Régebben sokszor elfogott a futballirigység. Irigy voltam a hollandokra vagy a németekre, mert nekik gyerekkorom óta folyamatosan volt miért izgulniuk: elődöntők és döntők, nagy győzelmek és dicsőséges vereségek - ez nekünk nem adatott meg. Ma már cseppet sem vagyok irigy, legfeljebb képzelődöm. Nem arról, hogy milyen lenne, ha ott lennénk egy negyeddöntőben, hanem inkább azt próbálom vizionálni, egyáltalán milyen válogatottunk lehetne. Ha még mindig gyerek lennék, biztosan a régi brazil focit látnám bele a mai magyar fiúkba, de már nem vagyok gyerek. Ehelyett felnőtt módjára megkísérlem a realitás különböző síkjait egymáshoz hajlítani.
Először az uruguayiakra gondoltam - ők lehetnének a magyarok. Kis ország, komoly tradíciók, egy-két sztár. A valóság azonban nem igazán flexibilis, jelenleg hiányzik többek között egy Forlán meg egy Suárez, egy komoly nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező Tabarez, egy Francescolival, Fonsecával, Recobával fémjelzett közelmúlt, valamint az újságírók közt egy Eduardo Galeano. A realitás így azt diktálja, hogy maradjunk csak az ausztráloknál. Az ausztrál válogatott, annak ellenére, hogy az elején csúnyán beleszaladt a német tőrbe, mindenkire jó benyomást tett a vébén; sajátosan kemény harcmodorral küzdöttek és kreatívan kombináltak, mentek előre, míg egy csöpp esély volt, és azon is túl. Nincsenek igazi csillagaik, játékeszméjük minden eleme eltanulható, átvehető. Egyszóval kiegyeznék vele, ha mi lehetnénk a szimpatikus ausztrálok.
Azért ha most ezt a mondatot visszahajlítom a gyerekkoromba, elég értetlenül nézek felfelé mai önmagamra. 1974-ben hallottam először az ausztrál futballról; Haiti és Zaire mellett ők voltak a nyugat-németországi vébé legesélytelenebbjei. Persze mi nem voltunk ott, de akkoriban a magyar csapat hiánya magyarázható volt a sors furcsa fintorával, a kudarc leírásához pedig elég volt egy svéd ember fejének említése. 1974-ben még a reálisan létező futballban gondolkodtunk, és bármikor beleérezhettük magunkat a lengyelek helyébe. Biztosan állíthatom, hogy az ausztrálok helyére akkoriban egyáltalán nem pályáztam, még az egyetlen bennszülött játékost sem jegyeztem meg magamnak. Pedig így utólag elolvasva a beszámolókat, az ausztrálok már akkor is igen szervezetten játszottak, és derekasan helytálltak. Főleg úgy, hogy a legjobbjuk nem játszhatott a vébén.
Minden idők egyik legjobb ausztrál futballistája Ray Baartz volt. A Manchester Unitedet is megjárt támadó középpályás 1966-tól kezdve 48-szor volt válogatott, ausztrál színekben összesen 17 gólt rúgott - legszebb gólját talán éppen élete utolsó meccsén szerezte. A 74-es világbajnokság előtt az Ázsiában és "ceániában vetélytárs nélkül maradt ausztrálok - a Ferencvárostól elszenvedett vereség után - két felkészülési meccset játszottak a szintén Európába készülő uruguayiak ellen. Az első, Melbourne-ben 0:0-ra végződött. A második mérkőzést Sydneyben vívták, a két nappal korábbival ellentétben korántsem barátságos jelleggel. A dél-amerikaiak a meccs elején még a tőlük megszokott, durvaságig menően kemény játékot játszották, a félidő végére azonban mindez már tettlegességig fajult: egy uruguayi védő, távol a labdától és a játékvezetőtől, egy torokra mért karateütéssel leterítette Baartzot. Az ausztrál nagy nehezen talpra állt, és a szünet után is folytatni tudta a játékot. Sőt a második félidő közepén, 25 méteres csodálatos bombájával ő szerezte meg csapatának a vezetést. Még negyedóra volt hátra, amikor az ellenfél tizenhatosán belül egy szögletre várva Baartz szóváltásba keveredett az őt korábban leütő Luis Garistóval, aki ekkor nemes egyszerűséggel állcsúcson vágta az ausztrált. A földre zuhant futballistát azonnal le kellett cserélni, Garistót pedig - bár a csapattársak a nagy tumultusban őt is összevérezték, mintha az ausztrál is ütött volna - kiállították. Baartz már a mérkőzést követően is panaszkodott, hogy zsibbad a karja, másnap reggelre azonban szinte a teljes teste lebénult. Mint kiderült, a torkára mért ütéstől duzzanat keletkezett, amely elzárta a nyaki ütőeret. Az orvosok egy ideig abban is kételkedtek, hogy a játékos életben marad, de szervezete két év alatt rendbe jött, pályára azonban már soha többé nem léphetett.
Baartz hiányában az ausztrálok a vébén kevés helyzetig jutottak, a legközelebb akkor álltak a gólhoz, amikor Atti Abonyi lövése az NDK ellen a kapufán csattant. Abonyi az ausztrál foci másik nagy legendája, 1956-ban, tízévesen vándorolt ki szüleivel Magyarországról. Előbb a Melbourne Hungaria, majd a St. George Budapest játékosa lett, s válogatott társaihoz hasonlóan nyolcórás munka mellett járt edzésre és meccsre. A külföldi találkozókra a nemzeti tizenegy tagjai - többek között bányász, bolti eladó, tejesember - akkoriban fizetés nélküli szabadság keretében utazhattak el. Abban csaknem minden futballkutató egyetért, hogy az ausztrál labdarúgás modern kori története épp egy ilyen úttal, egy dél-vietnami tornával kezdődött, 1967 novemberében. Bár Abonyi, Baartz és a többiek egészen a repülőgép indulásáig nem hittek abban, hogy valóban a háborús övezetben kell majd játszaniuk, a helyi nemzeti nap alkalmából tényleg megrendezték a nyolc válogatott számára kiírt versengést, mégpedig Saigonban; a meccsek alatt a távolból tüzérségi tűz hangja hallatszott. Az ausztrálok végül is veretlenül nyerték a tornát - történetük első nemzetközi trófeáját -, a legnehezebb dolguk talán a Baartz góljával megnyert elődöntő után volt, amikor a maláj játékosokkal folytatott verekedést csak a rendőrök és a katonák tudták megfékezni. Érdekes módon a háború idején az egyre inkább összekovácsolódó ausztrál válogatott még két alkalommal ellátogatott Saigonba. 1970-ben többek között egy hongkongi közlekedési vállalat csapata és a dél-vietnami hadsereg ellen játszott, 1972-ben pedig az országrész 23 éven aluli együttesével. Győzelmük után - talán ez a genius loci - a sárga-zöldek túlzott keménységén feldühödött helyi tömeg kövekkel és üvegekkel dobálta meg a vendégeket.
A hetvenes évek elején már nem csupán a lövések zaját lehetett hallani, a háború az edzéseket is zavarta. Abonyi elbeszéléséből tudjuk, hogy egy esetben a pályáról kipattogott labdát már senki sem merte visszahozni az ott gyanított aknamezőről, máskor a válogatott gyakorlását csak a szálloda tetőteraszán lehetett megtartani. Ilyen előzmények után 1974-ben a mindent túlélő ausztrál válogatott két vereséggel és a Chile elleni döntetlennel tért vissza a vébéről a déli féltekére. Most úgy képzelem az egészet, ahogy Krokodil Dundee hazatért New Yorkból - nyilván még őt is irigylem.
