Fiatalabb koromban, amikor családi körben akármilyen összefüggésben szóba került a nyugdíj kérdése, én általában gúnyosan mosolyogtam, apám pedig erre sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy majd ha én is negyven fölött leszek, nem fogok mosolyogni. Apám tudta, mit beszél; most, negyvennégy évesen valóban elkezdtem gondolkodni a nyugdíj problémáján. Nemcsak azt számoltam ki, hogy az eddig összegyűjtött magánnyugdíjamból hatvanöt és hatvanhét éves korom között élhettem volna gondtalanul, de még az is megfordult a fejemben, hogy az említett korhatár fölött valamilyen kiegészítő foglalkozás után kell majd néznem. A nyugdíjamat érintő fülkeforradalmi ("sajnálatos") eseményeknek a borús jövőkép mellett van persze valódi hozadékuk is: a gyermekkoromban teljesen értelmetlennek tartott lelátói rigmus, a "Szurkoljatok, nyugdíjasok, meglegyen a nyugdíjatok!", végre megtelt értelemmel.
Apám azt is mondta, hogy az élet folyamatos küzdelem. A törvények által szabályozott nyugdíj-biztosítási rendszer története ráadásul mintha több tekintetben is párhuzamosan haladna a modern kori professzionális ökölvívás fejlődésével: a 19. század végén kialakul, a 20. század első harmadában mindenütt elterjed, ma pedig már elképzelhetetlen olyan kor, amelyben nem ilyen formában létezett. Sőt az is nyilvánvaló, hogy a profi bokszolók nagy része szintén a negyvenedik életévéhez közelítve kezd komolyan foglalkozni a nyugdíj problémájával. Itt van például minden idők egyik legnagyobb (pontosabban Valujev előtti legnagyobb) öklözője, Primo Carnera, akiről 1937-es budapesti látogatása idején Petschauer Attila - a negyvenéves kora előtt munkaszolgálatban elpusztított olimpiai bajnokunk - azt írta az Estben: "Olyan az egész ember, mint egy hústank." 198 centiméteres magasságához időnként több mint 120 kilogrammos súly társul, így valóban rászolgál az "Emberhegy" vagy az "Imbolygó Alpes" megnevezésre. Az 1906-ban született Carnera tizenkét éves korától építkezéseken dolgozik, majd Franciaországban beáll cirkuszi erőművésznek, vásári birkózónak. Huszonkét évesen kezdi meg profi ökölvívói karrierjét, amelyet látványos mérkőzések, megszerzett és elveszett világbajnoki cím mellett alvilági kapcsolatok és gyanús fogadások szegélyeznek. A harmincas évek végén már a nőügyek és a manírok kerülnek előtérbe - "kék csíkos, lilával spriccelt inget visel, hozzá bikadühítő, vörös, sárga-kék pettyes nyakkendőt" -, az eredmények azonban elmaradnak, a cukorbetegség is elhatalmasodik rajta, visszavonul. 1944-ben még visszatér, de két megnyert meccs után három vereség és a végleges búcsú következik. Megtakarításait közben korábbi menedzsere egyszerűen eltulajdonítja, így az "Emberhegy" negyvenévesen a tönk szélére kerül. A békés öregkort csak egy új vállalkozás biztosíthatja: Carnera pankrátornak áll Amerikában, és tizenhat évig abba sem hagyja a küzdelmet. Olyan, mint Mickey Rourke a filmben, szinte állandóan a kötelek között áll, fellép Kanadában és Venezuelában, a különböző "világbajnokságokon" többek között gyakori partnere a vele egykorú Sandor Szabo. Közben mellékesként éttermet és italboltot nyit, illetve filmekben vállal szerepet; egyik legnagyobb alakítása a Herkulessel szemben alulmaradó Anteusz óriás megformálása. A hivatalos nyugdíjas kort már alig éri meg, elviszi az ital és a cukorbaj.
A pankrátor Carnera egyik legfurcsább ellenfele és egyben társa egy másik volt bokszoló, Tony "Kéttonnás" Galento volt. Galento több mint húsz centivel alacsonyabb, de mindössze tíz kilóval könnyebb Carneránál, hordószerű formáját a hamburgerre, spagettire, borra és sörre épített táplálkozásnak köszönheti. Bokszolói fénykorában egyik mérkőzése előtt fogadásból 52 hot dogot eszik meg, így aztán az első három menetben szinte mozdulni sem tud, a negyedikben viszont kiütéssel győz. 1939-ben az egyébként New Jerseyben kocsmát üzemeltető - és azt saját mindennapi fogyasztásával felvirágoztató - Galento a nehézsúlyú világbajnoki címért bokszolhat a felülmúlhatatlan Joe Louis ellen. Meglepetésre az "eleven söröshordó" a harmadik menetben padlóra küldi a bajnokot, aki azonban egy menettel később helyreállítja a világ rendjét, és leléptetéssel nyer. Többek szerint ez Galento egyetlen olyan meccse, ahol nem szokásos harcmodorát veti be, azaz nem könyököl, fejel vagy birkózik - legfeljebb válogatott szidalmakat szór ellenfelére. 1943-ban, harminchárom évesen vonul vissza, ekkor nyergel át a pankrációra, küzd csapatban és egyedül, harcol medve és kenguru ellen, sőt birkózik polippal is... Mindez, úgy tűnik, nem elég a biztos öregkorhoz, így Galento negyvennégy évesen komikusi és filmszínészi pályára lép. Négy játékfilmben szerepel, de már az elsővel megszerzi a halhatatlanságot; Elia Kazan A rakparton című filmjében két korábbi profi, Tami Mauriello és Abe Simon - persze ők is megmérkőztek Joe Louisszal - mellett az amatőr bokszmeccsen eltört orrú Marlon Brando szociális kontextusának ad karakteres arculatot.
Bár nem volt bokszoló, csupán pankrátor és filmhős, a karakteres arculat tekintetében mégis idekívánkozik Rodolfo Guzmán Huerta, azaz "El Santo" története. "A Szent" Mexikó valaha volt egyik legnépszerűbb hőse, a legismertebb luchador enmascarado, azaz maszkos pankrátor, hatalmas bronzszobra ott áll Mexikóváros központjában. Guzmán ezüstmaszkjában a harmincas évek közepén kezdi meg a küzdelmet olyan erők ellen, mint a Kék Démon vagy a Fekete Árny, s folytatja ezt csaknem ötven éven át. Első filmjét - A Szent a Gonosz Elme ellen - negyvennégy éves korában készíti el, hogy ezt aztán még ötvenhárom hasonló kaland kövesse. A Szent szó szerint végigverekszi magát az életen, utolsó mérkőzését egy héttel hatvanötödik születésnapja előtt vívja. Ezután már csak rövid ideig élvezheti a megérdemelt pihenést; egy héttel halála előtt az egyik legnézettebb mexikói tévéműsorban életében először leveszi az ezüstmaszkot. El Santo 1984-ben hal meg, hatvanhét éves korában, tizenhárom évvel a mexikói társadalombiztosítás privatizációja előtt.
