Mélyi József: Pálya a magasban

A sötétség mélyének kanyarulatánál

Egotrip

"És ez is - mondta Marlow váratlanul - valaha a föld egyik sötét vidéke volt." (Joseph Conrad: A sötétség mélyén)

A Nemzet Atyját mindig megviselte a vereség, de az utolsó különösen fájt. Nemcsak azért, mert három-nullra kikapni akkor is szégyen, ha az ellenfél a világ legjobbja, hanem mert ezután nem maradt remény. Néhány nappal korábban a Jugoszlávia elleni 0-9 persze még jobban dühítette, az szabotázs volt és nemzetárulás. De a dicsőség lehetősége még azután is megmaradt: ha a Leopárdok valamilyen csoda folytán legyőzik Brazíliát, azzal Zaire neve örök időkre aranybetűkkel áll majd a futball nagykönyvében. Persze nem történt csoda, a brazilok, ahogy nekik is tetszett, hárommal nyertek, talán még le sem fizették őket, hogy ne rúgjanak többet. Zaire gól nélkül búcsúzott a vébétől; Mobutunak az fájt a legjobban, hogy elrontották a játékát.

Pedig egy ideig minden sikerült. Kilenc évvel korábban, 1965-ben hatalomra kerülve Mobutu tábornok az elmúlt öt év politikai bűneinek ostorozásával párhuzamosan azonnal nekilátott a léopoldville-kongói futball újjászervezésének. Tudta, hogy a labdarúgás a nemzeti összetartozás megnyilvánulásainak biztosít teret, a Hajrá, Kongó! újra egybeforraszthatja a belga elnyomás alatt is sokat szenvedett népet. Támogatható csapatot rögtön talált, a katangai FC Englebertet, amelyet még 1939-ben alapítottak bencés szerzetesek, először Szent György néven, ezt később Szent Pálra módosították, hogy végül profanizálódva felvegyék egy belga gumimárka nevét.

Mobutu többek között szorgalmazza, hogy a Belgiumban játszó kongói idegenlégiósok inkább hazájuk bajnokságát erősítsék; ennek eredményeként a megizmosodott FC Englebert megnyeri az 1966-os bajnokságot; ekkor kapják a Tout Puissant (Mindenható) melléknevet, amely rövidítésként máig ott szerepel a csapat megnevezésében (TP Mazembe). Sőt, az Afrikai Bajnokcsapatok Kupájában 1967-ben a döntőben kétszer is döntetlent játszanak a ghánai Asante Kotokóval (amelyet 1926-ban alapított egy helybéli sofőr), s mivel az ellenfél nem hajlandó kiállni a harmadik mérkőzésre (egyes források szerint nem is tudnak róla), a kongói bajnoké lesz a trófea; 1968-ban megvédik címüket. 1970-ben megint a ghánaiakkal csapnak össze a döntőben. Tizenegyest hibáznak, így odahaza vesztik el a kupát; Mobutu állítólag az egész csapatot egy hónapra bezáratja.

A diktátor igazi vágya azonban a válogatott sikere. A nagy rivális Ghánától 1966-ban odahaza elszenvedett három-nullás vereség - amelyet Mobutu a helyszínen kénytelen végigszenvedni - adja meg a kezdőlökést a reformokhoz. A válogatott nevét megváltoztatja: hogy illeszkedjenek emblematikus leopárdmintás kalapjához, az addigi Oroszlánokat ezentúl Leopárdoknak hívják. 1967-ben Kinshasába hívja szövetségi kapitánynak a világhírű magyar futball képviselőjét, Csanádi Ferencet - Csanádi Árpádnak, az akkori futballnagykönyv szerzőjének öccsét. A kiváló magyar szakember, aki játékosként Csanádi II. néven csak a Fradi-tartalékig jutott, a hatvanas évek elején az FTC ifjúsági csapatának edzője lett, s olyan játékosok nevelkedtek a keze alatt, mint Géczi, Páncsics vagy Juhász. Kongóba érkezve Csanádi lelkiismeretesen feltérképezi a helyi erőket, új tehetségeket fedez fel a dzsungel szélén, és afrikai mércével ütőképes csapatot hoz létre. Az együttes 1967-ben összesen 13 meccset játszik - többek között a baráti Románia és a Pelé-féle Santos ellen -, és a kemény próbatételek meghozzák az eredményt: Kinshasa-Kongó 1968-ban hatalmas meglepetésre, a döntőben épp Ghánát legyőzve, megnyeri az Afrikai Nemzetek Kupáját. Az Etiópiából hazaérkező csapatot természetesen maga Mobutu fogadja: a játékosok virágesőben lépnek ki a repülőből, a lépcsőn nagy fehér táblát akasztanak a nyakukba, rajta a nevük áll. Aztán nem sokkal később Csanádi hazatér Magyarországra (a Fradi edzőjeként, édes jó istenem, UEFA-kupa-elődöntőig jut), s a kongói futball egy időre kissé visszaesik.

Időközben az országban óriási változások zajlanak, Mobutu nacionalista egypártrendszerében mindent centralizálnak és afrikanizálnak: maga a Nemzet Atyja is afrikaira változtatja a nevét. V. S. Naipaul szerint az új név - amelynek lényege a "győzelmet győzelemre halmozó" - nemcsak a diktátor férfiasságára, de a néppel kötött házasságára is utal. 1971-ben az országot is átnevezi, Kongóból Zaire lesz. 1973-ban minden külföldi tulajdonban lévő üzlet és ültetvény zaire-i vállalkozók birtokába megy át, egy év múlva nagy részük tönkremegy, ekkor a bizalmasoktól is elvesznek mindent: államosítanak. A gazdasági zűrzavar ellenére a zaire-i futball csillaga újra emelkedni kezd: 1973-ban a kinshasai AS Vita Club (a "fekete delfinek") ismét az Asante Kotoko ellenében nyeri meg a bajnokcsapatok afrikai versengését, 1974-ben pedig a válogatott - immár jugoszláv edzővel - megint elhódítja az Afrikai Nemzetek Kupáját.

Ráadásul Zaire a futballtörténelem első fekete-afrikai csapataként bejut a világbajnokság tizenhatos döntőjébe. A várakozások hatalmasak, Mobutu 1974 februárjában a palotájába is meghívja a válogatott játékosokat, akik természetesen a diktátor által kötelezővé tett Mao-zubbony-szerű ruházatban érkeznek. A "Második Nemzeti Hős" (az első helyet Lumumbának tartja meg) ünnepélyesen megígéri, hogy egy új autót, egy házat és húszezer dollárt kapnak fejenként, a lényeg, hogy az NSZK-ban megmutassák a nemzet és Afrika nagyságát. A kudarc történetét már sokan elmesélték. Először a vereség Skóciától, nagy küzdelemben, egy napra rá a felismerés, hogy a beígért pénzt a játékosok sohasem fogják megkapni, sőt javadalmuk egy részét Mobutu testőrei már el is költötték. Sztrájkhangulat, a Jugoszlávia elleni lélektelen játék a következmény, és kilenc kapott gól. A meccs után Mobutu üzen: a zaire-i-ségtudat nélküli gyalázatos árulók a braziloktól három gólnál többet nem kaphatnak, ha mégis, akkor saját életük és a családjuké sincs biztonságban. Végül pedig a szomorú finálé, a halálfélelem és a furcsa, épp háromgólos vereség. A vébé utáni összefoglalókban pedig már csak a játékon túli emlékek: a sárga-zöld mez, amelyre a labdás leopárd motívumát állítólag maga Mobutu tervezte, a Go to Zaire és a Zaire - Peace reklámtáblák a stadionokban és a kispadon cigarettázó fekete cserejátékosok képe. A leszerepelt labdarúgók hazatérhetnek, otthon sem ölik meg őket, de a legtöbben földönfutóvá válnak.

Kegyelmet talán azért kapnak, mert Mobutu ekkor már csak a boksz révén sugározható országimázsra koncentrál: 1974 októberében, meghívására és Zaire dicsőségére Kinshasában rendezik Muhammad Ali és George Foreman felejthetetlen összecsapását, a Rumble in the Jungle-t. Tudta jól, hogy ebben a játékban nem veszíthet. A futballt pedig végleg elfelejtette.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.