A médiamogul ragaszkodott a szánkóhoz. Már régóta az ország egyik leggazdagabb embere volt, százezer fából, húszezer tonna márványból épített hatalmas palotájában élt, uralt számtalan újságot és rádiót, birtokolt üzleteket, gyárakat, mégis visszavágyott a gyermekkorába. Felnőttként politikai befolyásra tört, de kudarcot vallott, még több hatalmat akart, de birodalma összeomlott, s egyetlen kapaszkodója a szánkó maradt. Amikor az Aranypolgárban először pillantjuk meg a gyermek Charles Foster Kane-t, éppen egy szemétdombnak is kicsiny halomról szánkózik le; sportértelemben inkább szkeletonozásnak nevezhetnénk ezt, hiszen hasmánt csúszik. Édesanyja a házból kikiabál a fiúnak: „Be careful!” – légy óvatos. De inkább hagyjuk Kane-t, hiszen a filmbéli életet mindenki ismeri; az alábbiakban néhány tanulságos történet következik a szánkózókra leselkedő veszélyekről – a szocialista múltból.
Hol is kezdhetnénk? A legmegfelelőbb kiindulásnak talán az 1958-as krynicai szánkó-világbajnokság tűnik, ahol a női versenyt Maria Semczyszak (férjezett: Haščaková) nyerte. Említését, neve különös (össze)csengésén túl talán csak az indokolja, hogy sikerétől kezdve a lengyel (és ezzel valamiért párhuzamosan a keletnémet) szánkósport történetében a legnagyobb dicsőség egy évtizeden át kéz a kézben járt a szerencsétlenséggel. Az 1962-es Európa-bajnokságon Irena Pawelczyk a negyedik futamban bukott, s ezzel úgy tűnt, az osztrák Helene Thurneré lesz az aranyérem. A lengyelek azonban óvtak, mégpedig a pálya megváltoztatása miatt – enyhe volt ugyanis az idő, s a gyorsan romló felületen a lyukakat időről időre hóval kellett betömni. Mindenki ugyanazon a pályán jött le, ráadásul Pawelczyk 50 méterrel a javított rész után bukott, de a vezetők helyt adtak az óvásnak, így a lengyel versenyzőnő egyedüliként megismételhette a futamot, és nyert. Tanulság (Dr. Bubó nyomán): ha egy rendszeren belül a szabályok rugalmasan változtathatók, mindig könnyebb nyerni.
Bár már 1914-ben rendeztek Eb-t, 1955 óta pedig vébét, a szánkózás első alkalommal csupán 1964-ben szerepelt az olimpiai játékok műsorán. Innsbruckban rosszul indultak a dolgok. Még el sem kezdődtek a versenyek, az edzések során két nyugatnémet versenyző kirepült a pályáról, egy fán kötöttek ki, egyiküknek a csontjai törtek, a másik súlyos agyrázkódást szenvedett. Ugyanazon a napon a lengyel származású brit versenyző, Kazimierz Skrzypecki még rosszabbul járt. A Royal Air Force egykori pilótája, aki a maga 55 évével az olimpia legidősebb résztvevője lehetett volna, ugyancsak kisodródott, és belehalt sérüléseibe. Tanulság (mintha Verebes István konferálna): az alattomos szánkópályák a sokat próbáltakra nézve is veszélyt jelenthetnek.
Egy régi, összeszokott duó felbomlása a szánkózásban is komoly lelki trauma lehet. A hatvanas évek egyik legsikeresebb szánkópárosát két ifjúkori barát, Wolfgang Scheidel és Michael Köhler alkotta. Mindketten az NDK legnagyobb nevű klubjában, az SC Traktor Oberwiesenthalban kezdték pályafutásukat, hosszú éveken át elválaszthatatlannak tűntek, s 1965-ben világbajnoki aranyérmet szereztek. Úgy látszott, a sikeres kettőst semmi sem állíthatja meg, de három évvel később a harmóniát mégis megzavarta egy látszólag banális fejlemény: mindkettőjük erős súlygyarapodása. Útjaik ezért szétváltak, Köhler ezután más partnerrel világbajnoki ezüstöt és bronzot szerzett, Scheidel 1972-ben egyesben olimpiai bajnok lett. Tanulság (à la Kellér Dezső): a siker elnehezít, s ez ugyebár megronthatja a legszebb barátságokat is.
Még nagyobb kanyarokat vett Michael
Köhler Thomas nevű testvérének karrierje, aki 1964-ben egyesben, 1968-ban párosban nyert olimpiát, háromszor világbajnok is lett, végül mégis a megvetés jutott neki osztályrészül, mivel a hetvenes-nyolcvanas években vezető sportfunkcionáriusként tevőlegesen részt vett az NDK állami doppingprogramjában. 1999-ben 107 esetben elkövetett testi sértésért pénzbüntetésre ítélték, ő azonban – erről néhány éve kiadott emlékirataiban hosszasan elmélkedik – nem bánt meg semmit. Tanulság (in memoriam Komlós János): a szánkósmúlt nem garantálja a büntetlenséget.
A hatvanas években az NDK férfi és női szánkósai magabiztosan uralták a sportágat, az 1964-es olimpián sikert sikerre halmoztak. Az innsbrucki szánkóversenyeket egyébként a „forrasztólámpák olimpiájaként” is emlegették, mivel a versenyzők a simább csúszás érdekében folyamatosan izzították a szánkóéleket. Később az eljárást betiltották, 1967-ben a keletnémet Horst Hörnleint ki is zárták a világbajnokságról élmelegítésért. Az 1968-as olimpia előtt fagyos volt a hangulat az első ízben külön induló két német csapat között, mivel három héttel korábban az északi összetett aranyérmének várományosa, Ralph Pöhland az NSZK-ba disszidált. Az NDK vezető funkcionáriusai annyira megsértődtek, hogy az olimpia előtt és alatt a nyugatnémetek ügynöki tevékenységére hivatkozva megtagadták, hogy bármiféle interjút adjanak a „hazug kapitalista sajtó” képviselőinek. Elővigyázatosságból megbízhatósági alapon rostálták a csapatot is: a kijelölt 95 fő helyett végül csupán 57-en utazhattak Grenoble-ba.
A megbízható szánkós nők az edzéseken mutatott visszafogott forma után a versenyen már-már gyanúsan jól csúsztak, egy futammal a vége előtt az első, második és a negyedik helyen is keletnémet versenyző állt. Az olaszok azt gyanították, hogy az NDK-sok megint élt melegíthettek, ezért panaszt tettek a Nemzetközi Szánkó Szövetség lengyel elnökhelyettesénél, aki vizsgálódni kezdett. Lucjan Swiderski vizsgálatának lényege az úgynevezett hóteszt volt: havat rakott az NDK-versenyzők szánkóinak éleire, az elolvadt, míg másokén megmaradt. Az NDK-s lányokat a tiltakozásuk ellenére – nulla fok fölötti hőmérsékletnél a hevítés eleve értelmetlen – kizárták a versenyből, a győztes az olasz Erika Lechner lett. A keletnémet vezetés az esetet „régóta előkészített nyugatnémet provokációnak” minősítette, és titokban vizsgálatot indított. Ennek eredménye tíz évvel ezelőtt került elő a Stasi aktái közül: eszerint lehetséges, hogy a zsűri lengyel elnökét – aki az ügyben egyszerre volt vádló és bíró – lefizették: az olimpia előtt egy alpesi üdülőhelyen olyan „konferencián” látták vendégül, amelyen egyedül ő vett részt. Mindenesetre a versenyeket követően a keletnémet szánkósztárokat csalóknak bélyegezték, Grenoble után pedig a hóteszt helyett NDK-javaslatra bevezették a hőmérőt.
Az Aranypolgár végén, amikor Kane-t elhagyják, az egykori sajtócézár dühösen szétver mindent, csak a réges-régi hógömböt tartja meg. Halálos ágyán – miután kimondja a szánkóra írt szót: Rosebud – a gömb is kiesik a kezéből. Mindenki látja, itt már régóta nincs tanulság. A dolgokat csak megfigyelni lehet: a Kane-ek egykori hű szánkótársaikat ma már nem a rózsabimbó szóval illetik. És feltehetőleg nem is ez az utolsó szavuk.
