Sosem jutottam el Artyekbe, az élet pedig nem vidám. Nemrég az osztrák síugrócsoda, Thomas Morgenstern is majdnem meghalt, mutatta a tévé, ahogy hatalmasat zuhan, beveri a fejét, nézni is borzalmas. Schumacherről is készültek felvételek, mobiltelefonon, sisakkamerán - ma már gyakorlatilag minden látszik, ami a sípályákon történik; egy rendes amerikai kémszerveren biztos már most is egymás mellé lehetne tenni a világ összes síparadicsomának összes élőképét. Élőkép, így ez is szomorú. Pedig a síelőkről készített filmek mintha mindig tele lennének vidámsággal.
Gyakorlatilag minden sportágnak megvan a saját filmtörténete: vannak többek között jégkorongozós és bokszolós, biciklis és vívós filmek, a sífilm mégis különleges. Egyrészt azért, mert egy-egy innovatívabb alkotás mindig magának a sportnak a sorsát is befolyásolta, ilyen mű volt Greg Stump 1988-as, idétlen című, de tényleg lebilincselő Blizzard of Aahhhs-a, amely az extrém sízés irányába mozgatta a tömegeket, vagy húsz évvel korábban a Verseny a lejtőn Robert Redforddal mint elég hihető olimpikonnal a főszerepben. Másrészt pedig azért, mivel a lejtőn kiapadhatatlan lehetőségek nyílnak az üldözéses jelenetek elkészítésére. Elég, ha csak a James Bond-filmek vissza-visszatérő alpesi helyszíneire gondolunk, a rengeteg pórul járó fegyveres gonosszal. Az első ilyen opus az 1968-ban forgatott 'felsége titkosszolgálatában volt, amelyben George Lazenby egyetlen sílécen egyensúlyozva is ember maradt a talpán. Érdekes módon ebben a filmben a síjelenetek között több olyan motívum is található, amelyeket a nézők először Arnold Fanck 1931-ben készült legendás művében, A fehér mámorban láthattak: a komoly üldözők a buckákról például pont olyan tempóban és ívben ugranak a mélybe, mint egykor vicces német előképeik. Nem is csoda, hiszen a hatvanas évek végi kémfilm egyik tanácsadója Walter Riml volt, a korai német sífilmek egyik főszereplője.
Mint gyakorlatilag mindenki mást, úgy a korábban ácsként dolgozó Rimlt is a fanatikus (és geológiából doktori címet szerzett) dr. Fanck fedezte fel a filmnek. A Piz Palü fehér pokla vagy a Vihar a Mont Blanc fölött rendezője a húszas évek elejétől kezdve cipelte, majd cipeltette fel a hegyekbe az erre akkor még teljesen alkalmatlannak tűnő hatalmas kamerákat, hogy alpesi látványosságokkal ápolja a német néplelket. A filmek női sztárja ekkoriban Leni Riefenstahl volt (aki a pletykák szerint már korán rászolgált a Birodalmi Gleccserhasadék gúnynévre), ő volt az egyik lényeg A fehér mámorban is. A másik a csetlő-botló komikuspár, a 205 centi magas Riml és társa, a kor egyik legjobb sízője, Gustav "Guzzi" Lantschner, ők alakították a Lenit folyton kerülgető két hamburgi ácsot. Rendkívül népszerűek lettek, már a német Zoro és Huruként emlegették őket, de a harmadik közös forgatás után Goebbels eltanácsolta a duót. "Ez nem német humor" - idézte később a náci propagandaminiszter szavait Riml; Fietje és Tietje alakját zsidó komédiások találták ki. Ezen a ponton persze már rég véget ért a vidámság, főleg ha Gustav Lantschner karrierjének ívelésére gondolunk.
Ha akadt valaha család, amely uralta a világ sísportját, akkor az a Lantschner família volt a harmincas években. Az Innsbruckban született hét testvérből öt került az élvonalba: Gustav, Inge, Hadwig, Otto és Gerhard (valamint unokatestvéreik, Hellmut és Grete). Inge 1933-ban három világbajnoki címet szerzett, lesiklásban 20 másodpercet vert az ezüstérmesre. Hadwig kétszer jutott bronzig, egyszer ezüstig, Otto számos nagy versenyen diadalmaskodott, de csak akadémiai világbajnokságon győzött, csakúgy, mint Gerhard. (Hellmut világbajnok lett 1939-ben, Grete "csak" osztrák bajnok.) Gustav 1930-ban már sebességi világrekorder volt (105,675 km/h), aztán ő lett az első osztrák világbajnok, de az 1936-os olimpián, Garmisch-Partenkirchenben már német színekben szerzett ezüstöt. Ki tudja, milyen sikereket ért volna el még Guzzi, ha a filmezés nem vonja el a figyelmét a sportról? De inkább Leni Riefenstahl alkotótársa lett (egy időben testi is), és az Olimpia film egyik operatőre. Testvére, Otto ugyanott kameraman, mindketten segédkeztek Az akarat diadalánál is (visszaemlékezések szerint a forgatás szüneteiben aztán náci propagandafüzeteket osztogattak), a háború alatt Riefenstahllal együtt készítettek dokumentumfilmeket, és a német filmhíradó számára forgattak a fronton (csakúgy, mint Riml).
Guzzi meggyőződéses volt, de nem tartozott a háborús bűnösök közé, legfeljebb a társutasokhoz sorolhatták volna, ennek ellenére 1945-ben sok nácival együtt Argentínába távozott. A "Patkányúton" később ugyanide tartott testvére, Fritz is, egy igazi magas rangú nemzetiszocialista funkcionárius, Tirol tartomány vezető hivatalnoka, akinek az 1934-es osztrák polgárháború idejéből még egy gyilkosságra való felbujtás is száradt a lelkén. Gustav az elkövetkező években Barilochéban Fritz mellett olyan emberekkel került egy közösségbe, mint a római mészáros, Erich Priebke, vagy Hans-Ulrich Rudel, a Luftwaffe legtöbb rendjellel rendelkező harcosa ('45 januárjában még Szálasi is kitüntette). Tudható, hogy mindenki kedvenc Guzzija az Andokban is filmezett, valamint részt vett a helyi síélet fejlesztésében, majd 1952-ben, mintha mi sem történt volna, visszatelepedett az Alpokba. Unokatestvére, Hellmut, aki 1936-ban Spuren zum Kampf (Nyomvonalak a harchoz) címen adott ki síoktatókönyvet (tipográfusa az egy időre elbarnuló egykori bauhausos Herbert Bayer), ekkor még majdnem aktív volt: 1951-ben, 42 éves korában dobogóra állt egy műlesiklóversenyen. 1952-ben zárult le Riefenstahl igazoló eljárása, a háború közben szintén a nácikhoz pártolt Fanck elszegényedve favágóként dolgozott, Riml pedig sorra fényképezte az osztrák Heimatfilmeket.
A síző Lantschner testvérek közül Gerhard elesett a karéliai fronton, de a többiek mind hosszú életűek lettek. Gustav mindenkit túlélt; két évvel halála előtt, 2009-ben film is készült vele, a Ski Heil - a világot jelentő két deszka című dokumentum-összeállításban három sporttársával együtt vallott többek között Leni Riefenstahlról és a bonyolult évtizedekről. Csupa szomorú történet, ha meghallgatja az ember, már a hóra sem mondja, hogy fehér.
