Színészileg azt csak kevesen tudják, hogy ha levágott fejet látnak, épp csak kicsit görbüljön le a száj széle, ám az arc egésze derűt sugározzon - Denzel Washington tudja ezt, ezért is szeretjük. De szeretjük Mark Wahlberget is, aki egész karriert épített macsó mivolta kifigurázására (csak akkor nézhetetlen, amikor komolyban nyomja). És szeretjük Baltasar Kormákurt is, ezt az előnyös helyzetű kisebbségit, aki izlandi létére már Hollywoodban is felkapott filmrendező.
Az imént taglalt szeretetek összeadódnak a 2 kaliberben, mert senki nem akar mást csinálni benne, mint az egyet lövök/egyet poénkodok mintájára jó fejnek tűnni, s ha bárki azt hinné, hogy ez könnyű dolog, hosszan tudnánk sorolni a lazára vett, de hónaljban átizzadt akcióvígjátékokat. Kormákur filmjében olykor fejbe lőnek valakit, de az autós jelenetek alatt mindig jó zene szól, Walhberg és Washington között pedig működik a kémia. Van egy jelenet a filmben: a CIA rossz arcai, a mexikói drogmaffia és a hadsereg korrupt lövészei ütköznek meg benne, a kör közepén pedig Wahlberg és Washington egy-egy pisztollyal. Rodriguez elpoénkodta, Tony Scott műfüstös akcióbalettet rendezett volna, Kormákur viszont moderálja magát, mint aki azt mondaná, gyerekek, nem kell belehalni, ez csak egy film. Hagyjunk a lőporból a következőre is. Szimpatikus hozzáállás.
Forgalmazza az InterCom
