- kg -

Nincs mit szépíteni: minden történetet megírtak már, a legutolsót is immár harminc éve. Van, akinek elmulasztottak szólni erről, ezért még mindig próbálkozik, másnak szóltak ugyan, de makacsul küzd, és bízva bízik, hátha mégsem igaz a hír, s akadnak, akik úgy vannak vele, hogy jó, hát legyen, de azért ez még nem ok arra, hogy ne érezzük jól magunkat.

Hol van Kisbika? A sporttáskában. Nem, ez nem Rejtő, de akár lehetne az. Amíg élt, Kisbika jó fiú lehetett, mert Denzel Washington és Mark Wahlberg is fájlalja, hogy Kisbika feje egy sporttáskában pihen a krumplisaláta mellett.

Ha egy világhírű lemezkiadó jelenteti meg a lemezünket, az joggal ad okot az örömre. Az pedig külön öröm, hogy Boros Zsófia, Bécsben élő magyar gitárművész itthon is bemutatja a lemez anyagát. Október 18-án a Budapest Music Centerben, az ECM Fesztiválon.

Hogy kiféle-miféle alak Irvine Welsh zsaruhőse, akit - mint trainspottingos társait is - elért a megfilmesítés, az már első fellépésekor kiderül. Pedig még nem szívott kokaint, még nem vett részt fojtogatós szexben kollégája feleségével, még nem szégyenítette meg valamennyi munkatársát, s még nem sugdosta hátsó - a hívott nő hátsójával kapcsolatos - gondolatait perverz vigyorral a telefonba.

Ha a Svéd Királyi Tudományos Akadémia idén olyan kedvében van, hogy élő amerikai írót díjazna, Philip Rothnál keresve sem találhatnak alkalmasabbat a kitüntetésre. De mit mondanak a kortársak, és mit mond Roth? Tényleg ő lenne a legjelentősebb észak-amerikai író? Bret Easton Ellist, Jonathan Franzent, Paul Austert, Nicole Krausst és Philip Rothot kérdeztük.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Seress Rezső, de akik kézbe veszik a Zsebkönyv a zsidónegyedről - fiataloknak című útikönyvet, a 42. oldalra lapozva nemcsak a lúgivásra hajlamosító Szomorú vasárnap szerzőjének Dob utca 46/B alatti otthonát vehetik szemügyre, de az LGT-t nemrég megint feltámasztó Presser Gábor visszaemlékezését is elolvashatják, hogy milyen volt a Dob utcai remete szomszédságában gyerekeskedni.

Ül Orson Welles, elhízva, de nem elfelejtve a felkapott hollywoodi Ma Maison étteremben és sztorizik, mert erre még van kereslet - ezek a fehér abrosz melletti rosszmájú sztorik teszik ki a My Lunches With Orson című friss kötetet.

Mi a közös a dán Niels Arden Oplev, a német Oliver Hirschbiegel és - csak hogy koreai példánk is legyen - a dél-koreai Kim Jee-woon munkásságában? Hát, csak annyi, hogy Hollywoodba érve úgy darálta be őket a rendszer, mintha nem is nemzetközileg ünnepelt rendezők, hanem kávéhordó gyakornokok lennének.

Peter Jackson egyik legjobb húzása volt, hogy filmhez segítette Neill Blomkampot - a dél-afrikai első filmje a District 9 volt, mely úgy a sci, mint a fi terén remekül teljesített, s a gettósított földönkívüliek történetébe még némi szoció is bevillant. Az Oscar-jelöléssel is kistafírozott filmes magasabb osztályba léphetett - az univerzum tágult, a jövő részletgazdagabb lett, és sztárokkal teli.

Minden jó véget ér egyszer, és ez a közepesen jó dolgokkal is így szokott lenni, mint amilyen például a Red 2 első része volt. Nem volt az több kis színes foltnál a nagy műfaji palettán, és ha nincs Morgan Freeman, aki arcán elterülő vigyorral stírölte az idősek otthona ápolónőjének fenekét, és Helen Mirren, aki tőle szokatlan testhelyzetekben brillírozott hatalmas fegyverekkel finom angol kezében, akkor talán ma már nem is emlékeznénk semmire a fennforgásból.

Önként vállalt erdei magányában csak egy medve poroszkál a népszerű mutáns közelében, ám nem sokáig teszi: egy mérgezett nyílhegy hamar véget vet a medve-mutáns barátságnak.