Esetemben a felejtésről azért sem lehet szó, mert Hunyady Emesével bizonyos tekintetben összefűz a múlt; nemcsak hogy egy általános iskolába jártunk, de a lakótelepen sem laktunk egymástól messze. Igazán közeli viszonyba a városligeti Műjégpályán kerültünk, valamikor 1980-ban, nagyjából a Lake Placid-i olimpia idején, egy iskolák közötti korcsolyaversenyen. Emese akkor már felnőtt magyar bajnok volt, talán az országos csúcsokat is ő tartotta, mindenesetre velünk volt, és nevettünk, mekkora előnnyel fog majd célba érni. A mulatság egészen a rajtig tartott, ahol a versenybíró jelezte, Hunyady Emese hosszú élű versenykorcsolyája balesetveszélyes lehet, le kell cserélni. Mivel a lányok mind a fehér műkorcsolyájukat hozták magukkal, a bajnoknő meg lábujjheggyel hajtva csak nem égeti magát, a fiúk cipői közül kellett választania – egyedül nekem volt akkora lábam. Emese fel is vette az én orosz korcsolyámat, amelynek azonban volt egy hibája, gyakorlatilag alig tartotta a bokát. Rögtön a rajt után látszott, hogy emiatt nem lesz sima a verseny: a későbbi olimpiai, világ- és Európa-bajnoknő tényleg csak botladozott, kacsázott a jégen, s végül csupán minimális különbséggel nyerte meg a futamát. Négy évvel később, amikor az első olimpiai részvétele után Kelenföldön összefutottunk, hiába kérdeztem, milyen volt a szarajevói versenye, pár percig nem tudott válaszolni, mert még mindig a korcsolyámon röhögött.
1980 körül persze leginkább nem a gyorskorcsolya miatt jártunk a Műjégre, hanem a műkorcsolyás lányok jelentettek ellenállhatatlan vonzerőt, s ez talán megmagyarázza azt a visszagondolva különösnek tűnő emléket is, vajon ebben az időben hogyan lehettem a képernyőn keresztül szerelmes Claudia Kristofics-Binderbe, az osztrák műkorcsolya csillagába. A Kádár-kor ingerszegénysége és a kamaszság mellett alternatív magyarázatot a sporttörténelem adhat: lehetséges, hogy az osztrák műkorcsolyázónők mindig is ellenállhatatlanok voltak. Ahogy egymás után nézegetem a hatvanas-hetvenes évek sztárjai, Beatrix Schuba vagy Regine Heitzer képeit, kicsit elbizonytalanodom az elméletemben, de ha visszafelé haladunk az időben, Eva Pawlik fotói már mindent igazolnak. Pawlik, aki ha feladja amatőr státuszát, 1948-ban Gene Kelly partnere lehetett volna egy hollywoodi táncprodukcióban, s már tízéves korában, 1937-ben feltűnt a Napfényes ifjúság című rövidfilmben – akkori piruettjei ma is élményszámba mennek. 1942-ben későbbi férjével, Rudi Seeligerrel párban már felnőttbajnokságot nyert, ebben az időben a nemzetközi porondon is csak a Kékessy–Király-kettős vehette fel velük a versenyt. Nem sokkal ezután Seeligert az orosz frontra vitték – a fogságból csak 1949-ben térhetett haza –, így Pawliknak maradt az egyéni: 1948-ban ezüstérmet szerzett az olimpián, majd egy évre rá aranyat az Európa-bajnokságon. A világbajnokságon is ő számított esélyesnek, de a kűr előtt gyanús körülmények között eltört a korcsolyája – hiába a szabotázsgyanú, nem volt cserecipő, így Pawlik könnyek között visszalépett. A Bécsi Jégrevühöz szerződött, mellesleg a bécsi egyetemen filozófiai doktorátust szerzett, majd a tévé műkorcsolya-kommentátoraként az osztrákok Vitrayja lett.
Pawlik elődje a pályán a szépséges Liselotte Landbeck volt, aki gyorskorcsolyázóként kezdte, világbajnokságot is nyert, később a műkorcsolya Európa-bajnokságokon csak a legendás Sonja Henie tudta megelőzni. A kétszeres osztrák bajnoknő sikerei csúcsán egy belga korcsolyázóhoz ment feleségül, s emiatt az 1936-os olimpiára már országot is váltott. Új hazájában 1939 telén maga III. Lipót belga király kérte fel, hogy a gyermekeit korcsolyázni tanítsa. Egy néhány éve megjelent könyv tanúsága szerint az uralkodó első látásra beleszeretett Landbeckbe, s a szerelemből 1940-ben egy kislány született, aki – ha mindez igaz – a 2013-ban lemondott II. Albert sokáig titkolt féltestvéreként ma is Amerikában él.
Amerikában hunyt el 1999-ben Fritzi Burger, aki 1930-ban Európa-bajnoki címet szerzett, de az olimpiákon kétszer is csak ezüstéremig jutott. Mindkétszer Henie-től kapott ki; s egy időskori nyilatkozata szerint a norvég sztár még a házasságok számában is megelőzte: Henie háromszor, ő csak kétszer ment férjhez. Igaz, elsőre nagyon látványosan, hiszen Fritzit 1935-ben a japán gyöngymágnás, Kokicsi Mikimoto unokája vette el; gyermekük születése után Tokióba költöztek, ott élték át a második világháborút, míg bécsi családjának legtöbb tagját elpusztították a holokausztban. A háború után Fritzi Burger eltűnt a nyilvánosság elől, csak a kilencvenes évek közepén derült ki, hogy Fritzi Russel néven már évtizedek óta egy amerikai kisvárosban élt.
Herma Szabó talán nem a legszebb, de mindenképp a legsikeresebb osztrák műkorcsolyázónő volt: 1922 és ’26 között sorozatban szerezte az egyéni világbajnoki címeket. Ő volt, aki a nők közül először mutatott be Axelt, s 1924-es olimpiai győzelme idején ő viselt elsőként rövid szoknyát, amelyet akkoriban még csak a 11 éves Sonja Henie-nek engedélyeztek. 1926-ban a világbajnokságon valaki a kűr előtt felmetszette az osztrák lány korcsolyacipőjét, amelyet egy katonasuszter a jégpálya közepén fércelt össze – Szabó így is nyert. Egy év múlva azonban – talán valóban a „Henie-klán” mesterkedései miatt – lepontozták, Szabó pedig abbahagyta a korcsolyázást; alpesi síre váltott, ebben is az osztrák válogatottságig vitte.
Miután sorra vettük a külföldre házasodott, illetve problémás korcsolyájú osztrák hölgyeket, már csak egy lépés, hogy visszatérjünk a Városligetbe. Herma Szabó nagybátyja, ifjabb Eduard Engelmann ugyanis nemcsak műkorcsolya Európa-bajnoki címeket szerzett a 19. század végén, és nem csupán erőműveket tervezett Ausztriában, de ő volt az, aki 1909-ben Bécsben megépítette a világ első műjégpályáját. Sőt, életrajzában az is szerepel, hogy a húszas évek elején Budapesten is részt vett egy pálya kialakításában; minden mindennel összefűződik.
Hunyady Emesével nemcsak a korcsolya, hanem a telefonunk is összekötött. Ikervonalunk volt, azaz, ha ők beszéltek, mi nem tudtunk hívni, néha ráadásul minket kapcsoltak helyettük vagy vice versa. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy 1994-ben elsők között gratulálhattam a Lillehammerben szerzett olimpiai aranyérméhez; az anyukáját hívta, én vettem fel, mondtam, hogy szép volt Emese, most akkor gyorsan leteszem, szia.
