Mélyi József: Pálya a magasban

A sötétség mélyének kanyarulatánál

Egotrip

"És ez is - mondta Marlow váratlanul - valaha a föld egyik sötét vidéke volt." (Joseph Conrad: A sötétség mélyén)

A Nemzet Atyját mindig megviselte a vereség, de az utolsó különösen fájt. Nemcsak azért, mert három-nullra kikapni akkor is szégyen, ha az ellenfél a világ legjobbja, hanem mert ezután nem maradt remény. Néhány nappal korábban a Jugoszlávia elleni 0-9 persze még jobban dühítette, az szabotázs volt és nemzetárulás. De a dicsőség lehetősége még azután is megmaradt: ha a Leopárdok valamilyen csoda folytán legyőzik Brazíliát, azzal Zaire neve örök időkre aranybetűkkel áll majd a futball nagykönyvében. Persze nem történt csoda, a brazilok, ahogy nekik is tetszett, hárommal nyertek, talán még le sem fizették őket, hogy ne rúgjanak többet. Zaire gól nélkül búcsúzott a vébétől; Mobutunak az fájt a legjobban, hogy elrontották a játékát.

Pedig egy ideig minden sikerült. Kilenc évvel korábban, 1965-ben hatalomra kerülve Mobutu tábornok az elmúlt öt év politikai bűneinek ostorozásával párhuzamosan azonnal nekilátott a léopoldville-kongói futball újjászervezésének. Tudta, hogy a labdarúgás a nemzeti összetartozás megnyilvánulásainak biztosít teret, a Hajrá, Kongó! újra egybeforraszthatja a belga elnyomás alatt is sokat szenvedett népet. Támogatható csapatot rögtön talált, a katangai FC Englebertet, amelyet még 1939-ben alapítottak bencés szerzetesek, először Szent György néven, ezt később Szent Pálra módosították, hogy végül profanizálódva felvegyék egy belga gumimárka nevét.

Mobutu többek között szorgalmazza, hogy a Belgiumban játszó kongói idegenlégiósok inkább hazájuk bajnokságát erősítsék; ennek eredményeként a megizmosodott FC Englebert megnyeri az 1966-os bajnokságot; ekkor kapják a Tout Puissant (Mindenható) melléknevet, amely rövidítésként máig ott szerepel a csapat megnevezésében (TP Mazembe). Sőt, az Afrikai Bajnokcsapatok Kupájában 1967-ben a döntőben kétszer is döntetlent játszanak a ghánai Asante Kotokóval (amelyet 1926-ban alapított egy helybéli sofőr), s mivel az ellenfél nem hajlandó kiállni a harmadik mérkőzésre (egyes források szerint nem is tudnak róla), a kongói bajnoké lesz a trófea; 1968-ban megvédik címüket. 1970-ben megint a ghánaiakkal csapnak össze a döntőben. Tizenegyest hibáznak, így odahaza vesztik el a kupát; Mobutu állítólag az egész csapatot egy hónapra bezáratja.

A diktátor igazi vágya azonban a válogatott sikere. A nagy rivális Ghánától 1966-ban odahaza elszenvedett három-nullás vereség - amelyet Mobutu a helyszínen kénytelen végigszenvedni - adja meg a kezdőlökést a reformokhoz. A válogatott nevét megváltoztatja: hogy illeszkedjenek emblematikus leopárdmintás kalapjához, az addigi Oroszlánokat ezentúl Leopárdoknak hívják. 1967-ben Kinshasába hívja szövetségi kapitánynak a világhírű magyar futball képviselőjét, Csanádi Ferencet - Csanádi Árpádnak, az akkori futballnagykönyv szerzőjének öccsét. A kiváló magyar szakember, aki játékosként Csanádi II. néven csak a Fradi-tartalékig jutott, a hatvanas évek elején az FTC ifjúsági csapatának edzője lett, s olyan játékosok nevelkedtek a keze alatt, mint Géczi, Páncsics vagy Juhász. Kongóba érkezve Csanádi lelkiismeretesen feltérképezi a helyi erőket, új tehetségeket fedez fel a dzsungel szélén, és afrikai mércével ütőképes csapatot hoz létre. Az együttes 1967-ben összesen 13 meccset játszik - többek között a baráti Románia és a Pelé-féle Santos ellen -, és a kemény próbatételek meghozzák az eredményt: Kinshasa-Kongó 1968-ban hatalmas meglepetésre, a döntőben épp Ghánát legyőzve, megnyeri az Afrikai Nemzetek Kupáját. Az Etiópiából hazaérkező csapatot természetesen maga Mobutu fogadja: a játékosok virágesőben lépnek ki a repülőből, a lépcsőn nagy fehér táblát akasztanak a nyakukba, rajta a nevük áll. Aztán nem sokkal később Csanádi hazatér Magyarországra (a Fradi edzőjeként, édes jó istenem, UEFA-kupa-elődöntőig jut), s a kongói futball egy időre kissé visszaesik.

Időközben az országban óriási változások zajlanak, Mobutu nacionalista egypártrendszerében mindent centralizálnak és afrikanizálnak: maga a Nemzet Atyja is afrikaira változtatja a nevét. V. S. Naipaul szerint az új név - amelynek lényege a "győzelmet győzelemre halmozó" - nemcsak a diktátor férfiasságára, de a néppel kötött házasságára is utal. 1971-ben az országot is átnevezi, Kongóból Zaire lesz. 1973-ban minden külföldi tulajdonban lévő üzlet és ültetvény zaire-i vállalkozók birtokába megy át, egy év múlva nagy részük tönkremegy, ekkor a bizalmasoktól is elvesznek mindent: államosítanak. A gazdasági zűrzavar ellenére a zaire-i futball csillaga újra emelkedni kezd: 1973-ban a kinshasai AS Vita Club (a "fekete delfinek") ismét az Asante Kotoko ellenében nyeri meg a bajnokcsapatok afrikai versengését, 1974-ben pedig a válogatott - immár jugoszláv edzővel - megint elhódítja az Afrikai Nemzetek Kupáját.

Ráadásul Zaire a futballtörténelem első fekete-afrikai csapataként bejut a világbajnokság tizenhatos döntőjébe. A várakozások hatalmasak, Mobutu 1974 februárjában a palotájába is meghívja a válogatott játékosokat, akik természetesen a diktátor által kötelezővé tett Mao-zubbony-szerű ruházatban érkeznek. A "Második Nemzeti Hős" (az első helyet Lumumbának tartja meg) ünnepélyesen megígéri, hogy egy új autót, egy házat és húszezer dollárt kapnak fejenként, a lényeg, hogy az NSZK-ban megmutassák a nemzet és Afrika nagyságát. A kudarc történetét már sokan elmesélték. Először a vereség Skóciától, nagy küzdelemben, egy napra rá a felismerés, hogy a beígért pénzt a játékosok sohasem fogják megkapni, sőt javadalmuk egy részét Mobutu testőrei már el is költötték. Sztrájkhangulat, a Jugoszlávia elleni lélektelen játék a következmény, és kilenc kapott gól. A meccs után Mobutu üzen: a zaire-i-ségtudat nélküli gyalázatos árulók a braziloktól három gólnál többet nem kaphatnak, ha mégis, akkor saját életük és a családjuké sincs biztonságban. Végül pedig a szomorú finálé, a halálfélelem és a furcsa, épp háromgólos vereség. A vébé utáni összefoglalókban pedig már csak a játékon túli emlékek: a sárga-zöld mez, amelyre a labdás leopárd motívumát állítólag maga Mobutu tervezte, a Go to Zaire és a Zaire - Peace reklámtáblák a stadionokban és a kispadon cigarettázó fekete cserejátékosok képe. A leszerepelt labdarúgók hazatérhetnek, otthon sem ölik meg őket, de a legtöbben földönfutóvá válnak.

Kegyelmet talán azért kapnak, mert Mobutu ekkor már csak a boksz révén sugározható országimázsra koncentrál: 1974 októberében, meghívására és Zaire dicsőségére Kinshasában rendezik Muhammad Ali és George Foreman felejthetetlen összecsapását, a Rumble in the Jungle-t. Tudta jól, hogy ebben a játékban nem veszíthet. A futballt pedig végleg elfelejtette.

Neked ajánljuk