Labdarúgó-vb - Uwe Seeler mindent elnyom - Egyesült Államok-Anglia 1:1

Sport

Már négy teljes meccset lejátszottak meg még másfél félidőt, amikor először törte át egy valódi hang a vuvuzelák vastag függönyét. Bár a lódarazsak zaja miatt lehalkított tévékészüléken át elsőre alig lehetett észlelni, mégis kivehető volt, hogy a közönség angol része rázendített a God Save the Queen-re. Valószínűleg csak azért hallottam meg, mert tudom, hogy mindig ezt éneklik; a legacélosabban talán 1998-ban szólt a kórus, az argentinok elleni - hősies, majd tragikus - meccs alatt, amikor a szokásos dalok közé időről időre odakeveredett egy hosszabb dobritmus, a végén mindig a súlyos felkiáltással: "Ince" (ejtsd: insz)! Paul Ince azóta a menedzseri pályáról is eltűnt, az akkori antihős, a piperkőc Beckham pedig most már csak a pálya széléről figyelte, hogyan rohamozza Anglia az Egyesült Államok kapuját, hiába. A második félidő közepén talán már a vuvuzela hangja is tompult egy kicsit, hiszen addigra minden fontos dolog megtörtént ezen a meccsen, még egy-két angol helyzet és Altidore kapufája volt hátra. Ezek persze mind mellékesek, sőt Gerrard találatát is gyorsan elfelejtjük majd, csak azért, hogy az emlékezetünkben maradjon elég hely Robert Green látványosan elszenvedett potyagóljának.

Már négy teljes meccset lejátszottak meg még másfél félidőt, amikor először törte át egy valódi hang a vuvuzelák vastag függönyét. Bár a lódarazsak zaja miatt lehalkított tévékészüléken át elsőre alig lehetett észlelni, mégis kivehető volt, hogy a közönség angol része rázendített a God Save the Queen-re. Valószínűleg csak azért hallottam meg, mert tudom, hogy mindig ezt éneklik; a legacélosabban talán 1998-ban szólt a kórus, az argentinok elleni - hősies, majd tragikus - meccs alatt, amikor a szokásos dalok közé időről időre odakeveredett egy hosszabb dobritmus, a végén mindig a súlyos felkiáltással: "Ince" (ejtsd: insz)! Paul Ince azóta a menedzseri pályáról is eltűnt, az akkori antihős, a piperkőc Beckham pedig most már csak a pálya széléről figyelte, hogyan rohamozza Anglia az Egyesült Államok kapuját, hiába. A második félidő közepén talán már a vuvuzela hangja is tompult egy kicsit, hiszen addigra minden fontos dolog megtörtént ezen a meccsen, még egy-két angol helyzet és Altidore kapufája volt hátra. Ezek persze mind mellékesek, sőt Gerrard találatát is gyorsan elfelejtjük majd, csak azért, hogy az emlékezetünkben maradjon elég hely

Robert Green

látványosan elszenvedett potyagóljának. Csúnya gól volt, és még az új labdát sem lehetett érte hibáztatni. Green egyszerűen rossz helyre tette a kezét Dempsey lövésénél, ezzel a mozdulattal egyszerre állította meg az angolok türelmes és viszonylag magabiztos játékát, illetve öntött reményt az addig reménytelen amerikaiakba; így állt össze a döntetlen.

A meccs alatt és után persze ott sorjáztak az emlékek, lepergett előttünk az angol válogatott korábbi kapusainak hibáiból belső látásra összevágott YouTube-videó, Shiltonnal és Seamannel, Robinsonnal és Jamesszel. Érdekes módon az angol szurkolók kisfilmjében van még egy korábbi szereplő is, az ősbűnösnek kikiáltott Peter Bonetti. Bonetti, a Chelsea egykori kiválósága az 1970-es vb-n, az angol emlékezetben még mindig makulátlan hősként élő - akkor épp ételmérgezés miatt ágyhoz kötött - Gordon Banks helyettesítőjeként játszott egy meccset, a nyugatnémetek elleni negyeddöntőt. A második félidő közepéig jól is teljesített, a világbajnoki címvédő Anglia 2:0-ra vezetett (Banks a hotelszobájában ekkor elaludt). A 68. percben azonban Beckenbauer nem túl erős, 18 méteres lövése a gyengén vetődő Bonetti hasa alatt jutott a hálóba, a vérszemet kapott németek ezután egyenlítettek, sőt (mire Banks felébredt) a hosszabbításban a győzelmet is megszerezték. A kapus lett a bűnbak, sokan még azt is felvetették, hogy a vereség a négy nappal a mérkőzés után lezajlott parlamenti választások kimenetelét is befolyásolta, s hozzájárult a Munkáspárt bukásához.

Pedig az igazán demoralizáló gólhoz, a németek egyenlítő találatához Bonettinek sem volt sok köze; Uwe Seeler szerezte lehetetlen pozícióból, a labdát a tarkójával találta el, úgy ívelte át a kapus fölött. Seeler nemcsak csupaszív játékával, küzdeni tudásával és gólerősségével írta be magát a német szurkolók emlékezetébe, hanem éppen ezzel a felejthetetlen mozdulattal. Így nem véletlen az sem, hogy amikor a német riporterek néhány nappal ezelőtt a közvetítésükben először kimondták a vuvuzela szót, a tévénézők egy emberként Uwe Seelert (ejtsd: uvezéla) értettek, így a furcsa kürtöket arrafelé ma már szinte senki nem is hívja másként.

A tradíció

óhatatlanul működésbe lép: Green mostani mozdulatában egyszerre van jelen Peter Bonetti hasa és Uwe Seeler tarkója, Gordon Banks romlott vacsorája vagy Harold Wilson pipája. Az angol-amerikai meccs persze nem egyetlen filmet mozgat meg, itt van például a Beatles 1965-ös egyesült államokbeli turnéjának első állomásáról készült emlék; az együttes New Yorkban, a Shea Stadionban lépett fel, mégpedig korábban soha nem hallott hangkulissza előtt. A koncerten rögzített képeken jól látszik, ahogy a biztonsági őrök a fülsiketítő zaj ellen védekezve befogják a fülüket, John Lennon bevallása szerint pedig a hisztérikus sikoltozás és üvöltözés közepette a zenekar gyakorlatilag egyáltalán nem érzékelte, mit játszik.

A vuvuzela most hasonlóan kaotikus állapotokat idéz elő a dél-afrikai stadionokban: a játékosok képtelenek egymással kommunikálni, nem érzik a közönség reakcióit, a kölcsönhatás megszűnik, marad a monoton zúgás. Ebben a zajcsapdában nehezebb megtalálni a pályán a meccs ritmusát, ha pedig valaki végre elkapja a fonalat, hamar újra elveszítheti. Bár a játék az eddigiekhez képest nem volt rossz, az angolok és az amerikaiak tulajdonképpen csak kapdostak a fonal után. A meccsnek nem volt semmilyen íve, Green mélypontján és a kihallatszó himnuszon kívül semmi sem jelezte, hogy itt valamilyen nagyobb történet részesei lennénk. Pedig a szereplők önmagukban sokat ígértek. Az angoloknál Glen Johnson jól mozgott, és szépen vérzett a szája, Lennon fürge volt és szerény, Lampard pedig faarccal tüzelt, amíg bírta. Nem tudom, hogy csinálják, de az amerikaiak akármilyen összeállításban lépnek is pályára, mindig egy egyetemi csapat benyomását keltik. Most ez a benyomás a nyolcvanas évek másodvonalbeli akciófilm-sorozata, a Szupercsapat (ejtsd: A-Team) reminiszcenciáival bővült: Onyewu, Donovan és Dempsey mellett az edző Bob Bradley is jól mutatott volna a remake-ben fénydublőrként. A jó szereposztás ellenére azonban ebből a meccsből még az aktuális formákról sem tudtunk meg sokat: Rooney még nem jött bele, Terrynek a kihívás a fél fogára sem volt elég.

Szerintem még mindkét csapatról sokat fogunk hallani ezen a vébén, hacsak nem szól közbe a vuvuzela. (Da capo ad nauseam.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.