Valószínűleg nem csak a jelenkori szemlélő számára tűnik szürreálisnak a tempó; a projekt alakulását a központi kinyilatkoztatások folyamából értelmezve a jövőbeli kutatók is nehezen fogják rekonstruálni. A mai közvélemény mintha mindig le lenne maradva egy-egy fontos információról vagy logikus érvről; mintha folyton csak megoldások lennének, problémák nélkül. A KPMG hatástanulmánya szerint sincs probléma, a projekt, számos feltétel teljesülése, többek között az állam évi 10 milliárdos apanázsa esetén valószínűtlenül rövid idő alatt megtérül. Aki ennek ellenére csomót keresne a kákán, az legfeljebb a magasan ülő úthengervezetőnek kiabálhat – hiába.
Pedig ha a kritikának helye volna, jelezhetné, hogy a hatásvizsgálat pusztán a projekt turisztikai összefüggésrendszeréből indult ki, Magyarország utóbbi évtizedeinek legnagyobb városalakító kulturális beruházása esetében azonban elengedhetetlen volna a komplexebb megközelítés. Ha e helyütt most félretesszük is az urbanisztikai, általános kultúrpolitikai vagy az ökológiai fókusz lehetőségét, még mindig ott van az elképzelés egykori kiindulópontja: maga a múzeum. (A tárgyban lásd korábbi cikkünket: Miért pont öt pötty?, Magyar Narancs, 2014. július 17.)
Lehetséges indokok
Nem lelhető fel sehol nyilvános és logikus levezetés az intézmények kiválasztásának folyamatáról: a lista egyszer csak készen állt. Lezajlott úgy egy (tét nélküli) elhelyezési ötletbörze, majd egy tervpályázat, hogy előtte senki sem tisztázta a kiválasztott múzeumok egymáshoz fűződő viszonyát. Nincs átfogó elemzés a projekt tágabb hatásairól sem; a koncepció kidolgozója nyilvánosan nem mérlegelte a budapesti és az országos múzeumi rendszer átstrukturálódásának lehetőségeit, az egyes múzeumok látogatottságának növekedését pedig csak vágyképszámokban határozta meg. A kritikának azonban nincs helye, mert Baán László ötletének megszületése óta a projekt legfeljebb a döntéseket követően az utólagos látszatnyilvánosságnak ad teret.
Már a Múzeumi Negyed keletkezésének tényleges okaira is csak következtetni lehet. A legfontosabb: a budai vár kiürítésének, kormányzati és reprezentációs célokra történő újrahasznosításának politikai szándéka. Az ötlet napirenden volt már 1998 és 2002 között is, de a gondolat mögé azóta ideológia is került, a Kossuth tér köztéri szobrainak az 1944 előtti állapotokhoz történő visszaigazításához hasonlóan a vár is egy letűnt korszak anakronisztikus szimulációjává válhat. A Magyar Nemzeti Galéria beolvasztása, majd kiakolbólítása túlmutat a múzeumok problémáján: a vár funkciójának megváltozása politika és kultúra magyarországi viszonyának alapvető átalakulását jelzi, ahogy a Múzeumi Negyed Budapest további „vízfejűsítésével” általánosságban is hatalmas lépést jelent a centralizáció felé.
A második érv a múzeumok ingatlanproblémája. Hiszen a Múzeumi Negyedbe tervezett valamennyi múzeum – különféle módokon – jelenleg elhelyezésének gondjaival küzd. A problémák mögött a belsőépítészeti alkalmatlanság (MNG), a kedvezőbb elhelyezés reménye (Ludwig), a hely teljes hiánya (Építészeti), a hely- és a látogatóhiány (Fotómúzeum) vagy a politikai szándékok és a helyproblémák együttese (Néprajzi) húzódik. Mindezek részben gerjesztett, részben valós nehézségek – mindenesetre létező ingatlankérdések, amelyek azonban korántsem indokolják a felsorolt múzeumok negyeddé fűzését. Az egy helyre tereléssel ráadásul nem oldódnak meg az eredeti valós gondok sem: a Nemzeti Galéria vagy a Ludwig Múzeum a Petőfi Csarnok helyén sem lesz jobban elérhető, mint most.
A harmadik indok a nagyberuházásokkal élénkített gazdaság unortodox elképzeléséhez kapcsolódik, ahol a stadion, a művészet palotája vagy a múzeumkomplexum nemcsak egy politikai korszak monumentális emlékműve lehet, hanem az adott terület münchhauseni felemelkedésének reménybeli záloga is. Mindezek az érvek nem a nyilvános vitából, illetve a múzeumok működésére vonatkozó társadalmi igényekből vagy a gyűjtemények bővülésének helyigényéből vezethetők le – a budapesti Múzeumi Negyed keletkezése ennyiben eltér valamennyi korábbi klasszikus múzeumi együttes történetétől.
Rossz irányba – előre!
A döntések utáni legfontosabb látszatérv a külföldi, jól működő múzeumi negyedek példája. Ezek azonban – Washingtontól Berlinig – a most tervezett pestitől minden esetben lényegesen eltérő történelmi és gazdasági körülmények között jöttek létre. Legtöbbször a bécsi Museumsquartier kerül elő mintaként, ennek sikerét azonban nem elsősorban a területén lévő, összesen két múzeum magyarázza; az „életet” a magánkezdeményezések és az állami, városi projektek együttese, a helyszín agorajellege és a helyi igényekhez és nyilvánossághoz való igazodás biztosítja. Múzeumi komplexumok tekintetében a városligeti projekt inkább a mai keleti elképzelésekhez hasonlít: a nyilvánosságnak ugyanígy nem sok köze van az Abu-Dzabiban, Kínában, Kazahsztánban vagy Azerbajdzsánban épülő múzeumegyüttesek létrejöttéhez. Ezeken a vidékeken még tart a múzeumi boom (Kínában 2012-ben 451 új múzeum épült), és sokfelé hisznek a részben a Gehry-féle Guggenheim Múzeum által kiváltott Bilbao-effektusban, amelyet egy nyugati szakember (Gerardo del Cerro Santamaría) néhány éve inkább már „Bilbao-anomáliának” nevezett. Legalábbis a válság óta Nyugaton a helyzet megváltozott: a boom fogalmát elfelejtették, a korábban beindított nagy léptékű kulturális fejlesztéseket Spanyolországban leállították, Olaszországban és Európa számos más országában a múzeumok állami, önkormányzati támogatását drasztikusan csökkentették. (2014-re is maradtak azért látványos, egyépületes projektek: Musée des Confluences, Lyon; Broad Museum, Los Angeles; Harvard Museum, Cambridge; Kép és Hang Múzeuma, Rio de Janeiro; Aspen Art Museum.) A Városligetben az európai múzeumi trend ellenében nagyszabású beruházások felé tartunk.
A Múzeumi Negyed körül jelenleg boomkorabeli eszmék jelennek meg: a „kultúra, pihenés, szórakozás” háromszögében a cél a globális figyelem generálása – ikonikus épületekkel, építészeti zászlóshajókkal, városi brand létrehozásával. A negyeddel, amely bilbaói mintázat nyomán a turistákra és a profitra épít, Budapest „felkerülhet a térképre”. E nézetek hívei szerint az emblematikus kulturális beruházások hatása később leszivárog a társadalom alsóbb rétegeibe, munkahelyeket teremt, a gazdasági növekedés záloga lesz.
Az elmúlt évtizedben azonban mindennek épp a kritikája erősödött fel a világban: az ikonikus épületek emelése legtöbbször könnyű, de fenntarthatatlan félmegoldásokat eredményez. Elsőre egyszerűbbnek tűnik felavatható, kontrollálható, nemzeti-szimbolikus épületeket létrehozni, mint bonyolult és kiszámíthatatlan tartalmat fejleszteni és finanszírozni. Ez azonban hosszabb távon megbosszulhatja magát. A koncentrált kulturális beruházások növelhetik a társadalmi egyenlőtlenségeket. A nemzetközi figyelem felkeltése, a „city branding” jelszava mögött eltűnik a helyi érték, ízlés és identitás. A vonzó körzetek még vonzóbbá tételével a város egyes területei között hatalmas különbségek alakulhatnak ki, egész kerületek szakadhatnak le. A sok helyen már meg is fogadott kritikák szerint az ilyen negyedek csak akkor lehetnek sikeresek, ha a tervezési folyamatban figyelembe veszik a helyi közösségek érdekeit. Ahogy Anthony Giddens fogalmazott: „A pénz és az eredeti dizájn már nem elég… Ahhoz, hogy a nagy, emblematikus projektek működjenek, sok összetevő szükséges, a kulcsok egyike a helyi közösségek támogatásának elnyerése.” A „múzeumizáció” után valóban a fenntarthatóság vált a leglényegesebb kérdéssé.
A jelen problémáiból kiindulva ma Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Japánban sokan foglalkoznak a múzeumok fenntarthatóságával és jövőjével. Egyre több tanulmány, kutatás veti fel a kérdést: milyenek lesznek a múzeumok 30-40-50 év múlva. A virtuális és vegyes valóságok korában milyen technika lesz majd nélkülözhetetlen? Lépést tudnak-e tartani az állami gyűjtemények a magángyűjtők vagy a multinacionális cégek lehetőségeivel? Hogyan tud majd együttműködni az iskola és a múzeum? Milyen új képzési formák szükségesek ahhoz, hogy felkészülhessünk a jövő kihívásaira? Milyen új eszközei lesznek a múzeumnak a tudományos kutatásban? Ha valaki ma a világon új múzeumi rendszerek kiépítésébe fog, óhatatlanul is ezekbe a kérdésekbe ütközik. De nem a Városligetben.
A budapesti Múzeumi Negyednek a megtérülésen túl egyelőre nincs jövőképe: ha a téma szóba kerül, a miniszteri biztos élményközpontról, turisztikai vonzerőről, marketingeszközökről beszél. A tervekben rejlő lehetőségek viszont valószínűleg már most is erősen korlátosak. A Múzeumi Negyedben Béccsel ellentétben privát kezdeményezések számára nincsen hely. A technikai lehetőségek – a jelenlegi helyzetből kiindulva – legfeljebb néhány Potemkin-videofal felállításáig nyúlhatnak; a médiaművészet bemutatásának esélyeit egyébként is korlátozza a fotómúzeum műfaji rögzítése. A magyarországi múzeumok gyűjteményezése egy-két kivételtől eltekintve az elmúlt évtizedben gyakorlatilag megállt. Hogyan nyílik majd hosszabb távon lehetőség a gyűjtemények frissítésére, bővítésére, a térbeli terjeszkedésre? Hogyan lehet növelni a nemzetközi értelemben nagyobbrészt nem a világ élvonalába tartozó gyűjtemények vonzerejét, megteremteni valóban nemzetközi kontextusukat?
Központosítás, teljhatalom
Budapest múzeumi szerkezete a Múzeumi Negyed kialakításával mindenképpen átalakul. Az eddigi kiegyensúlyozott, szétszórt struktúrát, amelyben ott volt az óbudai és a várbeli múzeumegyüttes kibontakozásának lehetősége, koncentrált és valószínűleg intézményesen is centralizált rendszer váltja fel. Ebben a hatalmas konglomerátumban ott lesz még a most építendőkön túl a Szépművészeti Múzeum, a Közlekedési Múzeum és a Mezőgazdasági Múzeum (ha még létezik majd), és sajátos formájában a Műcsarnok is. A rendszer – ellentétben azzal, amit a szakemberek a nemzetközi trendekre hivatkozva évekkel ezelőtt elvárásként egyértelműen megfogalmaztak – az autonóm egységek laza és decentralizált láncolata helyett a központosítás irányába tart. Erre mutat a múzeumi törvény tavaly év végi módosítása, amely a múzeumigazgatói pályázatok esetében eltörölte a szakképzettség követelményét, és a miniszternek teljhatalmat adott a múzeumi tárgyak tetszőleges mozgatására. Milyen távol van ettől a norvég múzeumi reform példája: a szakembereket, muzeológusokat az átalakítások döntéseibe bevonó modell. S milyen távol van a Múzeumi Negyed tervezett csillogásától a helyi polgármesterek bölcsességére, akarom mondani, a jó szerencséjükre hagyott magyar megyei múzeumok való világa is!
Az autonómia elvesztése összekapcsolódik azzal, hogy a Múzeumi Negyed a Liget-élményparkba illeszkedik majd, amelyben a múzeum, „az adófizetők pénzéből fenntartott józan közintézmény, a kulturális identitások konstrukciójában szerepet játszó műhely” (György Péter) helyett a szórakoztatás helyszíne lesz. Egy autoriter módon, ad hoc döntésekkel létrehozott, élményparkba helyezett, autonómiájában korlátozott együttes nem is tudna megfelelni az idézetben foglalt követelményeknek.
A Múzeumi Negyed mégis egyfajta lehetőséget rejt magában. A jelennel kapcsolatban annyit, hogy a múzeumi rendszer általános lezüllése és lepusztítása idején néhány intézmény még működik. A jövőre nézve pedig azt, hogy valószínűleg létezniük kell a projekten belül egymásba dobozolt, kisebb volumenű B és C terveknek is. Ha lenne idő és tér a vitákat többoldalúan és nyilvánosan lefolytatni, akkor kiderülhetne, hogy az elmúlt két évben felszínre került ötletek, tervelemek valóban felhasználhatók a magyar múzeumi rendszer elengedhetetlen, teljes átgondolásának, megújításának részeként. Ha lenne erre politikai fogadókészség, akkor a projekt megállhatna a Szépművészeti megújításának, raktárgondjai megoldásának B, vagy az Építészeti és Fotómúzeum felépítésének C tervénél. Erre azonban egyelőre semmilyen jel nem mutat. Ha valóban az A terv marad érvényben, akkor viszont nem véletlen, hogy tavaly óta a Városligetben az egyik utat Asztana útnak hívják; a Liget Budapest projekt egyre inkább a kazahsztáni főváros megújításának pályájával mutat hasonlóságot. Ott most júliusban nyílt az orosz partnerintézményekkel szorosan együttműködő Nemzeti Múzeum, mellette már ott volt a hipermodern cirkusz és az élménypark. Ha a Múzeumi Negyed ehhez illeszkedik majd, akkor a kissé megbicsakló nyelvtani szerkezetet is lesz mihez kötni: a múzeum, végén az i-vel a vigalmihoz és a nagybanihoz hasonul.
(A fenti írás első verziója a Magyar Urbanisztikai Társaság szervezésében ez év júniusában, a FUGA-ban megrendezett Városliget–Város–Vár c. fórumra készült.)
