És a Nobelt nyerte – Philip Roth?

Ha a Svéd Királyi Tudományos Akadémia idén olyan kedvében van, hogy élő amerikai írót díjazna, Philip Rothnál keresve sem találhatnak alkalmasabbat a kitüntetésre. De mit mondanak a kortársak, és mit mond Roth? Tényleg ő lenne a legjelentősebb észak-amerikai író? Bret Easton Ellist, Jonathan Franzent, Paul Austert, Nicole Krausst és Philip Rothot kérdeztük.

Philip Roth saját Nobel-esélyeiről (a teljes interjú itt)

MN: A Kiégés című regénye nemrég jelent meg magyarul. Egyik hazai kritikusa azzal zárta az írását, hogy Philip Roth rég megérdemelné a Nobel-díjat, de művei nagyon amerikaiak és férfiszemszögűek ahhoz, hogy megkapja. Mit gondol erről?

PR: Semmit. Nem az én dolgom, hogy az ilyesmit megítéljem.

MN: Akkor vegyük ki a Nobel-díjat; nagyon amerikai, nagyon férfiszemszögű.

PR: Ezt viszont örömmel hallom. Máshogy nem is lenne az ínyemre.

Jonathan Franzen Philip Rothról (a teljes interjú itt) – csak erős irodalmi idegzetűeknek!

MN: Azért még mostanában is dühbe tud jönni, Philip Roth például – mint azt több nyilatkozata is tanúsítja – rendesen ki tudta hozni a sodrából.

JF: Valóban, meglehetősen vegyes érzéseim vannak Roth-ügyben. Sok minden frusztrál vele kapcsolatban. Sok rossz van a rovásán, amit regényíróként elkövetett. És mégis, mint művészre, mint a kulturális élet egyik prominens alakjára nagy tisztelettel, sőt rajongással tekintek.

MN: Mégis, mit vétett önnek vagy az irodalomnak Roth?

JF: Nézze, az elmúlt háromszáz évben született kimagasló regényeknek megvannak a maguk közös ismérvei. Itt most a realista iskolát értem, amihez Roth is tartozik. És ezen ismérvek, tehát a jó realista regény ismérvei közül Roth egyet sem tud felmutatni. Ahhoz, hogy meg tudjam írni a Szabadságot, többek között az is kellett, hogy felhagyjak a Philip Roth iránti dühömmel. Higgye el, nem túlzok, amikor ezt mondom.

MN: Valamit azért mégiscsak jól csinálhatott, ha ilyen heves érzéseket váltott ki önből.

JF: Pontosan. Az övéhez hasonló beleéléssel, kitartással és őszinte érdeklődéssel egyetlen más író sem foglalkozik önmagával. Ez precedens nélkül való, azt hiszem, és felettébb bátor dolog. Hiszen mi is az a kép, ami az életműből kirajzolódni látszik? Egy seggfej képe. Mert mit is jelent a seggfej? Olyasvalakit, aki egyes-egyedül csak önmagával törődik, senkire sem hallgat, miközben önfejűen törtet a célja felé, bármi legyen is az. Hogy személy szerint Philip Roth egy seggfej lenne? Azt nem tudom. De a munkássága egy seggfejnek állít emléket. Így vagy úgy, de mindenki arra vágyik, hogy szeressék, ám őt ez olyan mértékben hagyja hidegen, hogy az igazán bátor dolog.

Bret Easton Ellis, irodalmi maszturbálás, Roth (a teljes interjú itt)

MN: A Holdparkot úgy jellemezte, mint egy felerészt Stephen King-, felerészt Philip Roth-regényt, aminek csak a Roth-felét kedvelték az olvasók. Viccbe illő, de Roth neve mostanában mindig előjön, ha amerikai írókollégáival beszélgetünk.

BEE: Nem véletlenül, hiszen őt tartják a legnagyobb élő amerikai regényírónak. Hogy ő lenne az? Végül is együtt tudok élni a gondolattal. A Holdparkot vallomásos regénynek szántam, a gyónáshoz hasonlatosnak. És ezt, a gyónástechnikát Rothtól kölcsönöztem. Roth bátor író, abban az értelemben, hogy sosem igazította a véleményét a korszellemhez, a többségi véleményhez. Sosem cenzúrázta magát, vállalta a népszerűtlenséget, ha a nőkről, a szexről vagy a politikáról alkotott véleményéről volt szó. Azt hiszem, ezt hívják írói szabadságnak. A politikai korrektség elutasítása imponál a generációmba tartozó íróknak. Mert valljuk be, sok óvatoskodó író tartozik ide. Óvatosnak lenni annyit tesz, mint folyton-folyvást azon görcsölni, nehogy a tyúkszemére lépjek valakiknek. Még a jobbak közül is sokan így vannak vele. Mindenáron meg akarnak felelni az irodalmi játékszabályoknak. Amerikában nagy hagyományai vannak az udvarias regénynek. Sok az udvarias regény és az udvarias regényíró.

MN: Még egy utolsó Philip Roth-kérdés: mi a legkedvesebb regényjelenete tőle?

BEE: A Sabbath színházában sok ilyen van. Amikor Sabbath az egykori szeretője sírjánál maszturbál, az ilyen például. Vagy egy másik híres világirodalmi önkielégítés: A Portnoy-kórban a nyers májjal. Vagy amikor a Shylock-hadműveletben Philip Roth összetalálkozik Philip Rothtal. De sok jó dolog van az Amerikai pasztorálban is, noha szerintem ez Roth legtúlértékeltebb könyve.

Paul Auster, aki szerint ez az egész hülyeség (Austerrel készített balga brooklyni nagyinterjúnk novemberben jelenik meg a Narancsban)

PA: Ami engem illet, kedvelem Philip Rothot. Van szerencsém ismerni is egy kicsit. Néha együtt vacsorázunk. Remek társaság.

MN: Jó, akkor jöjjön a Roth-kérdés: ő Amerika legnagyobb élő írója?

PA: Nézze, a művészet nem az olimpia. Ki kell ábrándítsam; itt nem osztanak aranyérmet, de ezüstöt és bronzot sem.

MN: Mintha ki szeretne térni a válaszadás elől...

PA: Nem, nem szeretnék kitérni. Nincs olyan, hogy legnagyobb író.

MN: Rendben, akkor mondjon ötöt. A top 5-öt.

PA: Inkább nem mennék bele. Beszéljünk másról inkább. Ez olyan unalmas.

MN: Nem unalmas.

PA: De.

Nicole Krauss és a kamaszlányként kézbe vett Roth-klasszikus (a teljes interjú itt)

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Az önnel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett anekdota, hogy 12 éves volt, amikor édesanyja a kezébe nyomta Philip Rothtól A Portnoy-kórt. Nem éppen kislányoknak való olvasmány...

NK: Szegény, ha tudta volna, mit ad a kezembe! Szerintem nem tudta. Emlékszik a jelenetre a római kurvával? A római édeshármasra? Finoman szólva is mély benyomást tett rám. 12 éves voltam. Anyám szerintem még csak nem is sejtette, mi ez a könyv. Annyit tudott csak, hogy itt egy sokra tartott zsidó-amerikai író, ott meg egy könyvmoly kislány, hát nosza!

MN: Létezik ilyen kategória, hogy zsidó-amerikai író?

NK: Roth egész biztosan tiltakozna az ilyen kategorizálás ellen. Minek különbséget tenni író és író közt? Roth történetesen zsidókról írt, és akkor mi van? Rájött, hogy rengeteg mondanivalója van azokról, akikkel együtt nőtt fel Newarkban, New Jerseyben. Ennyi az egész. Nekem is megvan a magam Newarkja. Nem egy konkrét helyre gondolok, hanem arra a számos nyelven és több kontinensen átívelő zsidó kultúrára, amibe beleszülettem. Abba a szellemi hagyományba, melynek a dolgok természetére való állandó rákérdezés és az érvek ütköztetése éppúgy része, mint a kétértelműség és a bizonytalanság. Mondják, hogy ha a rabbiknak sikerült egyetértésre jutniuk a Talmud valamely kérdésében, az majdhogynem kudarcnak számított. Szerintem ez egy csodás mondás, és rávilágít a zsidó intellektus lényegére. A vitának, az érvek ütköztetésének, a rákérdezésnek sosincs vége. Én magam is tanulmányoztam a Talmudot, de csak mint lelkes kívülálló. Remek tanárom volt, a Talmud nagy szakértője.

MN: Roth nemrég töltötte be a nyolcvanat. Ez alkalomból a Vulture.com megszavaztatta a kollégákat Salman Rushdie-tól Bret Easton Ellisig, hogy szerintük ő-e a legnagyobb élő amerikai író. Hogyan szavazott volna?

NK: Elfogult vagyok, hiszen jó barátságban vagyunk. Készült egy film nemrég, amiben sokat beszélek a munkásságáról. De nemcsak én, Jonathan Franzen is.

MN: Aki egy nekünk adott interjúban majdhogynem seggfejnek nevezte Rothot.

NK: Érdekes, mert a filmben a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott róla. De a kérdésére válaszolva; igen, nagyszerű írónak tartom Rothot. 12 éves korom óta az olvasója vagyok. Sokszor eszembe jut, hogy mekkora veszteség lesz, ha már nem lesz velünk, ami minden bizonnyal még jóval odébb van, mert 80 éves létére remekül tartja magát. A Portnoy-kór, ha ma adnák ki, persze senkit sem botránkoztatna meg, ma már semmi sem botránkoztat meg senkit, de a hatvanas években nem létezett ennél radikálisabb regény. Nem ebből kell a jó erkölcsöt tanítani, de nem is ez az irodalom feladata.