Milyen csalóka is az emlékezet. Az 1974-es holland csapatra például úgy emlékszem vissza, mint a héroszok gyülekezetére, olyanok nekem, mint az Argonauták, akik végül nem kapták meg az aranygyapjút. Ehhez a képhez és az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az NSZK-ban rendezett vb idején még csak hétéves rajongó voltam, akit a totális futball stratégiai és taktikai oldala helyett inkább Cruyff és Neeskens aurája és megállíthatatlannak tűnő lendülete nyűgözött le. A döntőbe jutásukat jelentő brazilok elleni mérkőzésen külön öröm volt, hogy ők ketten szerezték a gólokat; emlékeimben úgy élt mindez, mint a két hős makulátlan diadala az 1970-es tökéletes Brazília felmorzsolt maradványa felett. Nemrég újra láttam a meccset, ezért mondom, hogy az emlékezet csalóka. Mert a két gól tényleg szép volt ugyan, Cruyff meg egy zseni - egyszer jócskán sípszó után majdnem ötven méterről rúgta be a labdát a kapuba, csak azért, hogy az ellenfél lássa, ki az igazi brazil -, de ennél durvább meccset valószínűleg csak a televízió előtti korszakban játszottak. Ötvenöt szabálytalanságig számoltam, ebből legalább tíz volt olyan, amiért manapság még a legliberálisabb bíró is azonnal piros lapot adna. Végül egyetlen embert, a konkrétan ámokfutó Pereirát állította ki a játékvezető, de a hollandok tetteit is csak az mentheti, hogy régen az Argonauták sem mentek a szomszédba egy kis kegyetlenkedésért.
Most azért jutott eszembe ez az ezeréves meccs, mert a brazilok megint kék mezben léptek pályára, mint akkor - bár technikatörténetileg sejthető, hogy ez is csalóka utólagos színezés. A párhuzam itt be is fejeződhetne, hiszen néhány perc után nyilvánvalóan látszik, hogy a két csapat most nincs egy súlycsoportban, a brazilok magabiztosan védekeznek, jól passzolnak, lendületesen támadnak, s ennek eredményeként a tizedik percben már vezetnek is. Robinho végre egyszer olyan kedvvel játszik, mint 19 évesen a Santosban, amikor meccsenként legalább háromszor próbálta meg az egyedülálló jobb-lábammal-a-bal-bokámra-pöccintem-a-labdát trükköt, amelyet aztán Európában elfelejtett. A hollandoknál a cselek szóba sem jönnek, tulajdonképpen nincsenek a pályán, kínlódnak, küszködnek, mentik a menthetőt. Egy ismerősöm azt mondta a Brazília-Chile-meccs alatt, hogy a brazilok olyanok, mint egy állat. Mint egy nagy, kollektív ragadozó, egy afrikai nagymacska, amely nem csinál semmi látványosat, csak éppen eléri a célját. Nem tesz egyetlen fölösleges lépést sem, de ha kell, villámgyors mozdulatokkal bárkit szétmarcangol. A hollandok ellen az első félidő braziljai megint egy nyugodt állat benyomását keltik, amely játszik még egy kicsit a nem túl kreatívan menekülő áldozattal.
A második félidőben sem történik eleinte komolyabb változás, talán csak annyi, hogy a hollandok egyre ellenszenvesebbé válnak, reklamálnak, fetrengenek, színészkednek, mintha a legfőbb cél az ellenfél bepöccentése lenne. Azután egyszer csak, amikor a ragadozó, zsákmánya biztos tudatában egy kicsit eltunyul, amikor már Robinho sem annyira élénk, és Lucio sem gesztikulál annyit, a hollandok váratlanul gólt szereznek. Felipe Melo pont olyan rosszul ugrik fel a saját kapuja előtt, mint tette ezt egész évben, a Juventus szurkolóira hozva rá a frászt, Julio Cesar, a legjobb kapus talán azt gondolja, Juan vagy Lucio áll ott középen, akik ilyenkor még őt is elfejelnék a labdával együtt. Mire rájön a tévedésére, egyenlít Hollandia. Az igazán váratlan fordulat csak ezután következik. Néhány perc alatt ugyanis a világ és a hollandok számára is világossá válik, hogy Brazília kétségbe esett. Nem a sebzett állat hatékony dühe szabadul el, hanem az önmagát sebezhetetlennek gondoló élőlény rémülete ül ki a kollektíva arcára. Bár még lenne idő és tér, fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele, ráadásul megint ott van Felipe Melo, aki nem mozdul ki az aprócska Sneijderre, csak állva nézi, ahogy a holland irányító, mint egy balatoni fejelésnél, bestukkolja a labdát. S innentől kezdve ez már a hollandok meccse. A különben most kevéssé hatékony - mert kiismert - Robben megint kiismerhetetlenül szaladgál, Sneijder mágnesként vonzza magához a játékot. 'k ketten egyébként annyira jók, hogy együtt kiadnának egy Cruyffot - míg Van Bommel és Neeskens egy napon említése, bár kézenfekvőnek tűnik, egyszerűen a futballba vetett hitemet ingatná meg.
A meccs vége felé a brazilok is egyre inkább 74-es önmagukra emlékeztetnek: Felipe Melo Robben elleni durvaságát az akkori felvételekhez lehetne csatolni, az egyetlen különbség a hollandok fehér mezén túl a piros lap. Utána még történik ez-az a pályán, a hollandok lőhetnének még gólt, de nem teszik, és nem fordul meg semmi, mert Dunga nem hozta el Dél-Afrikába a meccsfordító géniuszokat; sablonosan cserél még kettőt, de ő is tudja, hogy ezzel vége, erre a brazil csapatra a felejtés vár.
A hollandok viszont mehetnek tovább, nem mint a gepárd, hanem inkább mint a róka, azaz Van Marwijk együttese nem a '74-es csapatra emlékeztet, hanem a Cruyff nélkül lefelé ívelő '78-asra. A csalóka emlékezet tükrében persze még az argentínai vb-n döntőt vesztő hollandok is bearanyozódnak: Rep, Rensenbrink és Haan neve ott van, nem közel, de nem is olyan messze az '54-ben tragikusan vesztes Aranycsapatunk névsora mögött. Pedig ha ma megnézzük a felvételeket, az igazi futballt akkor és ott inkább a színészkedő és reklamáló, a peruiakat több mint gyanúsan verő argentinok játszották, köztük is elsősorban a csodálatos Mario Kempes, aki anno a lengyelek ellen úgy lőtt két gólt, hogy a kettő között egy fejest is kivédett a kezével, még látványosabban vetődve, mint Suárez a ghánaiak ellen.
Azt gondolom, a döntő előtt nézzük meg a régi videókat, amíg még lehet azon vitatkozni, hogy van-e igazság a futballban.
