"A közönség vizsgáztat, de szórakozva teszi azt."
(Walter Benjamin)
Ki a leggyengébb? A felvetés egyidősnek tűnik a "ki a legerősebb?" kérdésével, de ősi eredete a futballra vonatkoztatva csak látszólagos. Bár nyilvánvaló, hogy a nézők és szakemberek a labdarúgás kezdetei óta biztos tudással rendelkeznek a játékosok csapaton vagy bajnokságon belüli erősorrendjével, s ezáltal bármikor képesek megnevezni az adott környezet és korszak legrosszabb futballistáit, magára a megnevezés aktusára régebben legfeljebb korlátos nyilvánosság előtt került sor. A leggyengébb labdarúgók nyilvános listázása valószínűleg minden más ostoba listával együtt az angol bulvárlapok találmánya, innen kiindulva vált az utóbbi másfél évtizedben igazi internetes műfajjá. A világháló szinte már a kezdetek óta tele van a különböző klubok, válogatottak, világbajnokságok leggyengébbjeinek szégyenfalával, minden idők falábúival. A listázásnak persze csak ott van értelme, ahol van mihez mérni; a legtöbb tabellát talán maguk az angolok illetve az olaszok gyártják, ott minden nagyobb egyesületnek létezik gyengeségi fóruma. Hazánkban - legalábbis mióta mérhető az internetpenetráció - a legrosszabbak megnevezésének nincs semmi értelme. A gyenge játékosok homogén tömegében az utóbbi másfél évtizedet tekintve megállapíthatatlanok a sorrend kialakításához szükséges különbségek, aki pedig egy kicsit is jobb a semminél, azonnal elmegy, hogy aztán esetleg a Bundesliga éves listájának alján vagy az angol bajnokság leggyengébbjeinek örökranglistáján bukkanjon fel újra.
A relativizáló futballemlékezet persze a jelen fényében, utólag mindenkinek megbocsát: ha most könnybe lábadó szemmel végignézzük az 1988/89-es nemzeti bajnokság játékosainak listáját, elvétve találunk mai mércével rossz futballistát. A hetvenes években pedig - a teljesen elfeledetteket leszámítva - úgy tűnik, kivétel nélkül mindenki jó volt. Pedig, ha a személyes emlékezetem nem csal, akkoriban mintha a kabaré is legfelső szinten foglalkozott volna a gyenge labdarúgók ügyével, és például a Fradiban már akkor is voltak rossz játékosok. Ezzel kapcsolatban Dalnoki Jenő mondata ragadt meg bennem, aki egyszer azt mondta, tizenegy Vépivel megnyerné a bajnokságot. A kijelentés utalt egyrészt a többi sztár pillanatnyi lustaságára és gyenge teljesítményére, másrészt benne volt burkoltan az is, hogy a szorgalmas, szívós és kemény Vépi épp hogy befér balhátvédbe. Az a Vépi Péter, aki - ha Moldova halhatatlan Lami Árpádjának doppingreceptje még érvényes lenne - az utóbbi évtizedekben folyamatosan válogatott lehetett volna, az a Vépi, akit még ma is csak példaként állíthatnánk a honi labdarúgás személyi állománya elé. Vépi megsokszorozására akkoriban nem volt szükség, a Fradi a KEK-döntőig menetelt, Dalnoki mondata pedig még ma is mindennél pontosabban igazolja a gyengeség relativitását.
A listázott rossz labdarúgó persze a nagyvilágban is csak relatíve rossz. Gyengesége függ a pillanatnyi formától - rosszkor van rossz helyen -, az elvárásoktól, az érte kifizetett pénz és a fontos pillanatokban nyújtott teljesítmény aránytalanságától. Így lehetséges az, hogy aki az egyik csapatban félisten, az a másikban vasördög, így volt ez régen Thomas Brolinnal vagy mostanában Ricardo Quaresmával. Csak a viszonylagosság lehet például a magyarázata annak, hogy a Milan-szurkolók gyengeségi örökranglistáján bérelt helye van Luther Blissettnek, a nyolcvanas évek jó angol csatárának. Blissett ellenünk is játszott '83-ban a Népstadionban, a 0:3-as reménytelen meccsen, ahol emlékeim szerint úgy robogott el percenként a védőink mellett, mint a jó felnőtt játékos a rossz serdülők között. Sokáig úgy tűnt, 1983 lehet a legjobb éve. A története során először az első ligába jutott Watfordban 27 gólt szerzett, a csapat ezzel a Liverpool mögött óriási meglepetésre a második helyet szerezte meg. Blissettet ekkor szerződtette egymillió fontért az AC Milan. Később hosszú ideig tartotta magát az a városi legenda, hogy puszta tévedésből került Milánóba, valójában összekeverték szintén színes bőrű watfordi csatártársával, John Barnesszal. Mindenesetre a Milannál egy év alatt harminc meccsen mindössze öt gólt lőtt, a helyi szurkolók elátkozták, s helyzetkihasználását minősítve közben ráragadt a Luther Missit becenév is. Az idény elteltével visszatért Angliába, ahol hol jól, hol rosszul, de inkább rosszul egészen a kilencvenes évek elejéig focizott, majd minden különösebb hírverés nélkül kiöregedve abbahagyta a játékot.
Ekkortájt történt, hogy Blissett, aki még éppen csak belekóstolt a nyugállományú futballisták életébe, egy reggel az újságot lapozgatva meglepő apró hírre bukkant: Rómában négy diák utazott a villamoson, s mikor a kalauz a jegyüket kérte, csupán egyet mutattak fel. Miután nem voltak hajlandók igazolni magukat, bekísérték őket az őrszobára, ahol csak annyit mondtak, azért nincs több jegyük, mert ők Luther Blissett! Az igazi Blissett csodálkozott a tréfán, de igazán akkor esett le az álla, mikor az egyszeri hírt a következő hónapokban további "kis színesek" követték. Egy Luther Blissett nevű ember biciklijével körbejárta Olaszországot, nyomvonalával a térképen az "art"-szót rajzolta ki, majd eltűnt, és most keresik. Egy csimpánz megszökött egy kísérleti laboratóriumból, festeni kezdett, műveit kiállították a Velencei Biennálén; az állat neve: Luther Blissett. Nemsokára persze fény derült rá, hogy egy anarchista művészeti projektről van szó, amely önmagának a neoizmus nevet adta. Programjukat a kezdeményezők így foglalták össze: "Mindenki Luther Blissetté válhat, ha egyszerűen felveszi a Luther Blissett nevet." Bár a Blissett-projekt számtalan akció után 1999-ben véget ért, időközben a helyzettel azóta megbékélt egykori focista személyisége megsokszorozódott, és a művészeti irodalomban éppúgy, mint az interneten még ma is elterjedt.
Blissett (és Vépi) virtuális megsokszorozásának kérdése ma már a legszélesebb tömegeket érintheti, ezen keresztül pedig áttételesen vizsgálhatóvá válik a játékosok aurájának témája vagy a futball "itt és most"-jának filozófiai problémája is. Korábban már sok hasztalan eszmefuttatást pazaroltak annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy vajon művészet-e a futball; most úgy tűnik, erre - talán épp a gyengeség fogalmából kiindulva - egyfajta válasz született.
