Négyévente számolnom kell. Unom én is, de kényszeres. Azok, akik láthattak még magyar labdarúgókat világbajnokságon, most már legalább harminckét évesek. Nem, négyévesen még nem annyira tudatos az ember, én is csak hétéves koromtól (1974, hollandok bukása) figyelem itt ésszel a dolgokat, tehát legalábbis harmincöt évesnek kell lennie annak, aki már igazán megélte Irapuatót. Azóta összevissza forgott a világ, de körülöttünk minden ország eljutott valahová, egyesek még érmet is nyertek, másoknak csak világverő játékosaik voltak, hiába zavar be Csehszlovákia meg Jugoszlávia, mindenkinél össze tudom számolni, hányan. Nálunk könnyű a számolás és értelmetlen: a rendszerváltás óta a nullát kell beosztani, s az sem enyhít ezen, hogy Kiprichnek, Lisztesnek vagy Gerának volt egy-egy jó éve. Rendes magyar ember, ha elegendően koros, a világbajnokságok előtt számokba fojtja magát, hogy ne a nosztalgiájába kelljen belepusztulnia.
A számolás helyett persze hazudni is lehet (kell); tegyük fel, huszonnyolc évvel ezelőtt megállt velünk az idő, és most ébredünk. Kapva kapunk rajta, hogy az időugrásra rögtön két mód kínálkozik, vagy az akkori játékosokkal és vezetőkkel élünk képzeletben tovább, és készülünk a most hirtelen előttünk álló brazíliai vébére, vagy Csipkerózsikaként, egyedül aludtunk ennyit, és az akkori eszünkkel próbáljuk felfogni, mi történik ma. Az első lehetőség gyorsan zsákutcába vezet: Mezeyvel, Egervárival, Détárival ugyanúgy szaladnánk bele akárkinek a machetéjébe, mint régen; ezt hagyjuk el. A második illúzió – amelyet nagyban segítene, hogy a ’86-os vébé rendezését majdnem Brazília kapta; ’82-ben, amikor Kolumbia hivatalosan is visszalépett, a dél-amerikai országok a brazilok érdekében a bojkottra is hajlandók lettek volna, írta ’83 februárjában a Labdarúgás – már érdekesebb, igaz, számos egyszerűsítést igényel. Mindenekelőtt akkori agyunknak racionálisan el kellene magyarázni a mai magyar futballt, Kubatov Gáborral, Dzsudzsák Balázzsal, Pancho Arénával; egyrészt logikus lenne, és sírnánk és nevetnénk, másrészt nem hinnénk magunknak, így labdarúgásunk tragédiájának teljességétől tekintsünk inkább el, koncentráljunk a résztvevőkre. Ebben a körben viszont azzal kell egyszerűsítenünk, hogy közben a világ kifordult sarkaiból, nincs Szovjetunió (Ukrajnáról szerencsére itt nem kell magyarázkodni), egyesültek a németek (itt van nekünk például Thomas Doll); de eltekintünk a Goodbye, Lenin szüzséjétől is. Sőt, ha nem akarunk bajt, szintén elvonatkoztatunk a tudomány átalakulásától, a számítógéptől és minden tartozékától – bár az 1986-os világ bizonyos tekintetben mégsem volt annyira távoli: „A labdarúgó-vb utolsó két napján jelentkezik legközelebb a televízió Hétvége című műsora. Erre a remélhetőleg sok milliók által nézett műsorra számítógépes Góltotó játékot hirdet az MTV, a Képes 7 szerkesztősége, a SZÜV, valamint a Hírlapkiadó Vállalat. Fődíj: egy Dacia gépkocsi” – olvasható egy korabeli sajtótermékben. Az időhidat is egy újsággal tudnánk legjobban megalkotni: elég, ha az újságostól (nem a karikás trafikban kérdezősködünk) a Képes Sport aktuális vb-számát kérjük. Meglepetésre sok poszter van benne, olyan, mint egykor az NSZK-ból kapott vagy Jugoszláviában beszerzett Bravo vagy Popcorn, régebben vastagabb is volt, de mégis, a folytonosság nominálisan megvan.
| ||
Hiába a fejemben az akkori és kezemben a mai sportújság, összevetésük nyomán mégis minden felfoghatatlan. Úgy képzelhetném, mintha Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni című műsorából kellene ráismernem a mai Budapestre – az időutazás paradoxonját rögtön az jelentené, ha az egyik epizód épp az M3 műsorán futna. Már csak a képekből és szövegekből kiindulva is követhetetlen lenne a futball kommercializálódása, az iparrá vált popvilág, a műanyagnak látszó, tetovált divatfiúkkal – bár az átalakulás irányát Mezei András író a bukást követően, egy 1986-os interjúban, a Képes 7-ben már részben megjósolta. A reklámokban, de az utcán, a kirakatokban is mindenütt ajándéktárgyak, brazil mintájú hátizsákok (a magyar miniszterelnök és a Nemzeti Múzeum esetét semmiképpen nem hinném el), tolltartók sorakoznak, de talán mintha manapság kevesebbet reklámoznák a különleges futballélményt biztosító színes tévékészülékeket; a soproni múzeum kiállítóterében értékes németalföldi festmények között brazil divatbábuk állnak, labdával. De nem is kéne újságot lapozgatni, vagy múzeumba járva számolgatni, a változások mélységének érzékeltetésére elég lenne, ha valaki felolvasná nekem a belga csapat keretét. 1986-ban még minden nagyon belga volt: Ceulemans, Vercauteren vagy Vandenbergh mellett Enzo Scifo volt az egyetlen furcsa, ismert név, de azt is mindig megmagyarázták. Ma Hazard, Lukaku, Kompany vagy Januzaj mellett a kivétel De Bruyne és Vermaelen – olyan a névsor, mint egy klasszikus szovjet sci-fiben (lásd Kir Bulicsov műveit) a kozmonauták nemzetközi legénysége, az interplanetáris békeharc jegyében; Alderweireld pedig az idegen az Alpha Centauriról.
Ha pedig mégiscsak számolnánk, leginkább a globalizáció előrehaladottságán lepődnénk meg, mégpedig abból kiindulva, hogy ki melyik ország bajnokságában játszik. 1986-ban ugyanis a maihoz képest még elenyészően kevesen működtek külföldön, a dán volt az egyetlen csapat, amelyben a keretnek több mint a fele légiósként szolgált, s rajtuk kívül akadt még összesen három válogatott, ahol a játékosok többsége a szomszédos, erősebb futballkultúrával rendelkező országban focizott (Uruguay, Észak-Írország, Kanada). Akkoriban a spanyolok, olaszok, portugálok, a szovjetek és az irakiak játszottak valamennyien otthon, mára csak az oroszok maradtak. Rajtuk kívül 2014-ben csupán néhány olyan ország akad, ahol többségben vannak az otthon játszók: a legerősebb európaiak, Spanyolország, Olaszország, Anglia és Németország, valamint Mexikó és Irán.
Tulajdonképpen minden számot végig lehetne játszani, nem derülne ki sokkal több, mint hogy huszonnyolc év nem kevés. De a legnagyobb különbséget mégis nehezen tudnánk követni – ez pedig a futball megismerhetőségének változása. Nem számoltam ki, hogy élettanilag lehetséges-e, de a közvetítésekben rejlő lehetőségeket tekintve mindenképp: aki erre tenné fel az életét, ma két világbajnokság között megnézhetné egy-egy csapat (sőt, matematikailag akár egy egész csoport) összes játékosának valamennyi mérkőzését. Az 1978-as világbajnokság előtt Törőcsik a Csupa foci című rendkívüli labdarúgó-magazinnak még arról nyilatkozott, hogy már hallott Platiniről és Tresorról, a magyar sportsajtóban pedig naponta olvashat Bettegáról vagy Rossiról, s így felkészült a megmérettetésre. A globalizált futballban ma már nem csak a játékosoknak áll rendelkezésre minden információ. Bármelyik igen laikus bármikor lehívhatja akármelyik játékos vagy csapat összes adatát, a sikeres passzok számától az elhibázott bedobásokig. Megnézheti az összes bajnokság összes gólját, a legdurvább szabálytalanságokat, a legfurcsább cseleket, táblázatokat készíthet, tudományosan felkészülhet, playstationön, menedzserjátékon szimulálhat. Vagy egyszerűen elolvashatja a kutatási eredményeket, hiszen tudósok, közgazdászok, statisztikusok és általános szakértők különböző szempontok szerint már le is játszották az egész világbajnokságot.
Minden hozzáférhető, és így persze veszít vonzerejéből. A pályán titokban már csak az marad, amit a játékosok a tenyerük mögött mondanak egymásnak; a német bajnokságban ugyan még nyíltan beszélnek, de a spanyol sztárok már minden esetben megpróbálják akadályozni a szájról olvasást. Régebben az Európán kívüli válogatottakat szinte csak négyévente láthattuk, vagy annál is ritkábban, az európai fociból a nyolcvanas évek közepén a magyarok kupameccsein túl pedig szinte csak a vasárnap esti Telesport (főszereplők: Dieter Hoeness és Michael Rummenigge) góljai jutottak. A nézők mindenre és mindenkire ki voltak éhezve, s ezt nehéz ma már visszahozni. Nosztalgia ez persze egy olyan kor után, amelyben nem láttuk a legnagyobbakat a pályán hányni. Amikor még nem tudtuk (még csak nem is éreztük), mennyit javult vagy romlott az elmúlt években a kameruni védők futóteljesítménye. Most már látjuk a sérültek testének belsejét. Pontosan tudjuk, hol fáj a háta Franck Ribérynek, hol szakadt el Marco Reus bokaszalagja. Folyamatosan követtük Falcao lábadozását, láttuk (de nem mindig értettük) Cristiano Ronaldo izomzatának és erezetének változását.
Ennek ellenére persze nem tudjuk, mi lesz. 1986 óta annyi mindig biztosnak tűnik, hogy a legerősebbnek tartott csapatok többsége ott lesz a legjobb nyolcban (a kivétel anno Koreában). Hogy a leggyengébbek 90 százaléka nem jut be a 16 közé. Hogy az afrikaiak nem viszik semmire. Hogy a titkos esélyesek (lásd még belgák) középen elbuknak. Hogy a brazilok nagy valószínűséggel megint csak tragikus hősök lesznek. Hogy eleinte inkább sivár lesz a játék. Hogy egy-két meccstől eltekintve utána sem lesz benne sok köszönet. Hiszen az idei év már csak arról szólt, hogyan szenvednek egyre inkább a jók, kiszipolyozva hogyan kússzák-másszák végig a bajnokságokat és a nemzetközi kupákat. A klubidény vége óta pedig csak annyi történt, hogy a legnagyobb sztárokat a leghíresebb orvosok és kuruzslók próbálták összecsavarozni: Van Persie alig él, Suarez szinte nincs is. Aztán vánszorgás lesz és taktikázás. Okos döntetlen és taktikai vereség. Kieséses részben tizenegyesek. (Esetleg – mindig minimális eséllyel – zavargás, éhséglázadás, terrorizmus, armageddon.)
Vagy az is lehet, hogy nem. A franciáknál és a németeknél kikerül az egyetlen, legjobb játékosba vetett hithez kapcsolódó görcs, és elkezdenek felszabadultan játszani. A spanyoloknál teret kap Fabregas, és mindig meglátja Villát – de ez is kevés lesz, mert a nyolc között Ramos a kapusba lövi a tizenegyest (lásd még: Annuska kiönti a napraforgóolajat). Az argentinoknál pedig úgy lesz, mint ’82 után. A spanyolországi vébén csalódást keltő Maradona négy évvel később egymaga vette hátára a csapatát, és talán így tesz most Messi is. Ha jósolni kell, szerintem nem is lesz más az első háromban, csak azok, akik akkor: Argentína, Németország, Franciaország. Volt akkoriban a világbajnokság előtt egy tippjáték, abban Esterházy Péter Magyarországot tette az első helyre, Végh Antal viszont mindhárom dobogóst, sőt a sorrendet is eltalálta. Nem tudom, jelent-e ez valamit, utána mindenesetre elővehetjük az akkori tippeket, és számolhatunk.
