Valahogy eddig nem az igazi ez a futballév, hiányzik belőle a valódi sikerélmény. Nem a nagy és abszolút sikerre gondolok, hanem arra a relatív szurkolói örömre, ami a nemzetközi futballéletet figyelve eddig így vagy úgy mindig - nem csak négyévente - kijutott nekem. Hiszen mióta a magyar válogatott és a klubcsapatok nem adnak okot különösebb izgalomra, sok ismerősömhöz hasonlóan én is inkább a külföldi focit nézem. Ugyan nem tudom követni azokat, akik tizennégy éven felüli magyarként Barcelona-trikóban alszanak vagy hangosan üvöltöznek otthon a tévé előtt, ha vezetést szerez a Liverpool, de kicsit szorítok azoknak a csapatoknak, ahol magyar játszik, ahol szimpatikus az edző, ahol nem ellenszenves a közönség, vagy ahol sok gólt rúgnak. Ez a drukkolás tényleg mindig relatív: nincs eleve kiválasztott csapat, mint a semleges meccseken, amikor már az elején eldönti az ember, kinek a pártját fogja, csak a rövid távú szimpátia, a szánalom vagy a kisebbik rossz elve. Idén még ebben a nagy viszonylagosságban sem termett nekem sok babér; Európában majdnem mindenütt a nagypénzűek, az erőszakosak, az eredményre játszók, az érdektelenek győztek. Mindenekelőtt a Bayern és az Inter, Van Gaallal és Mourinhóval, Van Bommellel és Materazzival. Azt hiszem, ezeknél a kombinációknál nem létezik számomra elviselhetetlenebb; mindezt talán csak az múlta volna felül, ha Andy Möller is visszatér, és ott örül valamelyik oldalon. De nemcsak a Bajnokok Ligája működött így, ugyanez történt az Európa Liga döntőjében, vagy olyan perifériákon, mint a holland bajnokság. Ott a PSV-nek drukkoltam Dzsudzsák miatt, de elgyengültek, elbuktak. Akkor azt gondoltam, legyen inkább az Ajax, mert száz gólt rúgnak, de ők se nyertek, helyettük befutott a se hús, se hal Twente. A Chelsea-nek Ancelotti miatt utólag megbocsátottam (Terrynek már előbb), de az meg külön fáj, hogy a Barcelona nem nyert meg mindent.
*
Tulajdonképpen ma még jobban szeretném, mint gyerekkoromban, ha mindig az aktuális kedvenceim nyernének, vagy legalább a legkevésbé gyűlöletesek. Régebben arra gondoltam, hogy ez legfeljebb úgy lehetséges, mint a csodarabbi történetében, aki ott felejt valamit a másik faluban, de sábeszkor nem mehet vissza érte, ezért azt mondja magában, legyen vasárnap. És lőn: ahová lép, mindenütt épp vasárnap van. Miközben egyik éjszaka ezen töprengtem, hirtelen villámként hasított belém a felismerés, hogy a kívánságom teljesül: kétharmados többséggel váratlanul ölembe hullik a világ futballjának irányítása, döntéshozó és végrehajtó hatalma. Felkelek, és azonnal munkához látok, hiszen nyakunkon a vb.
Hol is kezdjem? Miután megkaptam a jegyeket valamennyi mérkőzésre, hozzálátok az előző vezetés korrupciós ügyeinek feltárásához, majd felülvizsgálom a négy évvel ezelőtt történteket: vajon mennyiben volt hibás Zidane ellenében Materazzi, illetve ítélhetett-e a bíró kiállítást a videó megtekintése nélkül. Következő lépésként - rögtön a közbiztonság megszilárdítása után - lecsökkentem a vébé résztvevőinek számát. Nem tudom, mi keresnivalója van Dél-Afrikában Észak-Koreának vagy Új-Zélandnak, úgyhogy azonnal megfelezem a csapatok mennyiségét, és visszatérek a tizenhatos mezőnyhöz. Nem túl eredeti, de haladéktalanul bevezetem a kettős állampolgárságot és a három csapást. Az előbbi szellemében, ha egy válogatottban olyan játékos játszik, aki máshol született vagy más állampolgárságúak a szülei, csapatának kiesése után akár eredeti hazájának színeiben is pályára léphet. Ha mondjuk a nyolc között kiesnek a németek, Cacau indulhat a brazilokhoz elődöntőt játszani, a franciáktól pedig mehet, ki merre lát. A három csapás annyi szigorítást jelentene, hogy a különösen kegyetlen vagy alattomos játékosoknak már a meccs megkezdése előtt, mintegy preventíve, ki lehet majd osztani a sárga lapot - Van Bommel örökbérletes lenne -, így aztán a pályán jobban meggondolnák, mit is csinálnak. Hiába nyomaszt majd a radikális ellenzékem, s hivatkozik Boateng durvaságára Ballack kárára, mégsem vezetem majd be a "fekete szabálytalanság" fogalmát. Helyette inkább tárgyalásokat kezdeményezek a vasárnapi meccsek elhagyásáról, illetve a brazilok által a mérkőzések után bemutatott közös ima kötelezővé tételéről.
Ezután hirtelen átvilágítom a bírókat, megszüntetem az összes láthatatlan paktumot, a gazdasági ügyekben azonban óvatosan haladok, mert a talaj ingoványos. Mi történik ugyanis, ha megpiszkálom az Adidas szerződéseit, erre ők meg leállítják a labdaszállítást? Mivel menne tovább a játék? Ugyanez a helyzet a Coca-Cola esetében: ha itt magamban vizsgálódni kezdek, lehet hogy ők erőből megkontráznak, és egy egész vizsgálóbizottságot küldenek rám. Azt hiszem, maradok a bölcs iránymutatásnál, beszédeimben sokat emlegetem a családot és az egészséget. Amikor csak lehet, sürgetem a nemzetek közötti összefogást, aztán mielőbb átszervezem magam alatt az adminisztrációt. Inkább meccsre járok majd, néha beállok focizni a nagyok közé, ha megtudják, ki vagyok, biztos paszszolnak nekem is. Élvezni fogom, hogy mindenütt ott vagyok, mint Beckenbauer, és ha megkérdezik, ki nyeri a vébét, hamiskás mosolylyal csak annyit felelek: "Nem értek a focihoz."
Az újságírók nevetése felriaszt álmodozásomból. Szóval azt kérdezik, ki nyeri a vébét? Nyilván az angolok, mondanám, mint mindig, ha valamennyi kívánságom teljesülne. Az angol csapatban azonban Capello az egyetlen biztos pont, olyan, mintha az öregség sem fogna a szigorú tekintetén, pedig lassan annyi lesz, mint Tina Turner volt legutóbb. A többi csupa bizonytalanság, és hatalmi szóval csak részben kezelhető: kibírja-e Rooney lába, elbírja-e a csapat egyszerre Gerrardot és Lampardot, rábírja-e valami Jamest, hogy fölhagyjon a lepkézéssel? Beckham mondjuk nem fog hiányozni, játéka az utóbbi időben annyira statikus volt, hogy mellette még a két furcsa szerzet, Heskey és Crouch duója is rászolgálna a villámikrek megnevezésre.
Nem kívánom őket ugyan az élre, de a játékosok formájából ítélve Argentína az esélyes. Azonban ott van Maradona, és ez megbonyolítja a helyzetet. Ha én a világon akármilyen nagycsapat edzője lennék - ehhez már nem két, hanem három harmad kellene - első nyilatkozatom így kezdődne: "Gyere ide, Cambiasso". Maradona viszont el sem viszi Afrikába a kőkemény, nádszálvékony, kopasz, szőke embert! Mégis, ha csak a támadókat nézem, akárhová nyúlok, csupa kincs: Messi, Tevez, Higuain, Milito, Agüero, sőt Palermo - ezt még elrontani sem nagyon lehet. Maradonának persze ez is sikerülhet, úgyhogy ha lehetne, megpróbálnám még időben letaszítani a kincseszsákról - talán a kubai kapcsolataira hivatkoznék.
Az elmúlt évekből következtetve csakis Spanyolország lehetne a világbajnok, itt kívánni sem nagyon kell. Vitán felül ők a legjobbak, összeszokottak, ügyesek, még az edzőjük is szimpatikus. A problémát az okozza, hogy az év során megsérült mindenki, aki csak élt és addig mozgott: Fabregas, Xavi, Iniesta és Torres - a spanyol csiki-csuki játék kulcsfigurái. Mindenesetre ott lesznek mindannyian, csak nem teljes erőből, így aztán kulcsszerep juthat a védelemben elhelyezett csatároknak, Piquének és Sergio Ramosnak vagy a világ - Messin kívül - legkevésbé korszerű felépítésű támadójának, David Villának. A csapat szereplésében döntő lehet még a magasabb hatalmak akarata, vagyis a tradicionális spanyol balszerencse.
*
Ha van szerencsés csapat, akkor az hagyományosan a német válogatott, amelyet azonban most szintén alaposan megtizedelt egy példátlan sérüléshullám. Miközben Ballack (tényleg az utolsó igazi NDK-s) mellett kiesett többek között Adler, Rolfes és Westermann, az sem túl biztató, hogy Klose, Podolski és Gomez egész évben csak kereste a labdát, vagy hogy Mertesacker és Jansen éppen csak öszszeszedte magát. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ha Boatengek potyognak az égből, a németek akkor is bejutnak a legjobb nyolc közé. Tulajdonképpen nagyon nem vágyom a győzelmükre, csak Merkel kancellár asszony miatt gyengülök el mindig - annyira elesetten tud megjelenni a díszpáholyban a nadrágkosztümjében.
Ha a véleményemet kérdezik, még négy csapat van, amelytől minden kitelik. A brazilok vesztét a többi esélyes válogatottnál megemlített problémák összessége okozhatja. A bonyolult lelkű nagy egyéniségek hiánya, Kaka sérülése, Dunga fantáziátlansága együtt valóban kicsit sok lehet, de ha az év futballjának alakulását vesszük figyelembe, akkor az ellenfelein következetesen egygólos győzelmekkel vagy tizenegyesekkel átvánszorgó brazil válogatott árnyéka fenyegetően vetül elénk. Még fenyegetőbb és még reálisabb az olasz csapat kínkeserves elődöntőbe jutása. Náluk nincsenek okok és okozatok, csak az öreg világbajnokok, a catenaccio és a ravasz Marcello Lippi érthetetlen elegye. Franciaország viszont egyedül a játékosaiban bízhat, mert Domenech talán még Maradonánál is önkényesebb és Dungánál is fantáziátlanabb - ebben De Gaulle-ra hajaz leginkább. Ne feledjük azonban, hogy bár Henry el van átkozva, Ribery meg peches, de a védelem gyors és kreatív, Gourcuff és Anelka pedig végre egymásra találhat, s ott van még a sokat emlegetett nemzeti egység. A látszat ellenére a hollandok általában nem egységesek. Pedig Messi, Milito és Rooney mellett két nagy játékosa volt a szezonnak: Robben és Sneijder, és ők ketten - ha nem sérülnek meg - egyszerre három ellenfelet mindig lebírnak. Ezenfelül esztétikai- és marketingszempontból sem jönne rosszul, ha Hollandia döntőbe jutna: milyen jól mutatna a végén egy kétharmadában narancssárgába öltözött stadion.
A leszűkített mezőnyömben ott van még Portugália, benne a még mindig szép reményű Cristiano Ronaldóval, aki Nanival együtt jó lehet néhány látványos biciklicselre. Az afrikaiak közül Kamerun és Nigéria kerülhet be a tizenhat közé, előbbiek akár a végére is odaérhetnek, ha idén a Pumának is osztanak lapot. Végül, a nyolcaddöntőben az uruguayiak is megérdemelnek egy helyet, mert Forlán és Suárez igazán szép dolgokat művelt az idén, ráadásul az államfő egyben miniszterelnök is. Futhatnak még: Svájc (Hitzfeld miatt), Szerbia (a védelem okán), USA (opportunizmusból) és Szlovákia (jól jöhet még az a kettős állampolgárság). A többi, egy-két derűs jelenettől eltekintve, néma csend. Ha meg nem így lesz, akkor legalább mertem nagyot álmodni.
