Coventry belvárosát néhány évvel ezelőtt átépítették. A háborús náci bombázások óta ez volt az egyik legnagyobb beruházás az angol városban, ezért is volt meglepő, hogy a központi emlékmű elkészítésével egy német művészt, Jochen Gerzet bízták meg. Gerz többéves kutatást és előkészítő munkát követően el is készítette Ajövő emlékművét, amelyen a helybeliek által leginkább gyűlölt nemzeteket tüntette fel, mégpedig ily módon: "amerikai barátainknak", "francia barátainknak", satöbbi. Az első helyek egyikén persze ott áll: "német barátainknak".
Ma már talán tényleg nemcsak a jövő emléke, hogy az angolok nem haragszanak annyira a németekre. A bulvársajtó ugyan minden meccs előtt előjön a náci hecceléssel, mindig felemlegetik Lineker mondását meg a german thinget, de ma már korántsem olyan vészes a helyzet, mint volt mondjuk húsz évvel ezelőtt. A szurkolók nem ölik egymást, a játékosok szeméből nem süt a gyűlölet.
A meccs előtt mutatják a bevonulást, az arcok igencsak feszültek. Persze nagy fraternizálás sincs, néhányan játszottak már egymás ellen, de együtt senki senkivel; a legutóbbi kollektív élmény többek számára a tavalyi U-21-es Eb-döntő, ahol a németek végül 4-0-ra lemosták az angolokat, Özil rúgott egy gólt és adott két gólpasszt, Milner meg csak kapufáig jutott. De most nem is a másikat nézik, mindenki magával van elfoglalva, mint az elmúlt napokban, amikor a németek Schweinsteigerért aggódtak, az angolok meg Rooney formáját keresték. Az első félidőben kiderül, hogy Schweinsteiger jól van, Rooney formája viszont valahol Angliában maradt.
Pedig akár másképp is lehetne minden. A Csatár, Akiről Shreket Mintázták, a hetedik percben a vébé során először jól vesz át egy labdát, a tizenhetedikben először passzol jól, a huszonhetedikben már egy csele is sikerül. Mire a harminchetedik perchez érünk, a németek már kettő nullra vezetnek, Rooney pedig az első gólja helyett szép szőke herceggé változik (akik még a mesében sem tudnak focizni). Ekkor az angolok azért - deus ex machina - szereznek egy gólt, majd Lampard lő gyorsan még egyet, de kiderül, hogy a játékvezetőket elvarázsolták, hirtelen nem látnak tovább az orruknál, és a mai ostoba szabályok szerint utólag a varázsgömbbe sem nézhetnek bele. Így aztán hiába a dobok és a trombiták, félidőre marad a 2-1. Ekkor még nem lehet tudni, de aztán gyorsan kiderül, hogy ezzel a gonosz varázslattal a második játékrész is le van rendezve. Ehhez persze kellenek a végtelenül gyenge angolok, Upson, aki úgy mozog, mint Bádogember, Ashley Cole mint Madárijesztő, illetve a gyorsan kontrázó és kombináló németek,
Özil, a csodák csodája
A vége 4-1, a legsúlyosabb angol vereség világbajnokságokon. A játékosok kezet ráznak, elbeszélgetnek, nincs harag, miért is lenne; az angolok búsan és a bíróra dühösen elvonulnak, a németek még maradnak kicsit, ünnepelnek.
A furcsa az, hogy már tényleg nem lehet haragudni a németekre. Húsz évvel ezelőtt, amikor az elődöntőben tizenegyesekkel verték az angolokat, meg lehetett őrülni a győzelmüktől, 1996-ban az Eb-elődöntő után szét kellett verni a tévét. Most meg nézi az ember ezeket a srácokat, és mégsem fáj, ahogy örülnek. 2000 körül kezdett el megváltozni minden: jött Völler "Kati néni" és új, játékosabb szellemet hozott, aztán a kicsit talán túl amerikánus Klinsmann, aki 2006-ban a hazai világbajnokságot Sommermärchenné (nyári mese) változtatta, majd a finom Löw, a csendes európai, aki mindezt továbbvitte és a fiatalokra szabott taktikát kisütötte. Ebben a történetben megváltoztak a játékosok is, olyanok, mint a gyerekek. Lahm úgy néz ki, mint egy általános iskolai padtárs, Manuel Neuer meg mint egy csínytevő az óvodából. Mesut Özil nem vérszomjas janicsár, hanem az a kücsük török fiúcska, akiért cserébe az Egri csillagokban a szülők visszakapják "Bojnemissza" Jancsikát. Persze a német csapat lényege ezen a napon Thomas Müller, aki akármilyen csehszlovák mesehősre jobban hasonlít, mint egy futballistára. Ennek ellenére vérbeli focistaként érkezik, cselez, fut és lő, szerény, és a meccs utáni tévényilatkozatát úgy zárja, hogy sok puszit küld a két nagymamájának meg a nagypapájának.
Az elmúlt tíz évben maga a tévéközvetítés is megváltozott, s ez leginkább a kézilabdameccseken mérhető le. A kézilabda német televíziós kommentárja ugyanis úgy maradt: ma is arrogáns és részrehajló, nagyképű és bicskanyitogató. A futballban viszont elsősorban Günter Netzer jóvoltából józan elemzések vannak, visszafogottság és alázat. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a szünetben szinte másról sem volt szó, csak a meg nem adott gólról, lassítgatták innen-onnan, miközben hülyézték a bírót. A második félidőben meg a kommentátor ötvenszer is elismételte, mennyire más lenne a meccs, ha a játékvezető nem vak.
A szurkolók is mások. Berlinben ma már nem félelmetes 350 ezer fekete-vörös-aranyra festett német gyülekezése vagy a tízezres ünneplő tömeg vonulása sem, nem rettent el (nagyon) a zászlók és a kabrióból kihajolva üvöltő fiatalemberek látványa. Zászlók egyébként csak négy éve léteznek a köztérben, előtte nem volt szalonképes a lobogtatás, most aztán már nemcsak a kis lobogók vannak, hanem a visszapillantó tükörre húzható nemzeti színű bugyik is.
Szóval egyelőre minden barátságosan alakul, a tömeg boldogan skandálja nemcsak a berlini - különben meglepően remekül játszó - Arne Friedrich vagy a korábban asszimilált Klose és Podolski, de Khedira és Boateng nevét is. Az argentinok ellen nyilván még többen lesznek az utcán, a nézők a Brandeburgi kaputól a Győzelmi oszlopig érnek majd. A többi a jövő emlékműve.
