A futballban valószínűleg az egyik legrégibb szakértői közhely a "gólt érdemelt volna". Már az első semleges néző is sajnálta a csodálatos cselsorozat végén mellégurító csatárt, és inkább belehelte volna a harmincról kapufára csavart szabadrúgást. Kicsit paradox, de a Brazília-Elefántcsontpart-mérkőzésen most olyan gól esett, amely a szabályok szerint nem volt az, csak megérdemelte volna. Luís Fabiano második találatánál a hatékony brazil kétszer is a karján táncoltatta meg a labdát, hogy az érintések között látványos esernyőcselekkel küldje kétfelé a védőket, majd ezután bombázzon a hálóba. Talán a bírót is elvakította egy pillanatra a mozdulatok szépsége, mert a "gólt érdemlő" akciót valóban gólként értelmezte; a következő lassításban látszott, ahogy egy somolygós kérdésre maga az érintett erősíti meg neki, helyesen döntött, istenuccse nem történt szabálytalanság.
Csaknem ugyanilyen régi egy másik fordulat: a "kiállítást érdemelt volna". Érdekes módon ezt az "érdemet" utólag, de még a meccs hevében könnyebb korrigálni; mindenki emlékszik olyan esetre, amikor a bíró a súlyos szabálytalanságot néhány perccel később, valamilyen könnyű fault nyomán torolta meg. Most az Elanót kegyetlenül lerúgó Tioté végig a pályán maradhatott, talán mert a brazilok nem követelték elég vehemensen a büntetést. A francia bíró ezen az estén különben nagyon is meggyőzhető lett volna, Kakat egy gyenge színészkedés hatására, bemondásra küldte le. (Az elefántcsontpartiak eszetlenségét mi sem mutatja jobban, mint hogy ezzel saját magukat gyöngítették: leginkább nekik kellett volna Kaka a portugálok ellen.)
A brazilok egyértelműen megérdemelték a győzelmet, az elefántcsontpartiak pedig a vereséget. Előbbiek, ha nem is mindig jól, de eredményesen játszottak, céltudatosan kontráztak, a középpályán szisztematikusan összezártak, a védelmük közepe gyakorlatilag átjárhatatlan volt. Az afrikaiak viszont alig alakítottak ki helyzetet, néha összevissza futkostak a pálya közepén, a védelemben pedig épp a sorsdöntő pillanatokban mondtak csődöt. Durvaságaikra gondolva a szurkolói igazságérzet azt mondatná, megérdemeltek volna egy kiadósabb verést is.
Pedig a világbajnokság előtt azt gondolhattuk, Afrika jobbat, többet érdemelne: ott van a vébé, a helyi nézők velük szimpatizálnak, nekik szól a vuvuzela. Aztán kiderült, hogy az Afrika-kupán mutatott forma nemcsak az évközi fáradtságot és kedvetlenséget tükrözte, hanem jelenleg egyszerűen ennyi szorult a helyi erőkbe. A januári tornán egyébként talán Elefántcsontpart mutatta a leglelketlenebb játékot. Akkor a negyeddöntőben úgy tűnt, mintha Kalou, Drogba vagy Yaya Touré már a meccs alatt is inkább az égre vetné pillantását, az Európába induló gépeket lesve, s szinte maguk taszigálnák az elszánt algériaiakat, ugyan lőjenek már még egy gólt. A brazilokat most nem kellett taszigálni, finom, pontos megoldásokkal és, ha kellett, kemény eszközökkel győzték le nagyon simán a most azért kicsit ambiciózusabb elefántcsontpartiakat.
Az afrikaiakba vetett hitet táplálta a játékosok tovább már aligha fejleszthető fizikai erejének látványa is. A szűkre szabott mezek persze rá is játszanak erre, de tény, ennél több izmot már felesleges lenne körbecipelni a pályán. Bár néhány év múlva nyilván már csak Usain Bolt-méretű szellőléptű óriások rúghatnak labdába, a brazilok most még megmutatták, hogy a mai futballhoz nem kell ekkora test, legfeljebb egy kicsivel több taktikai érzék, fegyelem, koncentráció és néhány gyors - tettekre átültethető - gondolat. Tulajdonképpen a vébé eddig ezekről a mourinhói erényekről szól: aki ezekből akár eggyel is nem rendelkezik, az - bírjon különben akármilyen jó képességekkel -, nem jut messzire. Az egymás után csődöt mondó, fegyelmezetlen, gondolatszegény afrikaiak mellett így egyelőre a nagy európaiak sem jeleskednek. Egyelőre nincs olyan csapat, amelyre azt mondhatnánk - mint a hetvenes évek holland vagy a nyolcvanas évek brazil válogatottjára -, hogy megérdemelné a világbajnoki címet. A franciák eddig mindenből megbuktak, ráadásul a csapaton eluralkodott a káosz; ilyen példátlan zűrzavar még akkor sem volt, amikor Platiniék anno egymás feleségét szerették el. Az angolok ezt már szerencsére a világbajnokság előtt lerendezték maguk - és a bulvársajtó - közt, így most a rossz játékra tudnak koncentrálni: elemezhetik, vajon a gondolataik túl gyorsak ahhoz, hogy megvalósíthatóak legyenek, vagy a taktikai érzéküket felejtették otthon, esetleg csak úgy elpattan mindenkitől a labda. Amit eddig az olaszok nyújtottak, az elemzésre sem méltó, De Rossin kívül csak szerencsétlenség látszik, vergődés és kilátástalanság - a spanyoloknál pusztán a szerencsétlenség. A németeknél idő kérdése volt, hogy a Völler által tíz éve liberalizált és mostanra néha már valóban szabadon kombináló válogatottat mikor találja meg a fegyelmezetlenség - éppen a szerbek ellen és éppen az eddigi mintagyerekek, Klose és Podolski személyében és formájában. A hollandok egyelőre rezisztensek az általános elgyengüléssel szemben, bár ennek ára van: a japánok elleni meccs második félidejét a tévé előtt legfeljebb egy jeges vizeslavórban lehetett ébren átvészelni.
A dél-amerikai nagyok (és feltörekvő kicsik) viszont eddig minden leckét pontosan felmondtak, a védők védekeznek, a csatárok meg gólt rúgnak - ebből a szempontból, mint mindig, Maradona Argentínája jelent kivételt, ahol a csatárok lemennek balbunkóba, a védők meg elöl fejelik a gólt. (Egyébként lehet, hogy mégsem azért bukdácsoltak a selejtezőkön, mert annyira gyengék, hanem mert a többiek is bivalyerősek.) Rajtuk kívül majdnem minden másra a gyors felejtés vár; ezzel együtt mindenki azt kapja, amit megérdemel. Miénk a rossz idő, a vuvuzela, a béna labda és Mourinho szelleme.
