Mélyi József

Bekerítve

A Szabadság téri emlékmű és a megszállás

Publicisztika

Számos elemzés született az elmúlt három hónapban a Szabadság térre készülő emlékműről, pedig még mindig csak torz faxvázlatokról és egy helyesírási hibákkal tarkított leírásból tudhatjuk, milyen lesz. Ugyanennyi ideje tart a furcsa hallgatás: a szobrász nem nyilatkozik, a Fidesz politikusai kerülik a témát (a zsidókkal húsvét és betonozás után kezdik meg a párbeszédet), az egyébként felkent MMA mintha ebben a kérdésben nem is létezne, és bár Schmidt Mária egy címlapos "ugyan már"-ig is eljutott a mű védelmében, bizonyos, hogy a koncepció a korábban elfogadottnak hitt logikákból kiindulva észérvekkel védhetetlen.

A név

Már az alkotás megnevezése is problémákat tartogat: "Magyarország német megszállása, 1944. március 19." - ez áll a tervezetben címként, Lázár János egy hivatalos levelében a "Magyarország német megszállásának emléket állító" emlékműről írt; a "minden áldozatának emlékére" fordulat az ismertté vált hivatalos dokumentációban csupán néhány helyen található meg, távol a címtől. A kétfedelű megnevezés körüli bizonytalanság korántsem mellékes, mert óhatatlanul összekapcsolódik azzal a történelemhamisító szándékkal, amelyre számos történész cikkekben, nyilatkozatokban hívta fel a figyelmet. Az emlékmű a tervek alapján ugyanis nem értelmezhető másként, mint a holokauszt történéseit relativizáló állásfoglalásként, amelyben az elpusztítottak és a kollaboráns elkövetők egyaránt áldozatként jelennek meg. A koncepció alapján pedig úgy tűnhet, mintha a magyarországi holokauszt felelősségét kizárólag a németek és nyilas kiszolgálóik viselnék.

A jelképek értelmetlensége

Mindez elsősorban a mű ikonográfiai programjából bontható ki, amely azon túl, hogy a magyar történelmet torzítja, provokatív értelmetlenségével és ürességével is tüntet. A leírás szerint a jelenetben két alak szerepel: a Magyarországot megtestesítő Gábriel arkangyalra a levegőből támad rá a náci Németországot szimbolizáló birodalmi sas. Többen rámutatták arra a tényre is, hogy Gábriel mindeddig sohasem volt a magyarok megtestesítője, nem is lehetett, hiszen még az alkotó által hivatkozási alapként használt Hősök terén sem magyar szimbólumként, hanem Isten küldötteként érkezik az égből a koronázási jelvényekkel. Párkányi Raab Péter Szabadság téri tervezetében az arkangyal kezéből kieső országalmával egészíti ki a kompozíciót, amely így még inkább Isten hírnökének megtámadásaként értelmezhető. A stukaként hasító támadó pedig - és erről szintén több írás született már - a képek alapján nem pusztán a náci, hanem az általános birodalmi sas, amely többek között Németország történelmi jelképe (a berlini Győzelmi oszlop tetején a Poroszországot megszemélyesítő Győzelem - a városligeti Gábriel egyik előképe - sisakján is ott a sasszárny). A differenciálatlan németellenességet erősíti az alakokat körülvevő építészeti tagozatok, a sasfészekként aposztrofált timpanon és a 13 oszlop, oszloptöredék (ép elemek kontra pusztulás, közérthető formában) jelentése is; ebben a kultúrateremtőből kultúrarombolóvá váló németek több mint százéves képi toposzára bukkanhatunk. (Ezen a vonalon eljuthatunk egészen azokhoz az első világháborús angol és amerikai plakátokhoz, amelyek Németországot a Kultúra feliratú bunkóval támadó orangutánként jelenítik meg.) Az ikonográfiai zavart a két félreértelmezett alak egymás mellé (alá-fölé) állítása növeli, hiszen a bibliai angyal nem egy bibliai sassal áll szemben: a két figura más-más közegből érkezik, találkozásuk legfeljebb a karikatúrák, ironikus festmények vagy leginkább a képregények világában lehetséges (Bánki György pszichológus ezt az "Alien vs. Arkangyal" fordulattal érzékeltette).

A történelmi tények meghamisítása, a terméketlen ikonográfiai félreértések sora, a Melocco-tanítvány giccsszobrászata önmagában is diszkvalifikálná a tervezett alkotást mint emlékművet. De a mű elhelyezése és létrejöttének körülményei még inkább lehetetlenné teszik a méltó emlékezést. Nehéz lenne példát találni a világon olyan reprezentatív, állami emlékműre, amelyet egy mélygarázs támfalához építettek volna, és nagyon ritka az olyan alkotás is, amely szellemiségében ennyire ellentmondana történelmi környezetének. Hiszen az emlékmű épp az egykori Széchenyi-ligetből lesz látható, amelyet Széchenyi István javaslatára hoztak létre az 1840-es években, s ahol a gróf szándéka szerint a pesti polgárok végre megteremthették a nyilvánosság terét, ahol megvitathatták egymással a köz aktuális problémáit. "Mondhatnám politicai tekintetből akarnék egy sétateret állítani" - írta Széchenyi. Most erre a helyre egy olyan mű kerül, amelynek terve a viták lehetősége nélkül, a nyilvánosság kizárása mellett jött létre: a dokumentumok alapján a kormány három hét alatt jutott el a szándék megformálásától az engedélyezésig. A módszer nem a demokratikus, nem a modern és már nem is a polgári, hanem a despotikus emlékműállítás modelljét követi: kikapcsolja az egyeztetést, a tanácsadókat, a kormány megkerüli a szakmai szervezeteket, a polgárokat, az embereket - helyettük kitalál, elképzel, dönt, végrehajt. Mindeközben saját lózungjait ismételgeti: "Magyarország kormányának célja, hogy hazánkban az emlékezés kultúrája kialakuljon"; magasra tartva lobogtatja saját papírjait: megvan minden aláírás és pecsét, itt minden törvényes, "társadalompolitikailag fontos" és "nemzetgazdasági szempontból kiemelt" - aki ebben rosszat lát, azt csak pártpolitikai szándék vezérelheti.

Mindebből kiindulva lehetséges volna-e, hogy a kormány célja egy tetszőlegességében provokatív, de alapvetően értelmetlen objektum felállítása? És ha igen, vajon létezik-e olyan keret, amelyben mindez valóban értelmezhető?

Az értelmezés keretei

Véleményem szerint három tágabb keretről lehet szó. Az újrakeretezés első verzióját a Szabadság tér kialakulóban lévő emlékműprogramja adhatja, amely szellemiségében minden újabb művel közelít a tér 1944 előtti állapotának visszaállításához. Akkoriban a négy irredenta szoborcsoporttal szemben az Ereklyés Országzászló állt, köztük a virágokból kirakott Nagy-Magyarország, a Hiszekeggyel; a Trianon-gondolatkört a Lord Rothermere által adományozott Magyar Fájdalom szobra teljesítette ki - a II. világháború után valamennyi művet eltávolították. Ha el is tekintünk attól, hogy Ronald Reagan a magyarok nagy támogatójaként egyesek számára (a Gonosz Birodalma elleni harcban) Lord Rothermere halvány utóképe lehetne, annyi kijelenthető, hogy Horthy Trianon feliratú szobra (a Hazatérés temploma bejáratánál) szimbolikusan az Országzászlót helyettesítheti (a régi zászlórúd tetején a kormányzó kezéről mintázott ezüstkéz volt), s ebben a keretben a megszállás emlékműve sem más, mint a magyar fájdalom szobra.

A második keret a legnyilvánvalóbb: az új emlékmű a szovjet obeliszk ellensúlyának készül. Már a Reagan-szobor is az 1945-ben felállított objektumot akarta hatástalanítani, de csak önmaga karikatúráját állította elő. Most, második nekifutásra a teljes kioltás a cél: "a német megszállás emlékműve" a térbeli ellenpontozással (és a címadással) az obeliszket is az orosz megszállás emlékművévé alakítja át. Ebből a szempontból valójában mindegy, mit ábrázol az új mű, sőt, minél dermesztőbben értelmetlen, annál jobban működik a provokáció - minél inkább felháborodnak a "ballibek", annál teljesebb lesz a hasonulás: az emlékmű köré kordont kell vonni. Ha még le is táboroznak elé, messziről nézve már olyanok lesznek, mint a Magyarok Világszövetsége és a téren akkoriban kavargó többi szervezet emberei voltak 2007-2008-ban, az Ereklyés Országzászlót visszakövetelő nemzeti lobogós piramis felállításával: a szélsőbal a palotából lepillantva régen sem különbözött a szélsőjobbtól. Ha eddig nem jutunk el, akkor más úton is működik az ellenpontozás - a német megszállás emlékműve ebben a keretben már önmagában sem más, mint a nacionalista, irredenta szervezetek által hét évvel ezelőtt felállított ideiglenes sátor szimbolikus állandósítása, amely addig áll, amíg a szovjet hősi emlékművet el nem bontják.

A harmadik keret a legfenyegetőbb, mert a legátfogóbb. Ez pedig az új történelemkép, amely az Orbán-kormány (és önkormányzatai) által az elmúlt években felállított szobrokból is kirajzolódik. Ezek között ott van a Kossuth tér 1944 előtti állapotának visszaállítása, a Wass Albert-portrék, a trianoni emlékművek, vagy Orbán Viktor avatóbeszéde a turulba született népről. Ott van az Urmánczy-emlékpad, amelyet Tarlós István leplezett le tavaly (Urmánczy Nándor a Szabadság tér irredenta szoborprogramjának egyik élharcosa volt), vagy Bethlen István szobra a Várban, amely mintha az eltávolított Károlyi-szobor szánalmas kifordítása lenne. Összességében olyan ez a keret, mint egy alternatív történelem, amilyet eddig csak a képregények világából ismerhettünk (a Watchmen szuperhősvilágában a 80-as években még Nixon az elnök). Olyan ez a világ, mintha 1944. március 18-án a szövetségesek váratlanul és indokolatlanul békét kötöttek volna velünk és a németekkel, minden úgy maradt, és minden mehetett tovább. Ebben az elképzelt és most felrajzolt alternatív univerzumban nyerik el a Kerényi Imre által megrendelt alaptörvény-illusztrációk is az értelmüket: a II. világháborút ott az amerikai bombázók elől gyermekeit bújtató magyar anya szimbolizálja.

Orwell 1984-ében két emlékmű áll a Győzelem téren, Nagy Testvér figurájával szemközt ott magasodik Oliver Cromwell lovas szobra. Valószínűleg senki nem tudja már, miért emelték ki a történelmi emlékezetből - talán hatalomvágya és kegyetlen módszerei miatt. Az alternatív történelem által uralt világban a korábbi bizonyosságok egy idő után eltűnnek az "emlékezetlyukakban", az emlékművek kiürülnek. "Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is" - így szól a párt egyik jelmondata. Az 1984 valóságában addig létezik az ember, amíg az emlékezetét, amelyhez ragaszkodik, elevenen képes tartani.

Figyelmébe ajánljuk

Kinek a felelőssége egy társasház felújítása? Mit tudunk csinálni, ha egyvalaki ellenzi a tulajdonosok közül?

A mögöttünk hagyott időszak a kötelező társasházi közgyűlések hónapja. Szilber Szilvia társasházkezelőt, a Társasházi Számvizsgálók Országos Egyesülete elnökségi tagját egyebek mellett olyan tipikus problémákról kérdeztük, mint hogy milyen visszaélésekhez vezethet, ha valaki más tulajodonosok nevében szavaz a közgyűlésen, illetve mit lehet tenni, ha valaki keresztbefekszik egy nagyobb volumenű társasházi felújításnak.