Ha történelmi érdeklődéssel fordulunk idősebb emberekhez, és '56-ról, a téeszekről vagy a Szovjetunióról kérdezzük őket, válaszaikból általában nehezen szűrhetünk ki objektív információkat, mivel hamar elérkezünk a személyes történetekhez. Van azonban a mai magyar nyugdíjasok történelmi tudásának egy olyan szelete, amelyben a fiatalabbak közül legfeljebb a specialisták vehetik fel velük objektíve a versenyt, s ez az afrikai országok imperializmus elleni harcának története, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiből. Aki ma hetven fölött jár, érti, miről van szó, ha egy régi Abody Béla-krokiban Kaszavubu mellszobráról olvas, és kitágul a pupillája, ha a tévében, egy véletlenül bejátszott filmhíradóban az ünneplő tömeg Nkrumah-t köszönti a Beloiannisz Gyárban. Ez a különleges tudás azzal az egykori, még csak nem is feltétlenül proletár internacionalizmussal kapcsolódik össze, amely mára kicsiny országunk nemzeti beszűkülése nyomán gyakorlatilag teljesen elveszett. Magyarországról ugyanis, a külföldi delegációkkal együtt, lassan eltűnt a hétköznapi külpolitika: senki nem mondja már, mi újság Afrikában. Így aztán a más múltja is lassan érdektelenségbe süllyed és követhetetlenné válik: generációk nem tudják, mit jelenthetett egykor egy függetlenségét frissen visszanyert országban a stadionépítés, a futballforradalom, a Nemzet Atyjának csapata, vagy hogy mindezek mellett miért kellett bevezetni a végtelen vizsgálati fogságot. Például anno Ghánában.
A ghánai futball története a gyarmati múltba nyúlik vissza, abba a korba, amikor a feketék még csak egymás között játszottak az Aranyparton, legfeljebb néha állt össze a beérkező hajók legénysége, hogy Cape Coast kikötőjében meccsre hívja ki a helybelieket. Egyesületek már a húszas évek óta alakultak arrafelé, igaz, néha elég különös névvel; létezett Mighty Atoms (Hatalmas Atomok), Venomous Vipers (Mérges Viperák) vagy Mysterious Dwarfs (Titokzatos Törpék) is. Ghánai csapat először az ötvenes évek elején turnézott Angliában, az afrikaiak akkor még inkább mezítláb játszottak, a nézők pedig csak bámultak, vajon acélból van-e a különösen sötét bőrszínű játékosok lába. Mire Angliából visszatértek, már két embernek volt futballcipője, s ez a szám később megállíthatatlanul emelkedett. Nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy 1957-ben Kwame Nkrumah személyében olyan ember került a függetlenné vált állam élére, aki a futballban látta a társadalmi változások, a ghánai öntudat, sőt a pánafrikai eszme megszilárdításának eszközét. Mindenekelőtt új intézményekre volt szüksége; "Osagyefo" (akan nyelven: Győzedelmes) Nkrumah a rendszer létrehozásával bizalmasát, dr. Ohene Djant bízta meg, aki többek között stadionépítésbe fogott és elindította a nemzeti bajnokságot. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi kapcsolatokat is építeni kezdték. Így érkezett Ghánába a miniszterelnök vendégeként a világ egyik legnépszerűbb játékosa, Stanley Matthews, aki az accrai Hearts of Oak színeiben lépett pályára, kicselezett mindenkit, gólpasszt is adott. Van egy híradófelvétel 1957-ből, Matthews a meccs után helyi viseletben ül egy trónon, pislog, mint egy szerencsétlen turista, aztán megkoronázzák, ő lesz a Futball Királya - pedig még nem is volt Sir.
Azután kellett egy csapat is. Az ütőképes válogatott (Fekete Csillagok) alapját Nkrumah elképzelései szerint csak egy erős klubcsapat adhatta, a miniszterelnök ezért megbízta futball-bizalmasát, hogy (a Real Madrid mintájára) hozza létre a Real Republicans együttesét. Ohene Djan el is csábította valamennyi egyesületből a legjobb játékosokat (nemet csak ketten mertek mondani), mert persze sztárok is kellettek. Ilyen fekete csillag volt a beszédesen Szputnyik becenevű, hatalmas termetű Edward Acquah, aki négy gólt rúgott a Ghánába látogató Blackpoolnak (végeredmény: 4-0), és kettőt a Puskással és Di Stefanóval felálló Real Madridnak (3-3). Az állami csapat másik nagy sztárját, az aprócska Baba Yarát, aki 51-szer játszott a válogatottban és ott klasszikus szélsőként is 49 gólt szerzett, a "Szélsők Királyának" nevezték. Annyira imádták, hogy amikor átcsábították a Republicanshez, korábbi egyesülete a bajnokság bojkottjával fenyegetőzött. Baba Yara élete formájában volt, amikor 26 éves korában, '63 márciusában egy meccs után hazafelé tartva karambolozott: a gerince tört el. Ágyhoz kötve már csak néhány évet élt, 2007-ben róla nevezték el Kumasi városának stadionját.
A sikerekhez kellett még egy jó edző, méghozzá helyi és fekete. Nkrumah és Djan erre Charles Gyamfit szemelte ki, akit játékoskarrierje vége felé, 1959-ben a Fortuna Düsseldorf szerződtetett s így az első afrikai futballista lett az NSZK-ban. Ott rövid idő alatt kitanulta a német taktikát, hazatért, és a ghánai válogatottat akkoriban irányító Ember József asszisztense lett. Ember játékosként a húszas évek végén a Budai 33-ban jeleskedett, az ötvenes években pedig a kínai válogatottat is edzette a Margitszigeten, így rövid ghánai munkája alatt a magyar futball hagyományaiból is sokat adhatott át utódjának. Merthogy Gyamfi 1963-ban szövetségi kapitány lett, és ehhez közvetlen elöljárójától (valamint futballszakértőjétől), a miniszterelnöktől minden lehetőséget (autót, lakást, hatalmat) megkapott. És élni is tudott vele: vezetésével Ghána 1963-ban és 1965-ben is megnyerte az Afrikai Nemzetek Kupáját. Nkrumah célja azonban nemcsak a nemzeti siker volt, szeme előtt mindig is a futballforradalom afrikai kiterjesztése lebegett. Ennek jegyében '65 decemberében a friss kontinensbajnok csapatot diplomáciai útra küldte, hogy válogatott mérkőzéssel ünnepelhessék a kenyai függetlenség évfordulóját. A ghánai csillagok meglepetésre meghajtották a meccset, telt ház és a kenyai elnök, Jomo Kenyatta előtt ünneprontó módon 13-2-re nyertek. Nkrumah a meccs után azonnal táviratot küldött Gyamfinak, amelyben közölte: nem örül az eredménynek, hiszen a cél az afrikai országok közeledése lenne, ehhez pedig 13 gól túl sok. Néhány nap múlva második meccset is rendeztek, s bár Nkrumah nem üzente meg, milyen eredményt szeretne, a végén a 3-3-mal elégedett volt.
1966-ban puccs vetett véget a futballforradalomnak, az egyszeres bajnok Real Republicanst feloszlatták, Gyamfit elküldték. Nkrumah nem térhetett többé haza, 1972-ben Bukarestben halt meg. A ghánai válogatott még néhány évig tartotta magát, aztán rövid, de fájdalmas mélyrepülésbe kezdett. Az utóbbi három évtized ismét sikereket hozott, s közben elhalványult a hatvanas évek hőseinek emlékezete. Ha ma megkérdezik Ghánában, ki volt a legnagyobb, az emberek, kortól függetlenül, valószínűleg Abedi Pelét vagy Yeboah-t említik elsőként. Magyarországon más a helyzet, itt a futballemlékezet muszájból messzebbre ér. Nem is érdemes a nyugdíjasokat a valaha volt legjobb magyar futballistáról kérdezni; történelmünkről sokkal többet mondana, ha például a Békemenet idős résztvevői elmesélnék, ki mit tud még Lumumbáról.
