Pálya a magasban

Államügyecske

Egotrip

"Az emberek kétféle módon tehetik hivatásukká a politikát. Vagy úgy, hogy 'érte' élnek, vagy úgy, hogy 'belőle'." (Max Weber)

"Az emberek kétféle módon tehetik hivatásukká a politikát. Vagy úgy, hogy 'érte' élnek, vagy úgy, hogy 'belőle'."

(Max Weber)

Staatsaffärchen, azaz államügyecske. Ezzel a szófordulattal jellemezte a német sajtó Angela Merkel és Mesut Özil közös fotójának történetét. A fényképen a zöld kosztümöt viselő kancellár asszony a törökök ellen 3:0-ra megnyert Eb-selejtező után, a német labdarúgó-válogatott öltözőjében, félmeztelen játékosok körében állva nyújt kezet a török származású középpályásnak. A hangulat oldott, mindenki mosolyog. Tulajdonképpen ismerős a kép, hiszen néhány hónappal ezelőtt Dél-Afrikában, az Argentína elleni 4:0-s győzelem után Merkel - akkor épp piros kosztümjében - már állt a trikótlan fiúk között az öltözőben, kezet is nyújtott, beszédet is tartott, sőt még egy sört is megivott. Annak, hogy most ügyecske lett a látogatásból és a képből, két oka van. Az egyik, hogy jelenleg a német politika egyik fő témája az integráció, az együttélés kérdése, vagyis a multikulti jövője, ebből a szempontból a szüleivel törökül, a testvéreivel németül beszélő Özil kancellári érintése színtiszta politikum. A másik, hogy a látogatást utólag nehezményezte a Német Labdarúgó Szövetség elnöke, Theo Zwanziger (1900 óta ő épp a tizedik elnök), egyrészt azért, mert ő nem volt jelen, pedig a dolgok rendje ezt kívánná, másrészt azért, mert a futball nem válhat a politika eszközévé.

A futball persze mindig is a politika eszközei közé tartozott, királyok, diktátorok, demokraták egyaránt szerettek legalább jelen lenni, jó esetben pedig a diadal fényében sütkérezni - néha éppen a labdarúgók szentélyében, az öltözőben. A Csodacsatár szigorúan filmbéli Duca tengernagyától a spanyol csapattal - mindenekelőtt a törülközőig csupasz Puyollal - önzetlenül együtt örülő Zsófia királynéig széles a paletta és hosszú a sor. Az öltözőbe látogató valódi politikusokra gondolva, Max Weber után szabadon azt mondhatnánk: a politikusok kétféle módon lehetnek elhivatottak a futball iránt - vagy úgy, hogy érte élnek, vagy úgy, hogy belőle. Bármilyen szép a definíció, az érdekek és akaratok szövevényes rendszerében, vagyis a politikai gyakorlatban nehéz elválasztani a futball iránti határtalan szerelmet a szerelemben is zabolázhatatlan hatalomvágytól. A differenciálás legegyszerűbb tudományos eszközével azonban megkülönböztethetünk olyan politikusokat, akik a mérkőzés előtt látogatnak el a nemzeti csapathoz, az olyanoktól, akik a meccs után találkoznak bálványaikkal. Ha a mérkőzés szünetében a csapattal együtt lélegző államférfiról (vagy -nőről) szándékosan elfeledkezünk is, semmiképp nem hagyhatjuk figyelmen kívül a meccs előtt és után is az öltözőbe látogató diktátort. Három példa.

Az a politikus, aki a mérkőzés előtt látogat el a csapathoz, szinte bizonyosan a futballért él. Tudható ez persze Orbán Viktorról, aki a svédek elleni Eb-selejtező előtt ugrott be néhány jó szóra válogatottjainkhoz a stockholmi öltözőbe. Kép nem készült a találkozásról, Csányi Sándor sem emelte fel a szavát, a magyar sajtóban pedig legfeljebb Huszti Szabolcs levele nyomán vetett néhány apró hullámot az ügy. Miért is vetett volna nagyobbakat, hiszen a miniszterelnök néhány éve még aktív futballista volt, bármikor lelkesen nyilatkozik labdarúgásunk helyzetéről, és hétvégenként bizonyosan megtalálható a fehérvári dísztribünön. A Török Gábor blogján iskolázott amatőr politológus számára releváns kérdés csupán az lehet, vajon miért nem a meccs után látogatta meg a fiúkat? Bizonyos tekintetben persze érthető a döntés, hiszen a vereség borítékolható volt, s ennek ódiumát minden politikus igyekszik elkerülni. Sőt, még az is lehetséges, hogy a kormánypárt marketingszakembereinek tudatosságát becsüljük le azzal, ha a meccs közben Orbán Viktor képe alatt felvillantott "Gyurcsány Ferenc" feliratot a svéd tévések hibájának gondoljuk.

A német politikában a meccs utáni öltözői látogatás korábban hosszú ideig Helmut Kohl nevével és alakjával fonódott össze. Kohl először az 1986-os, Argentína ellen elveszített döntő után látogatta meg a vigasztalhatatlan válogatottat, hogy aztán később, a sikerek idején is hű maradjon szokásához. A legemlékezetesebb az 1996-os londoni Eb-döntő utáni kabinjelenése volt, nemcsak azért, mert a boldog játékosok a kancellár tiszteletére spontán nótára zendítettek - "Helmut, csökkentsd az adókulcsot!" -, hanem mert innen származik Mehmet Scholl egyik halhatatlan bonmot-ja. A félig török középpályáskedvencet ugyanis egy riporter megkérdezte, milyen volt Kohllal az öltözőben? Scholl a politikus nagy formátumára utalva csak ennyit mondott: "Szűk."

Az a politikus, akinek a futball valóban élet-halál kérdése, a meccs előtt és után is ellátogat az öltözőbe. Így volt ez Videla tábornok, a véreskezű argentin diktátor esetében is, aki az 1978-as világbajnoki siker egy részét nagy valószínűséggel valóban a magáénak tudhatja. Számos könyv és cikk boncolgatta az elmúlt években, hogyan is volt lehetséges, hogy az addig többnyire szárnyaló Peru épp a sorsdöntő meccsen csuklott össze, amelyen a házigazda számára csak a négy vagy több gólos győzelem jelenthette a döntőbe jutást. Videla mindenesetre semmit nem bízott a véletlenre. A meccs előtt a peruiak öltözőjébe látogatott el, mégpedig Henry Kissinger társaságában. Ma már nem rekonstruálható pontosan, hogy csak köszöntötte-e Cubillast és társait, vagy valóban beszélt a latin-amerikai szolidaritásról is, de az biztos, hogy a később a vereséget ellentételező gabonaszállítmányok és hitelek ügyéről itt nem ejtett szót.

A 6:0-ra megnyert mérkőzés után a tábornok az argentin csapat öltözőjébe ment, hogy kezet rázhasson a Brazíliát megelőzve csoportgyőztes és így döntős csapat tagjaival. Nem volt egyértelmű, hogy minden játékos fogadja-e a kézfogást, hiszen az edző, Menotti baloldali nézetei közismertek voltak, a válogatott korábbi kapitánya, Jorge Carrascosa (El Lobo, vagyis a Farkas) pedig a vébé előtt a diktatúra elleni tiltakozásul lemondott a válogatottságról. Ma már legfeljebb az akkor jelenlévők elbeszélései igazolhatják, hogy a "Farkas" helyén játszó fiatal Alberto Tarantini - akinek ellenzéki barátai tűntek el a junta börtöneiben - valóban a tiltakozás egy különös formáját választotta volna. A balhátvéd eszerint épp a tökeit szappanozta a zuhany alatt, amikor Videla odalépett hozzá. Tarantini - aki erről állítólag fogadást is kötött a csapatkapitánnyal, Daniel Passarellával - úgy, ahogy volt, a szappanos kezét nyújtotta a tábornoknak, így esett a gratuláció. Talán így történt, talán nem, mindenesetre Tarantini gesztusa azt mutatja, hogy ott, ahol véget ér a futball és a politika, az emberek még mindig nyúlhatnak más eszközökhöz.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.