| ||
Vagy a nagyon régieket úgy, hogy alig maradt róluk felvétel, és alig él már ember, aki láthatta őket a pályán? (Persze talán még fontosabb kérdés, hogy egyáltalán meg lehet-e ítélni bárkinek a játékát.)
A régi focisták csodálata valószínűleg ugyanolyan jellegű, mint a valaha volt nagy színészeké - utólag csak az egykori áradozó kritikákból és nagyszüleink sóhajának emlékéből érezzük: sajnálhatjuk, hogy nincs saját emlékünk. A II. világháború előtti futballmérkőzések közül az eredmény vagy a leírás alapján csak néhánnyal kapcsolatban fáj, hogy nem lehettem jelen - vagy, hogy az abszurd vágyat anakronizmussal pontosítsam: nem láthattam a tévében. Feltétlenül e mérkőzések sorába tartozik az 1938-as világbajnokság első fordulójából a brazil-lengyel; hosszabbítás után hat-ötre nyertek a brazilok, a lengyelek kiestek. Az eredménytől függetlenül a meccs valószínűleg csak utólag érdekes, mert a brazilok akkor még nem voltak a későbbi brazilok, csak egy jó csapat, benne Leonidasszal, a Gumiemberrel, aki a szemtanúk szerint csodálatosan tudott hanyatt vetődve ollózni, és a lengyelek sem voltak még gyermekkorom imádott lengyeljei, de még annyira esélytelenek sem, mint sokan visszamenőleg gondolnák. Egy akkori világbajnoki találkozó talán ab ovo nem lehetett annyira emlékezetes, Leonidas első góljáról például nem maradt fenn leírás, és senki nem is emlékezett később, hogyan esett. Akinek viszont minden megmozdulása jelentőssé vált, legalábbis a lengyelek emlékezete szempontjából, az Ernest Wilimowski, aki egymaga négy gólt rúgott, az ötödik tizenegyes volt, azt is ő harcolta ki.
Wilimowski 1916-ban, Katowicében született, akkoriban még a Német Birodalomban, Ernst Otto Prandella néven, szülei németek voltak, apja a német hadsereg katonájaként esett el. Néhány évvel később Felső-Szilézia Lengyelország része lesz, a kis Ernst pedig lengyel mostohaapával, de német iskolákban, összességében erős sziléziai identitással nő fel. Gyermekkorában azzal tűnik ki társai közül, hogy a jobb lábán hat ujja van; az FC Kattowitz csapatába kerülve kiderül, hogy a bal lába is félelmetesen gólveszélyes. (Később Fritz Walter azt mondta Wilimowskiról: "valószínűleg ő volt az egyetlen játékos valaha a világon, akinek kevesebb helyzete volt, mint ahány gólt rúgott".) Ekkor már a nagyobb klubok is érdeklődnek iránta, le is szerződteti a Ruch Wielkie Hajduki, az egykori és későbbi Bismarckhütte, a még későbbi és mai Ruch Chorzów. Wilimowski többször nyer bajnokságot a csapattal, évekig ő a legjobb játékos, többszörös lengyel gólkirály. Még be sem tölti a tizennyolcadik életévét, már válogatott, de alkoholproblémái (nem hivatalosan: tiltott fogadások) miatt rövidesen eltiltják, így lemarad a berlini olimpiáról. Végül összesen huszonkétszer játszik a lengyel válogatottban, és huszonegy gólt lő; a brazilok elleni meccs mellett a legnagyobb sikerét pedig épp az utolsó találkozóján aratja. Ez tényleg az Utolsó Meccs, mert a lengyelek mindmáig ezen a néven emlegetik az ellenünk vívott mérkőzést, amelyre négy nappal a német támadás előtt, 1939. augusztus 27-én került sor Varsóban. A magyar válogatott akkoriban Zsengellérrel, Toldival, Sárosival, világbajnoki ezüstérmesként hatalmas esélyesnek tűnt - a lengyelek azonban 0-2-ről fordítottak, Wilimowski vezérletével és három góljával 4-2-re győztek.
A most 95. évében járó Gyetvai László, a legidősebb élő magyar válogatott játékos talán az egyedüli, aki még emlékszik az Utolsó Meccsre, amely cezúra volt a játékosok emlékezete szempontjából is - az addigi futball-karriertörténeteket hirtelen maga alá gyűrte a világtörténelem, a játék vagy a mérkőzés maga utólag egy régi világ zárványának látszik. A lengyel játékosok közül mindenki túlélte a háborút, volt, aki a lengyel hadseregben harcolt, másokat besoroztak a Wehrmachtba. Volt, aki fogságba esett, többen az ellenállásban vettek részt, volt, aki a németek által illegálisnak nyilvánított futballmeccseken játszott, ezzel a börtönt kockáztatva. A felső-sziléziai játékosok továbbra is futballozhattak, megfelelő felmenők esetén pedig a német állampolgárságot választhatták. A brazilok, illetve a magyarok ellen pályára lépett lengyelek közül így többen németté válva folytatták pályafutásukat, de a horogkereszt-címeres válogatottban egyedül Wilimowski mutatkozhatott be Ernst Wilimowski néven.
Pedig, ha a Magyarország című lap 1939. szeptember 30-i beszámolója hiteles, akkor mindez akár másként is alakulhatott volna: ezek szerint Wilimowski a Miskolcra érkezett lengyel menekültek között volt, sőt részt vett a DiMÁVAG edzésén is. Aztán mégis hazatér Felső-Sziléziába, az ismét német FC Kattowitz csapatának sztárja lesz, majd - talán a katonaság elkerülése miatt - rendőrnek áll Chemnitzben, a helyi rendőrcsapat le is igazolja. Időközben édesanyját az auschwitzi koncentrációs táborba viszik, mivel kapcsolata volt egy orosz zsidó férfival. Szabadulását Wilimowski barátjának, a német légierő vadászpilótaászának, Hermann Grafnak - aki maga is futballbolond, a Rote Jäger elnevezésű katonai csapat alapítója, szervezője és kapusa - köszönheti. A német válogatottba a népszerű "Ezi" először 1941 júniusában kerül be, 1942 végéig - amikor a háború miatt megszűnnek a német válogatott találkozók - 8 meccsen játszik, összesen 13 gólt szerez. Még otthon, Sziléziában is pályára léphet újra, egy Románia elleni barátságos meccsen, 1942-ben; a hét német gólból egyet ő lő (hármat Fritz Walter).
Wilimowski a második világháború után is Németországban maradt, játszott kisebb-nagyobb csapatokban, legendák vették körül a szereplését többek között a Kaiserslauternben és az Offenburgban, mivel számtalan gólt lőtt, és rengeteget ivott - a történetek szerint akkor is jól játszott, ha a meccs előtt leitta magát. Lengyelországban eközben árulónak tartották, volt idő, amikor a statisztikákban a brazilok ellen lőtt góljait is másoknak tulajdonították. Az 1974-es vb idején gyermekkorom nagy lengyel csapatának edzője, Kazimierz Górski egy németországi hotelben találkozott ifjúkori bálványával, Wilimowskival, és megkérdezte tőle, miért nem tért sohasem haza, hogy tisztázza magát. "Féltem" - szólt a válasz. Wilimowski 1997-ben hunyt el; Felső-Sziléziába élete utolsó évtizedeiben sem látogatott el újra.
