Van igazság. Ahogy az oberhauseni pszichopolip megjósolta, az utóbbi évek legjobbja, Spanyolország nyerte a világbajnokságot. Írhatnám persze azt is, hogy a futball már régóta nem az igazságról szól. Az igazságról a jégkorong szól, bár ott is néha megbicsaklik, például mikor a csehek a világbajnoki döntőben kettő- egyre kivédekezik az akkor éppen sokat hibázó, de különben fantasztikus oroszokat. Ha most a hollandok nyertek volna - és így nem lenne igazság sem -, akkor teljes volna a párhuzam: a sokpasszos, kreatív játékot legyűrheti a daráló taktika és a nyers erő. Két évvel ezelőtt a futballban is felsejlett kicsit az igazság, amikor az orosz válogatott Arsavinnal az élen úgy ütötte ki az Eb-ről a hollandokat, ahogy a nagy szovjet hokicsapat egykor mindig átgyalogolt - mondjuk a svédeken. Azután ott is jöttek a spanyolok, félretolva a jégkorongot mindenkit lefociztak a pályáról, és egy-nullra nyerték a döntőt.
A dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság megmutatta, hogy talán soha nem volt nagyobb a szakadék a futball és a jégkorong között, mint ma. A jégkorong jól kitalált, nagy sebességű játék, egyértelműen követhető szabályokkal, a futball javarészt unalmas tologatás, múltba révedő szabályrendszerrel. A hokiban a videobíró mindent lát, a fociban a játékvezető meccseket dönt el a vakságával. A jégen nincs színészkedés (na jó, egy kicsi), reklamálás, bíró körül falkázás, a futballban - ha a vétkes játékost kérdezzük - minden gyilkossági kísérlet a labdára irányult, és minden labda az ellenfélről pattant ki. A jégkorongban osztálykülönbségek vannak, az elsőt és a harminckettediket világok választják el egymástól, a futballban mindenki egy helyen próbálkozik, tovább növelve a bunkerépítés esélyét.
A mai futball tulajdonképpen akkor jó, amikor hasonlítani kezd a jégkorongra. Amikor az erősek játszanak a jól felkészültekkel. Amikor az utolsó percekben, reménytelennek tűnő helyzetben a csapat minden tagja előremegy, mint az olaszok a szlovákok ellen. Amikor Sneijder észreveszi a kínálkozó rést, és egy hosszú passzal ugratja ki Robbent. Amikor a támadásnál a védőket is meg lehet játszani, mint a spanyoloknál, vagy amikor a kontra két passzból elér az ellenfél harmadába, mint a németeknél majdnem mindig.
Az igazság az, hogy a legjobb jégkorongot most tényleg a spanyoloktól láthattuk. Ha csak a csapat középső tengelye lett volna a pályán, talán akkor is legyőztek volna mindenkit, mert ők kezelték legjobban a labdát, ők osztották föl a leghatékonyabban a tereket, és ők passzoltak a leggyorsabban. Casillas volt a legjobb kapus, Puyol és Piqué a legjobb védőpáros, Xavi, Iniesta és Villa pedig a legjobb támadóformáció. A döntőben a hollandoknál is felbukkant a jégkorong, mégpedig - Robbenen és Sneijderen túl - annak is a sötét oldala. A hokiban erre az oldalra - főként az angol nyelvben - külön kifejezéskészlet van, amelyben finom különbséget tesznek a "piszkos" játékosok egyes fajtái között. Így létezik az úgynevezett grinder, a daráló, aki csak védőfeladatokat lát el, és keményen leveszi a pályáról az ellenfél támadóját, illetve a pest - a szótár első két helyén dögvész vagy istencsapása -, aki ugyanezt teszi, csak alattomos szabálytalanságokkal, odadöfésekkel, beszólásokkal. A hollandok a spanyolok ellen sok darálóval és egy (két) dögvésszel álltak fel, nagyjából a nyolcvankettes német csapatra emlékeztetve. Stielike és Förster, a Battistont letaglózó Schumacher most Heitinga, De Jong és mindenekelőtt az istencsapása Van Bommel formájában jelent meg. Mindannyian tettek azért, hogy ne alakuljon ki folyamatos játék, s ezzel életben is tartották csapatuk esélyeit. Tehették ezt azért, mert szerencséjük volt a bíróval, aki sárgákkal és nem egy korai pirossal akarta uralni a meccset. Tehették azért is, mert a spanyol henger egyébként sem akart beindulni (valahogy eddig is alig), feltűnően sok volt az eladott vagy vaktában előrevágott labda, a méltatlankodás és a dekoncentráció. Az egykori narancsszín halvány visszfényei akár még meg is nyerhették volna a mecscset, főleg akkor, ha Robbennek nem közvetlen közelről, hanem a tizenhatos jobb sarkáról nyílt volna lövési lehetősége. Így azonban egyszer a poliplábú Casillas győzött, másszor meg a karját estében is tudatosan áldozata köré fonó Puyol. Győztek a végén, mert Del Bosque ügyesen hozta be a lendületes Fabregast, aki szépen ívelt Iniestához, s ő ilyen helyzetekben általában megtalálja a rést a kapus hóna (máskor a lepkés kesztyű) alatt. Ha úgy vesszük, a hollandoknak így hosszabb távon magával a vereséggel is szerencséjük volt, hiszen ha nyernek, az isten se mossa le róluk, hogy ők Európa új németjei, a kegyetlen és szerencsés mindig továbbjutók, az ellenfelet bedaráló mechanikusok. Így még maradt némi illúziónk, hogy tudnak ők, ha akarnak, és ha Van Bommel nem lenne, az erkölcsi mércéjüket is inkább a csupa szív, őszinte Kuythöz igazítanák.
Az illúziókkal azonban bánjunk csínján. Miközben ünnepeljük az érdemdús aranyérmest vagy a legjobb góllövőt, az aranylábú bajor fiúcskát, vagy a vb aranylabdását, az aranyhajú uruguayi hőst, ne feledjük, hogy játékunk aranyszíne itt-ott mintha nem lenne teljesen makulátlan. Ne feledkezzünk el róla, hogy - bár a labdarúgásban ugyebár szinte híre-hamva sincs a doppingnak - 2006-ban Fuentes doktor listája véletlenül épp a futballcsapatok táplálékkiegészítőinél vált láthatatlanná, és ne feledjük azt sem, hogy a futballban ma pénzért minden megvehető, egy rossz labda éppúgy, mint egy tehetséges afrikai fiúcska.
Csak a pszichopolip nem eladó, hulljon rá az aranyszínű konfetti.
