"Az emberek kétféle módon tehetik hivatásukká a politikát. Vagy úgy, hogy 'érte' élnek, vagy úgy, hogy 'belőle'."
(Max Weber)
Staatsaffärchen, azaz államügyecske. Ezzel a szófordulattal jellemezte a német sajtó Angela Merkel és Mesut Özil közös fotójának történetét. A fényképen a zöld kosztümöt viselő kancellár asszony a törökök ellen 3:0-ra megnyert Eb-selejtező után, a német labdarúgó-válogatott öltözőjében, félmeztelen játékosok körében állva nyújt kezet a török származású középpályásnak. A hangulat oldott, mindenki mosolyog. Tulajdonképpen ismerős a kép, hiszen néhány hónappal ezelőtt Dél-Afrikában, az Argentína elleni 4:0-s győzelem után Merkel - akkor épp piros kosztümjében - már állt a trikótlan fiúk között az öltözőben, kezet is nyújtott, beszédet is tartott, sőt még egy sört is megivott. Annak, hogy most ügyecske lett a látogatásból és a képből, két oka van. Az egyik, hogy jelenleg a német politika egyik fő témája az integráció, az együttélés kérdése, vagyis a multikulti jövője, ebből a szempontból a szüleivel törökül, a testvéreivel németül beszélő Özil kancellári érintése színtiszta politikum. A másik, hogy a látogatást utólag nehezményezte a Német Labdarúgó Szövetség elnöke, Theo Zwanziger (1900 óta ő épp a tizedik elnök), egyrészt azért, mert ő nem volt jelen, pedig a dolgok rendje ezt kívánná, másrészt azért, mert a futball nem válhat a politika eszközévé.
A futball persze mindig is a politika eszközei közé tartozott, királyok, diktátorok, demokraták egyaránt szerettek legalább jelen lenni, jó esetben pedig a diadal fényében sütkérezni - néha éppen a labdarúgók szentélyében, az öltözőben. A Csodacsatár szigorúan filmbéli Duca tengernagyától a spanyol csapattal - mindenekelőtt a törülközőig csupasz Puyollal - önzetlenül együtt örülő Zsófia királynéig széles a paletta és hosszú a sor. Az öltözőbe látogató valódi politikusokra gondolva, Max Weber után szabadon azt mondhatnánk: a politikusok kétféle módon lehetnek elhivatottak a futball iránt - vagy úgy, hogy érte élnek, vagy úgy, hogy belőle. Bármilyen szép a definíció, az érdekek és akaratok szövevényes rendszerében, vagyis a politikai gyakorlatban nehéz elválasztani a futball iránti határtalan szerelmet a szerelemben is zabolázhatatlan hatalomvágytól. A differenciálás legegyszerűbb tudományos eszközével azonban megkülönböztethetünk olyan politikusokat, akik a mérkőzés előtt látogatnak el a nemzeti csapathoz, az olyanoktól, akik a meccs után találkoznak bálványaikkal. Ha a mérkőzés szünetében a csapattal együtt lélegző államférfiról (vagy -nőről) szándékosan elfeledkezünk is, semmiképp nem hagyhatjuk figyelmen kívül a meccs előtt és után is az öltözőbe látogató diktátort. Három példa.
Az a politikus, aki a mérkőzés előtt látogat el a csapathoz, szinte bizonyosan a futballért él. Tudható ez persze Orbán Viktorról, aki a svédek elleni Eb-selejtező előtt ugrott be néhány jó szóra válogatottjainkhoz a stockholmi öltözőbe. Kép nem készült a találkozásról, Csányi Sándor sem emelte fel a szavát, a magyar sajtóban pedig legfeljebb Huszti Szabolcs levele nyomán vetett néhány apró hullámot az ügy. Miért is vetett volna nagyobbakat, hiszen a miniszterelnök néhány éve még aktív futballista volt, bármikor lelkesen nyilatkozik labdarúgásunk helyzetéről, és hétvégenként bizonyosan megtalálható a fehérvári dísztribünön. A Török Gábor blogján iskolázott amatőr politológus számára releváns kérdés csupán az lehet, vajon miért nem a meccs után látogatta meg a fiúkat? Bizonyos tekintetben persze érthető a döntés, hiszen a vereség borítékolható volt, s ennek ódiumát minden politikus igyekszik elkerülni. Sőt, még az is lehetséges, hogy a kormánypárt marketingszakembereinek tudatosságát becsüljük le azzal, ha a meccs közben Orbán Viktor képe alatt felvillantott "Gyurcsány Ferenc" feliratot a svéd tévések hibájának gondoljuk.
A német politikában a meccs utáni öltözői látogatás korábban hosszú ideig Helmut Kohl nevével és alakjával fonódott össze. Kohl először az 1986-os, Argentína ellen elveszített döntő után látogatta meg a vigasztalhatatlan válogatottat, hogy aztán később, a sikerek idején is hű maradjon szokásához. A legemlékezetesebb az 1996-os londoni Eb-döntő utáni kabinjelenése volt, nemcsak azért, mert a boldog játékosok a kancellár tiszteletére spontán nótára zendítettek - "Helmut, csökkentsd az adókulcsot!" -, hanem mert innen származik Mehmet Scholl egyik halhatatlan bonmot-ja. A félig török középpályáskedvencet ugyanis egy riporter megkérdezte, milyen volt Kohllal az öltözőben? Scholl a politikus nagy formátumára utalva csak ennyit mondott: "Szűk."
Az a politikus, akinek a futball valóban élet-halál kérdése, a meccs előtt és után is ellátogat az öltözőbe. Így volt ez Videla tábornok, a véreskezű argentin diktátor esetében is, aki az 1978-as világbajnoki siker egy részét nagy valószínűséggel valóban a magáénak tudhatja. Számos könyv és cikk boncolgatta az elmúlt években, hogyan is volt lehetséges, hogy az addig többnyire szárnyaló Peru épp a sorsdöntő meccsen csuklott össze, amelyen a házigazda számára csak a négy vagy több gólos győzelem jelenthette a döntőbe jutást. Videla mindenesetre semmit nem bízott a véletlenre. A meccs előtt a peruiak öltözőjébe látogatott el, mégpedig Henry Kissinger társaságában. Ma már nem rekonstruálható pontosan, hogy csak köszöntötte-e Cubillast és társait, vagy valóban beszélt a latin-amerikai szolidaritásról is, de az biztos, hogy a később a vereséget ellentételező gabonaszállítmányok és hitelek ügyéről itt nem ejtett szót.
A 6:0-ra megnyert mérkőzés után a tábornok az argentin csapat öltözőjébe ment, hogy kezet rázhasson a Brazíliát megelőzve csoportgyőztes és így döntős csapat tagjaival. Nem volt egyértelmű, hogy minden játékos fogadja-e a kézfogást, hiszen az edző, Menotti baloldali nézetei közismertek voltak, a válogatott korábbi kapitánya, Jorge Carrascosa (El Lobo, vagyis a Farkas) pedig a vébé előtt a diktatúra elleni tiltakozásul lemondott a válogatottságról. Ma már legfeljebb az akkor jelenlévők elbeszélései igazolhatják, hogy a "Farkas" helyén játszó fiatal Alberto Tarantini - akinek ellenzéki barátai tűntek el a junta börtöneiben - valóban a tiltakozás egy különös formáját választotta volna. A balhátvéd eszerint épp a tökeit szappanozta a zuhany alatt, amikor Videla odalépett hozzá. Tarantini - aki erről állítólag fogadást is kötött a csapatkapitánnyal, Daniel Passarellával - úgy, ahogy volt, a szappanos kezét nyújtotta a tábornoknak, így esett a gratuláció. Talán így történt, talán nem, mindenesetre Tarantini gesztusa azt mutatja, hogy ott, ahol véget ér a futball és a politika, az emberek még mindig nyúlhatnak más eszközökhöz.
