, hogy inkább a kórházban a helye. Az évtizedek alatt rengeteg pénzt keresett, de bánni nem tudott vele: pályafutása végeztével versenybíró, konyhai kisegítő, majd alkoholista lett. 1971-ben hunyt el.
Reggie McNamarát már életében is csak Iron Manként emlegették. Sérüléseit fényképekkel, rajzokkal tudományosan dokumentálták. Hogy mást ne mondjak, érdemes lenne megvizsgálni, hogyan viszonyulnak mindehhez Robert Downey Jr. sebesülései a Vasember 2-ben.
